A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-09-17 / 37. szám

Ideológiát f ormai illen a nézetek ellen folytatunk harcot elsősorban s azért, hogy megnyerjük a saját oldalunkra a besületes dolgozókat, hogy bebizonyítsuk az igazsá;ot a megtévesztetteknek is. Ebben van az osztálylarc ideológiai formájának értelme. A jobboldali opportunisták, revizionisták és kö'etőik Csehszlovákiában elméleti síkon igyekeztek úzonygatni, hogy az osztályharc az egész világon íyöngül, hogy a kapitalista országokban az osztályíarc elhal és a múlté, hogy a tudományos műszaki órradalommal új korszak vette kezdetét, a kapitaizmus ipari társadalommá való átalakulása, mely ;zerintük eltávolítja az osztályellentéteket és a bur:soázia valamint a munkásosztály érdekei közt harnónia jön létre. Igyekeztek bebizonyítani, hogy az isztályharc fölösleges, nem alkalmas, és hogy a tulományos műszaki forradalom megoldja az emberi;ég felszabadítását. Még ennél is kifejezőbben propagálták, hogy Csehszlovákiában a szocializmus győzelmének felételei közt az osztályharc megszűnt, hogy az már lem a fejlődés mozgatója. Ma már ismeretes, hogy nilyen célt követtek és miért terjesztettek ilyen némteket. A cél a figyelem elterelése volt az antiszolialista erők ellenséges tevékenységéről és ellenfor•adalmi célkitűzéseik feltételei megteremtéséről. Pártunk nem értékelte kellően az osztályharc ideilógiai formáját és ez okozta, hogy többen hosszú időn keresztül a burzsoá ideológia hatásának fertőjébe kerültek. Marx azt állította, hogy az eszme anyagi erővé válik, ha a tömegek magukévá teszik. Marx természetesen a forradalmi eszmékre gondolt. Ez azonban fordítva is érvényes. Ha az ellenforradalmi erőknek sikerül bizonyos eszméket a széles köztudatba juttatni, szintén anyagi erővé válik, éspedig az ellenforradalom anyagi erejévé. Ebből kiindulva érvényes, hogy bár az ellenforradalom erőit szétzúztuk, nem engedhető meg, hogy csak rövid időre is lemondjunk az ideológiai harcról. Ahhoz, hogy teljes mértékben felszámolhassuk az ellenforradalmi ideológia minden maradványát, szükséges, hogy ideológiánk rendszeres és állandó hatást gyakoroljon. Ma az osztályharc fő összeütközésének területét a nemzetközi küzdőtér jelenti a szocialista világrendszer és a nemzetközi imperializmus közt. A nemzetközi imperializmus azonban nem hagyja figyelmen kívül az osztályharc lehetősége élesztgetését a szocialista országokon belül sem. A jelenlegi helyzetben a szocialista országokban az osztályharc kiéleződésének és mozgatójának fő forrását az imperializmus külső behatásai jelentik. Ezért az osztályharc lehetséges akkor is, ha a szocialista országokban eltávolítottuk az antagonisztikus osztályokat. A nemzetközi imperializmus az ideológia szakaszán egyre inkább kénytelen a harc olyan formáit is alkalmazni, melyek eltakarják az igazi jelleget. Bilak elvtárs a konresszusi felszólalásában ezt a következő szavakkal jellemezte „... az ideológiai mítoszok, elképzelések egész rendszerét kénytelen kialakítani, amelyek formájukban látszólag szocialisták, lényegükben azonban reakciósok, antihumánusok és a béke ellen irányulnak. Klasszikus antikommunista fegyverzetét kifelé még álszocialista jelszavakkal is leplezik. Ez csupán a dolgozók megtévesztését célzó politika folytatása, a régi áru, új tetszetősebb csomagolásban." Pártunk XIV. kongresszusa