A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-09-17 / 37. szám

A török-magyar bajviadalok „A hősök legendás küzdelme, az egyének kiválósága, egyesek megkapó önfeláldozása s az önzés szűk körén felülemelkedő eszményisége lassanlassan kiszorul évkönyveinkből. S helyét a tömeg küzdelme s gazdasági érdeke foglalja el. Vajon a változás, a forrongás e korában érdemes-e a régi magyarság lovagias szellemének, személyes vitézségének s eszményi önfeláldozásának meghonosodott emlékeit megbolygatnunk? Talán igen! Vannak ugyanis Ideális küzdelmek, amik hatásukat az emberiség jobb részére sohasem veszíthetik el. És ilyenek a magyar végbeliek küzdelmei a törökkel. Mi úgy találjuk, hogy a XVI. században a végbeliek élete a nemzet élete, a végbeliek harca a nemzet harca volt. A rejtélyes erőt, mely az országot a legsúlyosabb időben fenntartotta, a jóért lángolni, a nemesért áldozni megtanította: a végbeli életben kell keresnünk. Valamikor a mórok és a spanyolok lelkes küzdelmének a híre kelt szárnyra Európában. Minden nemzet fia tanult és lelkesedett e harcokon; sőt tanul most is, mert a hatásukat máig' sem vesztették el. Nekünk is akadtak Cidhez hasonló hőseink, nekünk is voltak a törökkel hosszú s lelkes harcaink, amik büszkeséggel tölthetnek meg minden magyar szívet, s amik tágas mezőt adhatnak minden gondolkozó léleknek. S mégis azt kell látnunk: meghűlt a szeretet országoltalmazóinkhoz; nálunk nincsen tekintet azokra, akiknél féltőbb kincsünk nincsen e korban. A mi hőseinket, a mi harcainkat nem is ismeri a világ. Még a magunk évkönyvei is alig csak hogy szót vetnek róluk. Pedig a mi végbeli vitézeink XIV. századi küzdelmei sokkal érdekesebbek, sokkal tanulságosabbak, mint a spanyolokéi. Lássuk tehát, adjuk vissza az életnek azokat, akik a magyar földért élni és halni tudtak. Lássuk a daliás idők legjobb daliáit: a magyar Cideket, mint szálltak szembe ellenségeinkkel? Nem nehéz ezt megtennünk, mert a kardok hősi játékáról ezernyi és ezernyi adat maradt ránk. Csak szép egészbe keli fonnunk a szétszórt virágokat, s készen az emlékezés koszorúja! Nem kell a tollúnkat szeretetbe mártanunk, maguk a száraz adatok is olyanok, hogy akaratlanul lelkesedést és szeretetet keltenek mindenkiben, akit az elfenült kor közömbössége meg nem ejtett." Ezeket a tartalmas, máig érvényes, szép, okos szavakat Takáts Sándor, kiváló történetírónk írta, még 1913-ban Takáts — aki előbb a bécsi udvari levéltárban, majd az országgyűlés levéltárában dolgozott — eredeti okmányokra, levéltári forrásokra támaszkodva rajzolta meg a XVI. és XVII. századi végvári életet. Milyen is volt ez a sok lemondást, nagy bátorságot, igaz hazafiságot, kemény helytállást és állandó készenlétet igénylő végvári katonaélet? A személyes viadalokban nyert győzelem nemcsak a bajtársak elismerését és tiszteletét vívta ki, hanem az ellenségét is. A török és magyar vitézek ••• pÁrbajak ránk maradt levelezése (egy egész gyűjtemény van belőlük „Négyszáz magyar levél" címen!) azt bizonyítja, hogy a jó katonát, a kiváló vitézt megbecsülték az ellenfél táborában is. A törökök egyik híres vitéze, Deli Hasszán például így ír a sok-sok viadalban győztes magyar Huszár Péternek: „Kegyelmednek itt miköztünk és ott is Magyarországban jó híre, neve vagyon... és