A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-09-17 / 37. szám

Citeraba rejtett álmok Este van, meleg nyári este. A hold most nem világít. Valahol távoli tája­kon jár a nagy égi pásztor. A nyája szanaszét heverész az ég sötétkék bár­sonyszőnyegén. Csillagszemük szipor­kázik — távoli, apró mécsesek —, mint megannyi jánosbogárka ... Csendes a falu (Perbete—Pribeta) utcája, csak a fűben muzsikálnak fá­radhatatlanul a tücskök. A nyári me­zők színeit, hangulatát és ízeit szövik bele szinte észrevétlenül a falu csend­jébe. Muzsikájuk nélkül sivárabb és szegényesebb lenne a forró leheletű nyári éjszaka ... „Ne menj kislány a tarlóra, gyenge vagy még a sarlóra..." Citeraszó... „Meg kell a búzának érni..." A húrok zengőn bocsátják szárnyá­ra a dalt. Kiszökik a sarkig tárt aj­tón, ablakon, s ott köröz az udvar légterében, mint nappal az eresz alatt fészkelő fecskepár. És zeng-bong a citera, a hajdani szegényember kedvelt hangszere, süp­pedt viskók és pásztorok életének megszépítője, bújának-bajának, örö­mének kinyilatkoztatója, vágyainak és álmainak szétkiabálója ... Hangjában konok, ősi erők feszülnek, erdők, me­zők, patakok képei villóznak, betyá­rok szilajsága, nyílvesszők sziszegése, paták dobaja és ostorok pattogása lüktet, de benne s vele dalol a sze­relem is... Dobi Mihály egykori pásztorember portáján szól a citera. Negyvenhat éven át juhászkodott egyfolytában. Az urak váltották egymást, ő mindig ma­radt és szolgált hűséggel vagy lázado­zón, de munkáját mindig becsülettel elvégezte. Apját a behívó kitépte a családból, a katonavonat meg kivitte a frontra. Utána sóhaj, könny és öt éhes száj maradt a pusztai világban. A tizen­három éves, s egyben legidősebb Mi­hály lett anyja támasza, a rájuk sza­kadt családi gondok néma viselője. Apja örökébe lépve, annak képével és akaratával a szívében odaállt a juh­nyáj mellé. Járta a pusztát. Mosta őt eső és zápor, perzselte napfény, át­ütötte jeges szél, de ő konokul és pa­nasz-szó nélkül végezte a munkáját, ha már egyszer családfönntartóvú avatta a szegénység és a kegyetlen háborús világ. Apját nemsokára hazahozta a, front­ról a betegsége, s ezerkilencszáztizen-A bütykös ujjak alól, mint kristály­tiszta hegyipatak vize, előcsobog a dallam... öt tavaszán el is vitte közülük örökre, így a „címzetes" családfenntartóból valóságos lett. A család ismét megfogyatkozott. Kishúga, a szép mezei vadvirág és énekes pacsirta is elköltözött. Édes­anyja nem köthetett többé szalagpil­langót a hajába, s nem hallgathatták többé trillázó énekét. Kopott fakereszt őrzi az emlékét... Dobi Mihály szeretett barkácsolni, kedvelte a famunkát. Éles kése alól röpködött a forgács, s kialakultak a látott és képzelt világ figurái. Talán a teremtés és alkotás gyönyörűsége bűjkált benne észrevétlenül, s az nö­vesztette nagyra és erősre a szándé­kát, amikor huszonnégy éves fővel ki akarta tanulni az asztalosmesterséget. Ura és parancsolója azonban közbe­szólt: — Sehová! Ha te elmész, a csalá­dod is mehet, amerre lót! Maradt. Fogva tartotta a félelem s a kilátástalan jövő. A vágya és szán­déka továbbra is ott csapkodott ben­ne, mint bezárt kalitkában a kisma­dár. Az