beszámolójával vezet- ' tük be e sorokat. Ezért ezzel is szeretnénk befejezni.' A központi bizottság beszámolója az ideológiai harccal kapcsolatosan a következőket mondja „... az eszmei és osztályharc folytatódik és az imperializmustól nem várhatunk semmi olyasmit, ami segítené pártunkat és a szocializmust. Pártunknak ezért éberségre van szüksége a diverzió összes formáival szemben. Sokszor hangsúlyoztuk, hogy ideológiai területen nincs és nem is lehet békés egymás melett élés, meghátrálás az ellenséges nézetek előtt, semmilyen engedmény a volt kizsákmányoló osztályok maradványaival szemben." PÉK VENDEL, az SZLKP KB ideológiai osztályának dolgozója cünkhöz, hol a másikunkhoz fordult, és cérte, hogy higgyünk neki, akkor még jersze összenéztünk, és mulattunk rajta: nilyen dörzsölt az öreg. De hamar beáttuk, hogy tévedtünk, és hogy mindaz, »mit maga ellen felhoz, többé-kevésbé megfelel a valóságnak. Hogy micsoda íéjjel tépázta meg a jóhírét! Milyen türelmetlenül tárta a bíróság elé a mulasztásalt! Olaf beszélt, apa rázta a fejét, Is elhárító kézmozdulattal adta értésünkre, hogy nem ért egyet vádlójával: így érezte, nem szégyenítették meg íléggé, nem bélyegezték meg kellőképpen. Idegei fel ls mondták néha a szolgálatot, felugrott, magához ragadta a szót, és nemcsak, hogy felerősítette és kiterjesztette a vádat, hanem még szemrehányást is tett a bíróságnak. Miért? Mert már régen vádat kellett volna smelni ellene: kifejtette, hogy amit ő az Idők folyamán a bíróság tudomására lozott, már mind jogalapul szolgálhatott folna a vádindítványhoz. Igazad van, Christine, a bűnlajstrom, amelyet összehordott, figyelemre méltó mulasztásokat is tartalmaz, de ezek oly általánosak, oly sok emberre érvényesek, tiogy egyszerűen nem vettük figyelembe 3ket. Mi mást tehettünk volna? Apa példának okáért azért is ítéletet kért maga ellen, mert katona volt, és esküdni tudna, hogy közreműködése folytán két vagy három katonát megöltek, ellenséges katonákat. Miféle jogszabályokra hivatkozhattunk volna. Elintéztük azzal, íiogy parancsra tette. Igen, ez így van: kikerestünk magunknak erre az alkalomra valami konkrét, áttekinthető dolgot, azt az ügyet, amelyet utolsónak tálalt fel nekünk, ebben akartunk eljárni, mert ehhez sikerült sgy terhelő tanút is felvonultatnia. Igen, Adam Kühlt. Még egy pohárkával, nem bánom, de ne egészen tele. Köszönöm. Tehát képzeld el: a nagy vizsgálati szobában yagyunk, apa ott ült boldogan és buzgón a vádlott előre húzott székében, tőle jobbra Adam Kühl a tanúk teltételezett padjában, előttük a látszatbíróság: miközben meg kell azt is említenem, hogy apát egyáltalán nem zavarta, hogy engem ülnökként kell viszontlátnia. Magam is így gondolom: csak az államügyész volt neki fontos. És aztán, szóval a személyi adatok felvétele után, ismertették a vádiratot. Apa hevesen — és egyetértően — bólogatott, amikor Olaf azzal vádolta, hogy kezükre játszott a hatalom akkori birtokosainak, és követeiden nézett Adam Kuhlra, hogy a vád alátámasztására biztassa. Várd csak ki a végét, Christine. Olaf emlékeztette a háború utolsó heteire, amikor már minden elveszett, minden felismerhetően elveszett, s már csak annyi maradt, hogy megmentsük magunkat és megmentsünk másokat — természetesen nem azok számára, akiknek az uralma a végét járta. Ezek azt kívánták, hogy most utoljára még