sokat iszunk az kegyelmed egészségéért... Kegyelmed igen igazmondó és bátornyelvű vitéz ember, minden vitézek előtt nagy az kegyelmed híre-neve. Magyarországban nincs több Huszár Pétör kegyelmednél! Ennek okáért kérem kegyelmedet, erőtesse reá Csegley Ferenczöt, hogy ne csavarogjon, ne röjtse el orczáját előttem; legyünk szömbe egymással, aztán az Isten adja — vagy ő neki vagy énnékem — az diadalmat, az az Isten dolga!" A bajvívás szabályai mindkét oldalon egyformák voltak. A kihívás jeléül rendszerint daru- vagy kócsagtollat mellékeltek a levélhez, de előfordult, hogy a híresebb vitézeknek még külön ajándékot: tarka kendőt, lószerszámot, csizmát vagy fegyvert is küldtek. De a kihívás sokszor személyesen történt. Ilyenkor a végváriak az ellenség vára alá nyargaltak, és felkiáltottak hozzájuk: „Ha szívetek (azaz bátorságotok) van, jöjjetek ki!" A várban levők természetesen elfogadták a kihívást, nehogy gyávának nevezzék őket. Sokszor meg leszúrtak egy kopját vagy egy csákányt a vár elébe. Aki felvette, annak kötelessége volt kiállni a fegyver tulajdonosával. Ezt nevezték fegyvermarasztásnak. Nógrádi Ferhát basa és az öccse, Kurt aga az 1556. év január 6-án például Léva sorompója elé szúrták a kopjáikat. A kopjákon ez a levél csüngött: „Ez a levél adassék az lévai vitézeknek, mint tisztelendő barátainknak kezében, köszönetünket és magunk ajánlását mind az vitézeknek! Im ez mostani időben tettünk mi két kopját vasastól a ti kaputok előtt föl. Azért az ki az kópjákat elveszi onnéd, hát az viadalhoz is kész legyen vitézképpen, mert mi meg akarunk vitézül ővelek vínia. Az kinek az Isten adja (már tudniillik a diadalt), azé legyen, mert mi szegény legények vagyunk, nem szükség sok levél által járni, mint az vasati vitézekkel járattak, mert mi sokad magunkkal nem járhatunk, hanem jöjjetek Kékkő alá és ott készek leszünk hozzá, Isten tartson meg." A kihívó levelekre a legrövidebb idő alatt válaszolni kellett. Aki ezt elmulasztotta, az előbb egy „kötekedő" majd egy „motskolódó" levelet kapott, amelynek küldője azután már keményebb szavakat is használt, s esetleg rókafarkat is mellékelt a levélhez, ami akkora -ájából meg is írta elmarasztaló véeményét Bartók. Megalkuvó zene ez, i pompázatosan újszerű hangszerelés íllenére is. Más ideál után kellett nézni. Éppen kapóra jött Kodály fölfedezése: Debussy! Párizsban nem találkozott vele, akcor még nevét sem ismerte. De most innál boldogabban köszöntötte műveit. Débussy! Francia zene. Nem német! Magyar parasztzene és új francia stílus, e kettővel együtt aztán már lelet valamit kezdeni. Szabadulás a német zene egyeduralma alól. Ezt jeentette a Debussyhez való menekülés, akinek zenéjében még a pentatóniát s látta imitt-amott felbukkanni. Hol fedezhette fel ? Valószínűleg Muszorgszkij műveiben vagy esetleg éppen az >rosz népnél Oroszországban. Bartók nem sejtette, hogy nem is ilyan régen ugyanolyan nagy hatást gyakorolt Debussyre Muszorgszkij, mint most őrá Debussy. És talán az indítóok is ugyanaz leletett mindkettőjüknél, a vágy: kitörni az elfáradt, továbbfolytatásra alkalmatlan, epigonizmusba fulladó német zene uralmából! Zenei szabadságharc a német diktatúra ellen! E harc hősei: az orosz Muszorgszkij, a francia Debussy meg a két magyar: Bartók