vitte esténként asztalos barát­jához. Mágnesként hűzta az enyvsza­gú és gyantaillatú műhely, valósággal megbűvölte a gyalu sikolya és a fű­rész muzsikája. Árgus szemmel figyelt és elleste a mesterség minden forté­lyát. Nem hiába. Később saját maga készítette el a bútorait — „ nem is akárhogyan! — Nagyon sokáig fájt, hogy nem mehettem asztalosnak — mondja Dobi Mihály. A hangja tárgyilagos, nem si­ránkozó. — Később, különösen a fel­szabadulás után azonban megnyugod­tam mert megbecsülték a munkámat, s mint juhászt, jól meg is fizettek. Ha kegyetlen és nehéz volt is a gye­rekkora, énekelni mindig nagyon sze­retett. A magas égbolt, a vonuló fel­hők, a szél sírása, eső zúgása, csen­gettyűszó, madárfütty, a vadvirágok százszínű ringása, béresek ajkáról az ének volt ihletője és lelkének szépítő­je. Azért szerzett furulyát is, hogy a juhnyáj mellett abban keresse és lelje meg gyönyörűségét. Esténként mezei ajándékként vitte haza az újonnan ta­nult nótát, hogy felvidítsa szomorú szemű édesanyját és a testvéreit. A furulya hangjára megtelt a kis viskó melegséggel és szívszorító boldogság­gal... — Van egy százhat éves furulyám. Sok szép és keserű emlék fűződik hoz­zá — mondja Dobi Mihály emlékezőn. — Semmiért nem adnám, pedig kér­ték már Pestre is a múzeumba. Nemcsak furulya, citera is volt a világon! A nagybátyja huszonnyolc éves ko­ráig juhászkodott a vidéken. Meggon­dolta magát és elköltözött Pőstyénbe. Elfordult a pusztai élettől és beállt vasutasnak. Igen ám, csakhogy magá­val vitte a citerázás tudományát is. Dobi Mihály sokszor megcsodálta a játékát, de igazán csak akkor ébredt fel benne a citera utáni vágy, amikor nagybátyja végleg elment a közeléből. Késő bánat, viszont az is igaz, hogy Pőstyén nincs a világ végén! — Bizony, bizony — bólogat Dobi Mihály. — Jól emlékszem rá. Tizen­kilenc éves voltam akkor. Hosszabb töprengés után összeszedtem magam és elmentem a nagybátyámhoz. Elhoz­tam a citerája mintáját és nyomban megcsináltam az első hangszert. Egy darab fából faragtam ki, azon tanul­tam meg játszani. Később eladtam zsebóráért egy vasutasnak, mert hát arra is fájt a fogam. Mit meg nem ér­ne, ha előkeríthetném azt az első ci­terámat! A szakemberek is kértek, hogy kerítsem elő. Szívesen megten­ném, de hogyan, honnan? Talán már a darabkája sincs meg, az is meglehet, Talán egy kicsit a citerának is kö­szönhető, hogy olyan jól megérti egy­mást Dobi Mihály és a felesége... hogy az Illető régen elhalálozott. Re­ménytelen ... Dobi Mihály továbbra is foglalko­zott citerakészítéssel. Mindig jobbakat és tökéletesebbeket csinált. (A leg­újabbak valóban nagyon szépek és tö­kéletesek.) — Egy kanadai zenetanár járt ná­lam. Megtetszett a citerám, megvette és magával vitte. Kettőt pedig Belgi­umba vittek el... No, lám, hová nem kerül el a kezem munkája! Az első házasságából két leánygye­rek született. Férjhez mentek, élnek. 