keljen fel a nép, tanúsítson végső ellenállást, vesse be magát a végső tartalék — és ehhez a végső tartalékhoz kellett volna Adam Kuhlnak is tartoznia, ezt nevezték ők „Volksstrum"-nak. De Adam Kühl nem akart, nem látta be, miért is kellene az utolsó pillanatban még bármit is kockáztatnia, és hogy ne vigyék el, szimulálni kezdett. Hogy mit? Megmondom neked: azt állította, hogy napról napra romlik a látása, nemcsak az okoz neki nehézséget, hogy megkülönböztesse az embereket, hanem az is, hogy egyáltalán felismerje őket, ennélfogva kérte a végső tartalékból való elbocsátását. A szimulánst orvoshoz küldték, a tisztiorvoshoz, annak kellett a betegséget megállapítania. Nos igen, Christine, ezt el kell fogadnunk, hiszen apa az egyik volt a kevés megmaradt orvos közt nálunk, az összes többit behívták. Adam Kühl mindenesetre megjelent nála, apa megvizsgálta, és úgy tett, mintha elhinné. amit Kuhl feltálalt neki — de csak azért tett úgy, hogy elaltassa a szimuláns gyanakvását. Azt akartam, hogy biztonságban érezze magát, mondta apa a bíróságunk előtt, egyszerűen azért, mert így tudtam a legkönnyebben rászedni. Tessék? Ne légy már olyan türelmetlen. Előbb még látnod kell magad előtt a jelenetet: Kuhl, a terhelő tanú, megpróbál mindent elkenni, azt mondja, végződhetett volna a dolog sokkal rosszabbul is, vagy: fő, hogy a vége jó — ám ekkor megdühödik a vádlott, és figyelmezeti a tanút, ne akarja az előzményeket bagatelizálni. A vádlott úgyszólván felszólítja a tanút, hogy viselkedjék terhelő tanúhoz méltóan, és az öreg Kuhl szomorúan elismeri, hogy apa mindenféle vizsgálatoknak vetette alá: gyufát gyújtott a szimuláns szeme előtt, felszólította hogy menjen át — egyébként biztos próba — egy alacsony ajtókeret alatt; egyszóval többféle csapdát állított neki, és legvégül sikerült is Adam Kuhl eszén túljárnia: megfigyelte, amikor Kuhl átvette a nyugdíját, és utánaszámolt a pénznek. Kuhl azt mondta a bíróságunk előtt: a doktor úr végül is átlátott rajtam, és bejelentést tett ellenem, de hisz meg kellett tennie. Mire apa, felugorva helyéről: Fedezhettem volna a tanút. De nem tettem meg. Tőrbe csaltam, és kiszolgáltattam a hatalom birtokosainak, azok pedig büntetőszázadba küldték, miután előbb halálra ítélték. Látnod kellett volna, Christine, hogyan helyesbítette a vádlott saját kárára, a tanú vallomását: Kuhl egy ízben valóban azt mondta,' hogy hiszen a doktor úr csak a kötelességét teljesítette, ez anynyira felingerelte apót, hogy éles szavakkal magyarázta meg Kuhlnak, menynyivel súlyosabb kötelességeket szegett i meg, amikor ilyen vakon teljesítette, amit elvártak tőle. És nem múlt el különben sem az egész olyan gyorsan, mint Adam Kuhl állítja, az egysége fogságba esett, Kuhl maga több mint négy évet ült egy táborban a Jeges-tenger partján, a szívbaj, amelyet onnan hozott magával, nem színlelt betegség. Apa magára vállalta a felelősséget mindazért, amit terhelő tanúja elszenvedett. Kijelentette, hogy megértette a vádat, bűnösnek érzi magát, és kérte, ítéljék el — miközben felszólította a bíróságot, hogy a bűnösségét kimondó ítélet vegye tekintetbe egyéb vétkeit ls. Igazad van: apa túltett minden államügyészen, és Günter kísérleteire, hogy védeni próbálja, nemcsak méltatlankodással válaszolt, hanem közbekiáltásokkal is. Olyat még nem láttál, ahogy apa rácáfolt a védőjére! Többször