és Kodály. Nem is éppen egy időben, de egy :élért harcoltak. Néhány türelmetlen fiatal nyugati zeneszerző még ma is szemére lobbantja Bartóknak, hogy megalkuvó rolt, amidőn visszatért a tonális alaphoz. Nem ismeri, nem érti Bartókot, aki e jelzővel illeti. Az atonálistól való elfordulása nem megalkuvás volt, hanem forradalmi alapeszméjéhez, a népzenéhez való ragaszkodás jele. Még kereső korszakában is a népzene volt hitvallása. Ettől tért volna el? Ha ezt teszi, akkor lett volna megalkuvó. Nagy orosz kortársában, Sztravinszkijban is éppen azt becsülte legtöbbre, ami benne népi: Tűzmadár, Le Sacre du Printemps (Tavaszi áldozás), Petruska. E műveket szerette legjobban Sztravinszkij alkotásai közül, bár nagyon érdekelték egyéb munkái is. A Piano rag music című izgalmas zongoradarab például, mely Chesternél jelent meg Londonban, különösen megnyerte tetszését, tanítványainak is feladta, műsorán is játszotta. Pedig Bartókon kívül más nemigen tűzte műsorára. Bartókot minden érdekelte, ami igazán új volt és érdekes, még akkor is, ha az merőben idegen volt számára, mint például a Piano rag music. A világ halad, a zene is fejlődik; van, aki járhatatlan ösvényeken jár, van, aki zsákutcába téved. De ha az ember meg akarja találni az igazi utat, ismernie kell valamennyit. Nevető világ Jó MEGÁLLAPÍTÁS Vokurka olvassa az újságban, hogy Lengyelországban ötös ikrek születtek, és lelkesen felkiált: — Ez aztán a bővített újratermelés! A DIPLOMATA Gogó hazajön az iskolából, új sapkáját összeszaggatva lóbálja a kezében. — Mi történt a sapkáddal? — kérdezi az édesanyja. — A fiúk fociztak vele! — Rettenetes! Hát hogyan hagyhattad? Hol voltál közben? — A kapuban ... VIGASZ Egy gyerek elesett és keservesen sír az utcán. Egy együttérző férfi megvigasztalja: — Ne sírj kisfiam! Holnap már nem fog fájni! — Hát persze. Holnap már nem is fogok sírni... NEM TUD — Miért dohányzik a fia, amikor itt a tábla, hogy dohányozni tilos? — Tudja, felügyelő úr, dohányozni már tud, de olvasni még nem ... VADASZOK EGYMÁS KÖZT — Kit látok? A nagy oroszlánvadászt személyesen? Vadászgat még, vadászgat? — Sajnos már nem. Az orvosom eltiltott minden izgalomtól. — Tehát teljesen felhagyott a vadászattal? — .Hát teljesen azért nem. Most ugyanis légyfogókat árulok. SPECIALITÁS — Főúr, ezt a levest nem tudom megenni ... — Dehiszen ez a leves a konyhánk specialitása! — Engem az nem érdekel, ha nem adnak hozzá kanalat. AZ AJTÓN A tanár elkeseredetten csóválja a fejét: — Hát, Misi fiam, te olyan buta vagy, hogy nem is tudom, hogyan kerültél ebbe az osztályba ... Misi lelkesen válaszol: — Az ajtón jöttem be, tanár úr kérem! A NYUGDÍJAS SZAKI öreg nyugdíjas állít be a posta anyagraktárába: — Kérem szépen, nem kaphatnék egy kimustrált postaládát? — Minek az magának? — Kalitkának kell. Kaptam egy pöstagalambot a nevem napjára. RÉGEN VOLT — Személycsen ismerek egy 82 esztendős öregasszonyt, akinek hármas ikrei születtek a klinikán. — Hiszi a pici! Ha ez igaz volna, benne lett volna az újságokban is. — Benne is volt! Persze annak idején, ötven évvel ezelőtt. ÉRZÉKENY A hatéves Pistikét a mamája először kíséri el az iskolába. Melegen bemutatja a tanító néninek: — Tetszik tudni, Pistike roppant érzékeny gyerek. Ha esetleg valami csintasértés