1956-ban halt meg a felesége. Négy év múlva nősült meg másodszor. Talán egy kicsit a citerának is köszönhetik, hogy szépen élnek és annyira megér­tik egymást. Dobi Mihály hetvenéves. A pusztá­ról tíz éve költözött be a faluba, az­óta nyugdíjas. Néhány évig még el-el­járt a pusztára kisegíteni, birkát nyír­ni, herélni — mert ahhoz is nagyon értett —, most meg már csak tesz­vesz a ház körül, él békességben és nyugalomban. — Nyugalomban?... Hát nem ép­pen — mondja Dobi Mihály moso­lyogva. — A citera, a citera! Rende­lik ám nyakra-főre, nem győzöm csi­nálni. Ügy hat évvel ezelőtt kezdett nőni az érdeklődés helyben és a kör­nyéken. Pontosabban azóta, hogy a faluban megalakítottuk a citera-együt­test. Ma már az a helyzet, hogy a környéken vagy öt együttes az én ál­talam készített citerákon játszik. Ha jól összeszámolom, eddig már több, mint kétszázat csináltam. — Mégsem elég — szól közbe a fe­lesége kedvesen. — Nem bizony — veszi át a szót újra Dobi Mihály. — Egy olyan tizen­hat év körüli legényke járt a nyakam­ra s könyörgött, adjak el már neki egy citerát, nagyon szeretne megta­nulni játszani. Adjak ám, de honnan? De a gyerek nem engedett a huszon­egyből, újra meg újra eljött. Meg is sajnáltam szegényt... — Én mondtam az uramnak: „Hal­lod-e, te embgr, csinálj már egy cite­rát ennéíT sTgyereknek ingyen! Ami­lyen lelkes fiatal, megérdemli!" — mondja Dobiné, s ragyog az arca, szeme. Dobi Mihály élete olyan, mint egy megrendítően szép költemény. Nóta fakadt az ajkáról, amikor egyszál ma­gában állt gyerekfővel a pusztában és kenyeret álmodott az asztalra, becsü­lettel végezte a munkáját, pedig más­ra, többre vágyott, s megmaradt egye­nes gerincű embernek akkor is, ami­kor az embertelenség csizmájának dobajától visszhangzott egész Európa. Möst minden tekintetben elégedett a sorsával. Sokszoros az öröme, örül annak, hogy citerát csinálhat, hogy játszhat, s hogy mások is megszeretik a citeramuzsikát. S talán az ő szavai fejezik ki legjobban az élAe értelmét: — Ha én már nem is leszek, a ci­teráim tovább zengenek, engem to­vább éltetnek és hirdetik a megvaló­sult álmaimat. Higgye el, ez nagyon jó érzés ... LOVICSEK BÉLA Prandl Sándor felvételei Nyárufa Ilyenkor nyárutón szoktam a l szívesebben kijárni a közeli vidék a város peremére, hogy a domb dalak nyüzsgő életében gyönyörki jek. Mert ilyenkor indul meg az élet pezsgése, a szőlőkből lehall szik a szüretelők vidám éneke. Ig ma már hiába mennék Károlyfi (Kralova Ves) irányába, sem a ft felett terjeszkedő, sem a Rókaci pást szegélyező szőlőkerteket ni találnám meg, mert új városnegj dek épültek helyükön. Eléggé kei reg ezen a bratislavai állami gazá ság csalogányvölgyi szőlészetének t zetője, Pongrác elvtárs: — Erre nyugatra, távolabb észa ra meg északkeletre nagykiterjedé szőlőkertek voltak, mind az álla gazdaság tulajdonában. Néhány é vei ezelőtt megkezdtük a parcell összevonását, hozzáláttunk a szől kultúra felújításához, kisérleteztw melyik szőlőfajta hozná a legjo'i termést. Azon a helyen, ahol mi a tévé-torony terpeszkedik, szőlőo ványokat termesztettünk melyek valóban nagy szükségünk volt a S2 lőkertek felújításánál, azonkívül földművesszövetkezeteknek és m állami gazdaságoknak is eladtui oltványokat. A tovább nyugat ft eső területen volt a legfiatalabb sz lökertünk, a Kramár negyed feli felújítottuk a már elöregedett sz löket. Most hektáronkint 60—70 szőlőt szüretelünk.

Next

/
Thumbnails
Contents