is figyelmeztetni kellett és meginteni. Az semmi esetre sem volt megjátszott ellenséges indulat, ahogy néha Günterre nézett. Ez a találó szó: könyörtelen. Könyörtelenül harcolt a neki járó büntetésért, vagy talán mondjuk így: valaminő büntetésért, amelyről azt hitte, hogy jog szerint kapja. Minél kedvezőtlenebbé vált rá nézve a dolog, minél súlyosabbra fordult az ügy. annál nagyobb elégtételt érzett. Igen Christine, azután tanácskozásra vonult vissza a bíróság, átmentünk a szomszédos szobába, rágyújtottunk, figyeltük apát és Adam Kühlt, amint az ablakhoz lépnek és suttogva beszélgetnek, apa szemmel láthatóan szemrehányást tett az ügy koronatanújának. Nem volt miről tanácskoznunk. Megkapta tőlünk a pert, és sikerült — eleinte legalábbis azt hittük, boldoggá tennünk. Az ítélet? Éppoly türelmetlen vagy, mint apa, ö sem tudta kivárni, látnod kellett volna, hogy ugrott fel a székéről, amikor a bíróság bevonult, sóváran lesve az ítéletet, amelyről úgy hitte, megérdemelte. Szinte egész testében felénk hajolt, mereven és várakozva állt, amíg leültünk, és Dieter felállt, hogy kihirdesse az ítéletet. Nem, nem volt előre megfogalmazva, Dieter csupán néhány emlékeztető szót írt fel magának a tárgyalás alatt, az elegendő volt neki. Apa reménykedve nézett Adam Kuhlra, azután Dieterre, biztosra vette, hogy bűnösségét egyszer s mindenkorra meg-, állapították, hogy a bíróság most fogja őt erősíteni bűnössége tudatában. Dieter a következményekért nem felelős, semmi esetre sem, meggyőzően indokolta az ítéletet, még csodálkoztam is, mekkora feneket kerít az egésznek: még egyszer felvázolta, milyen volt a helyzet a háború végén, megemlítette a kivételes törvényeket, a háborús jogszolgáltatást, és el kellett ismernie, hogy efféle időkben a szimulálás hivatalból üjdözendő. Apa felfigyelt, jöttek az ismert elutasító kézmozdulatok. És amikor attán Dieter, ha nem is dicsérte fel apa magatartósát, de mindenesetre úgy állitotta be, hogy megértéssel kell lennünk iránta, akkor apa odalépett a bírói asztalhoz, és halkan tiltakozott. Hogy mondod? Nos igen, amikor aztán Dieter kihirdette a felmentő ítéletet, apa elvesztette a fejét — éppen apa, akinek önuralmát mindig úgy csodáltad —, megragadta Dieter kezét, és könyörgött neki, indokolja meg jog szerint az ítéletét. Dieter megállapította, hogy apában annakidején nem volt meg a jogtalanság tudata, ennél fogva a bíróság kénytelen felmenteni, bizonyítékok hiányában, természetesen. És az az Adam Kuhl! Amikor a felmentő ítélet elhangzott, odament apóhoz, és őszintén gratulált neki. Tudod mit mondott? Na látja, doktor úr, mindig igy gondoltam én is; most pedig barátok maradhatunk. Hogy apa? Apa elnézett Kuhl feléje nyújtott keze fölött, nyilvánvalóan meg sem hallotta a gratulációt. Apa térdre esett. Ogy kérte a bíróságot, hozzon új ítéletet. Láttam, hogy alig kap levegőt, olyan izgatott volt, hogy hivattam a törvényszéki orvost: az adott neki egy nyugtató injekciót. De hiszen mondtam már, hogy magam kísértem vissza a panziójába. Csengettek? Ne nyiss ajtót, lehet, hogy ez már apa, lehet, hogy új anyagot hoz maga ellen. Mit mondasz? Mi mást tehetnénk. Fel kell mentenünk; attól tartok - ha Olaf, Dieter és Günter hajlandók még egyszer eljátszani ezt az egészet —, attól tartok, Christine, legközelebb ismét fel kell mentenünk. Ember-Mária fordítása 11