volt, hogy csak véríel lehetett lemosni. (A farkavágott róka — egy régi magyar közmondás szerint — láthatatlan akar lenni. így hát a rókafarok küldése a viadal elöli kibúvást, elrejtőzést, azaz a gyávaságot szimbolizálta.) A levelek kicserélése és a kihívás elfogadása után, az ellenfelek felkészültek a párbajra. Először is engedélyt kértek — kapitányaik útján — magától a királytól, aztán ünneplőbe öltöztek, beszerezték a legjobb lovat és fegyvert; az érdekelt végvárak kapitányai „hitlevelet" cseréltek, amelyben megfogadták, hogy a bajvívókat és kísérőiket tisztességgel fogadják, s bajvívás után biztosítják a békés elvonulást, aztán kinevezték az igazlátókat (azaz a segédeket) és a bajmestert (azaz a vezetőbírót), akik együttesen őrködtek a bajvívás tisztaságán. A bajvívások ideje rendszerint a tavasz volt, főleg a szép pünkösd ideje, de kivételesen vívtak máskor is, még télvíz idején is. Eötvös Károly írja „Utazás a Balaton körül" című művében: „Jó háromszáz esztendeje Pisky István uram volt Tihany várának kapitánya. Már akkor ötven esztendeje bírta Somogy vármegyét a török. A magyar és a török nemes urak a tihanyi réven át meg-meglátogatták egymást. Együtt mulattak, dicsekedtek, dévajkodtak. Barátság állott fenn köztük, amit semmi sem bizonyít jobban, mint az, hogy bajt is vívtak egymással. Igaz, hogy csak akkor, amikor béke állt fenn Magyarország és Törökország között. 1589-ben — a történet idején — kemény tél volt éppen, hatalmasan befagyott a Balaton. Valami kőröshegyi névnapra vagy lakodalomra hivatalos volt Pisky István uram. At is ment a réven. De hivatalos volt Ibrahim aga is, endrédi birtokos a szomszédságból. Pisky uram és Ibrahim aga már ismerősök voltak, hajnalig jól is mulattak, de akkor valami'haszontalanság fölött összekoccantak. Jó nevelésű úr volt mind a kettő, tettlegességre nem került sor, hanem a bajvívás kikerülhetetlen volt köztük. Február volt az idő, kemény télnek majdnem közepe, olyan kemény volt a Balaton jege, mint a kőpad. Meg is beszélték rögtön, hogy mely napon, mely órában jönnek össze a jégen, a szántódi csárda irányában. Mezítelen karddal, semmi egyébbel. Egymás vérét meg kell látniok... Kisebb félreértések után ki is mentek a jégre, és megverekedtek emberül. Az egyiknek a füle, a másiknak az orra maradt ott a jégen, s amikor a sebjük behegedt: megitták az áldomást egyszer Tihanyban, egyszer pedig Endréden, s azután mindvégig igen jó barátságban éltek." (Következő számunkban: Dózsa György párviadala.) lanságot követne el, a szomszédját tessék elverni, ez biztosan nagy nevelő hatással lesz rá. MEGTALALTA — Ellenőr űr kérem, tegnap a villamoson felejtettem a táskám, benne volt egy üveg konyak. Nem adták itt le a végállomáson? — De igen. Azt a pasast, aki megtalálta, valóban itt szállították le... AZ OK Egy ismert francia írót megkérdeztek, hogy szerinte miért születik manapság annyi iker. — Azért, mert a világ olyan veszélyessé vált, hogy az újszülöttek már félnek egyedül a világra jönni. NÉZŐPONT KÉRDÉSE A tudományos laboratóriumban az egyik kísérleti egér így szól a másikhoz: — Látom, hízol. Jól megy a sorod? — Azt elhiszem ... Sikerült beidomítanom azt a tudóst, aki velem foglalkozik, hogy valahányszor felszaladok a létrán, mindig adjon egy darab sajtot...