A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-09-17 / 37. szám

Miért én legyek a rossz? Színhely egy kis vidéki városka fülledt levegőjű, füstös sörözője. Vasárnap délután van és tikkasztó meleg. Kint a szellő se rebben. Bent a helyiségben minden szék foglalt. Mindenki egy korty hűsítő italra vágyakozik. Hárman ülünk egy pecsétes asztalterítő körül. Negyedik ismerősünk sorba áll a söntés mellett. Hétköznapi dolgokról beszélgetünk. Az élet apró-cseprő örömeiről, bosszúságáról, a munkahelyen elszenvedett sérelmekről, a rossz munkaszervezésről, hanyagságról, lógásról, a közellátás fogyatékosságairól stb. Mindenkinek van egyegy jó ötlete, hogyan lehetne segíteni a hibákon, de csak itt a zsírfoltos asztal mellett, maguk között, mondják el. — Ha ilyen jól látja a hibák lényegét — fordulok szomszédomhoz —, miért nem szól erről az üzemben, gyűléseken? ... — Hm ... Ott mindig túl ünnepélyes a hangulat! — A munkáról nem beszélnek? — Beszélnek, de csak általában ... arról, hogy a tervet időre kell teljesíteni, mert máskülönben nem lesz prémium ... — S ha elmondaná konkrétan a véleményét, meghallgatnák? — Biztosan. — Akkor mondja el. — Miért éppen én? — vonja meg a vállát. — Vannak ott okosabbak is. — Ha azoknak jó... Miért csináljak gondokat magamnak. Miért én legyek a rossz?! — De hiszen az előbb azt mondta,... — Móndtam, mondtam, de csak itt, poharazgatás közben, és én tudom — néz rám jelentőségteljesen —, hogy barátok között vagyok ... Poharak csörrennek az asztalon. Negyedik ismerősünk hozza a sört meg a féldecit. — Ebbe is több a hab, mint a lé — emeli fel szembenlevő társunk a poharát. — A féldecit is nagyon szűken mérték — hajol az asztal szélére a másik. — Mégiscsak disznóság, így becsapni a vendéget! Képzeld mennyit kereshetnek ezek. A mi bőrünkön! — A múltkor is jól odamondtam, aztán... — hoztak helyette másikat. — Megyek is, majd megmondom én, hogy kivel... — Ugyan, hagyd már... — ugornak fel a többiek. — Tudod, most meleg van ... Meg aztán minek bosszankodnánk ilyen kicsiségen ezen a szép vasárnap délután! (ozsvald) stefelé betértünk a Slovensky EGrob-i vendéglőbe s ábrándos hangulatban vártuk, hogy a sült liba a szánkba repüljön, hiszen az említett községnek az a híre, hogy ropogósra sült libával, illatos libamájjal fogadja vendégeit. A harmadosztályú vendéglő „dísztermében" az ún. szlovák szobában várakoztunk. Falait népies motívumok, tulipánok, galambok, kancsók meg köcsögök díszítik, faragott bútorait is népiesre stilizálták. Mondom, itt vártuk a sült libát, közölték velünk, ezt a helyi specialitást ebben a szobában illik megenni, a szobát éppen e célból rendezték be. Nem panaszkodhatom, jött is, repült is a liba mennyei illatfelhőbe burkolózva, felszeletelve, kovászos uborkával, csípős cseresznyepaprikával körültűzdelve, tálcán hozta a kedves és begyes pincérasszony, már messziről küldte felénk sugárzó mosolyát étvágygerjesztőként, majd kisvártatva egy kiskancsó aranysárga Szilvánit — minden kérés nélkül. Nem haragudtunk meg érte, — Ízlett? — érdeklődött, midőn zsírtól fénylő boldog ábrázatunkat törölgettük. — Nagyon — kiáltottuk szinte kórusban. — Pedig hát nem ez az igazi! — szólalt meg az egyik vendég, lelkesedésünket lehűtendő — egyáltalán nem ez az igazi! — Hogyhogy nem ez az igazi? — fortyantunk fel szinte sértődötten. — Jöjjenek el úgy szeptemberen, októberben vagy akár karácsony előtt, majd ha itt lesz az igazi libaszezon, majd ha a Grob-i háziasszonyok láthatják vendégül magukat sült libával meg krumplilaskával. Akkor majd megtudják milyen a valódi Grob-i libasült. Hizlalt örömök — Mert azok a libák ma még csak híznak, — folytatja az ismeretlen asztalszomszéd — tavasszal, nyár elején vásárolták, aztán, felnevelték s most felhizlalják őket. Szeptember elején kezdődik a „libaszezon" s karácsonyig minden pénteken csorog a libazsír, száll a sült. liba-illat, s akinek étvágya van (s kinek ne volna) s hozzá pénze is (s kinek nincs ma) jóllakhat nálunk! — Miért csak pénteken? — Mert péntek itt a sült libák napja. Slovensky Grobon még a katoliku-Ján Bagin a HNB titkára sok is felfüggesztették a pénteki böjtöt. — Tehát: adom tudtára a kedves olvasónak, hogy Slovensky Grobon karácsonyig minden pénteken „libaszüret" lesz. A libaevésnek három módja van itt: először, megvásároljuk a sült libát, becsomagoljuk, hazaszállítjuk s „családi körben" fogyasztjuk el; másodszor: engedjük magunkat meginvitálni valamelyik Grob-i „libás" családhoz s náluk esszük meg a leginkább kedvünkre való, általunk kiválasztott, ízlésünk szerint elkészített ropogós ludat. Ez a legkedveltebb módja a Grob-1 libaevésnek, azt hiszem legközelebb mi is ezt választjuk. No és harmadszor: a már említett vendéglői díszteremben történő parádés libaevés... Bagin Jánnal, a Slovensky Grob-i helyi nemzeti bizottság titkárával is egyetlen témáról, a libasütésről beszélgettünk. Tőle tudom, hogy a községi pékmester szezonban péntekenként kenyér helyett libákat süt. A háziaszszonyok agyagtepsiben szállítják a megkopasztott nyers libát a pékműhelybe s egy-két óra múlva kosarakban viszik haza a pirosra sült baromfit. Egy-egy ilyen pénteken 250—300 libát is eladnak a faluban. A zsír természetesen megmarad, két és fél, három liter kitűnő libazsír egy-egy libából, ebből kb. 8 decit ráöntenek a már említett krumpilaskákra, amit a libapecsenyéhez tálalnak. A libahizlalással foglalkozó családok számát a titkár nem tudja pontosan, de hozzávetőleges számítás szerint ötven-hatvanra tehető... Most már csak annyit: Slovensky Grob a Bratislava—Pezinok útvona mellett fekszik. Megközelíthető autó busszal, vonaton, személygépkocsii biciklin vagy gyalog. Nagy falu, 230 lakosa van. Lakói kedvesek, udvaria sak, jókedélyűek, sültlibaszeretők. Bái kit kérdezünk meg libasültügyber mindenki útbaigazít. Lassan itt a ködös, esős ősz, után; a még ködösebb, korán sötétedő tél napok sora. Az ember háta jó élőn borzong belé. Ilyen időben higgyék el mennyei boldogság egy porció zsírtó csöpögő, illatos, ropogós libasült, csí pős paprikával vagy anélkül — le öntve a pezinoki, modrai hegyek ki tűnő levével. Slovensky Grobon mindezt tálcái kínálják... ZS. NAGY LAJOÍ