A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-09-10 / 36. szám

Összekapaszkodtak. Jó tíz percig forgatták, szorongatták és csavargatták egymást. Egyikük sem bírt felülkerekedni, pedig a kört fogó hadifoglyok igencsak biztatták őket. Különösen Lacit. Nagyon szerették volna, ha földhöz teremti a hoszszú szakaszvezetőt, de hiába. Végül lihegve abbahagyták a birkózást. A szibériai legény még egyszer végigmérte Lacit, aztán elismerően megveregette a vállát, s hogy súlyt is adjon a szavának, jó adag dohányt nyomott a markába. — Jól van, komám — mondta levegő után kapkodva —, van benned fogdmeg! Nagy lármával közelgett a bicegő lágerparancsnok. Lehordta a szakaszvezetőt, a foglyokat pedig munkára zavarta. — Lopjátok a drága napot, bezzeg az ebédlőben egymást tapossátok! Ott tudtok ügyeskedni! — Csak úgy találomra Lacira mutatott. — Hasogass és vigyél egy öl fát a szobámba, rakd meg jól a kályhát! Kicsit ácsorgott még, aztán Laci után ő is elbicegett. Kitavaszodott. Az üdezöld lombok benépesedtek, zengő madárdal köszöntötte hajnalonként a felkelő napot. Harmat gyöngyözött a füvön, friss és kristálytiszta volt a levegő. A télen négy hadifogoly meghalt, tiz súlyosan megbetegedett. Kórházba szállították őket. Soha nem tudták meg, hogy felépültek-e vagy sem. Tény, -hogy a lágerba nem tértek viszsza. — Ha még egy telet ki kell Itt húznom ... — mondta Balázs Jani véreres szemmel rekedten, s lemondóan legyintett. — Kihúzzuk, aztán hazamegyünk — mondta Laci határozottan. — Nem, pajtás, én nem bírom ki... Érzem, hogy nem bírom — ingatta a fejét Jani fáradtan, s valahová a távolba nézett, a nagy semmibe. Mintha feladta volna a küzdelmet. Mert. valóban, csupa küzdelemből és aljaratból állott a hadifoglyok élete. Aki csak néhány napra is elhagyta magát, menthetetlenül elpusztult. Tudta ezt mindenki. — Kibírjuk, ha mondom — mondta Laci makacsul. — Aztán hazamegyünk! Haza! Érted, te pupák! És ne nyafogj örökké, mint a csecsemő!... Ki kell bírnunk! S mintha csak a jövőbe látott volna, minden úgy történt, ahogy megjósolta: elmúlt a nyár, el a tél is — ami még kegyetlenebb és nehezebb volt, mint az előző —, s újra kitavaszodott. Aránylag elég korán. Soha langyosabb és illatosabb szellő nem járt még a LOVICSEK BÉLA III. rész láger körül, soha kékebb nem volt tán még az ég, mint akkor. Megjött a várvavárt parancs, ami a hadifoglyok szabadulását jelentette. Fürdés, fertőtlenítés, tiszta alsónemű vételezés, sorakozó után a bicegő lágerparancsnok mondott rövid búcsúztató beszédet, aztán felugráltak a teherautókra és irány a nem éppen közeli vasútállomás. Gyors, pontos munka volt, és végtelenül egyszerű. Talán csak azért tűnt annyira egyszerűnek, mert gondolatban már ezerszer végigcsinálták. — Ugye megmondtam? — nézett Laci a tökmag barátjára halvány mosollyal az arcán. Nagyon gondosan cigarettát csavart, rágyújtott, s a felszálló füstön át Janija kacsintott. — Beszélhetsz, amit akarsz. Én már csak akkor hiszem el, ha otthon leszek — mondta Balázs Jani hitetlenül. Annak ellenére azonban mégis bizakodás és remény csillogott a szemében. — Ideje már, pajtás, hogy hazavigyenek, és haza is visznek — mondta Laci. — Nagyon örülsz? — örülnék, ha mernék! — Merhetsz — nézett Jani szemébe Laci biztatón. Bár őt is kínozták a rosszízű kételyek. Egyszer nagyon örült, már az októberi búcsúban érezte magát, mégis két évnyi keserűséggel tetőzték meg az örömét. Ki kell várni a végét! Elhelyezkedtek a vagonokban. Április közepe volt, melegen tűzött a nap, tavaszízű szél pajkoskodott be a rácsos ablakon. Játékosan megmotozta őket, aztán tovaillant. Végül hosszan szirénázott a mozdonyvezető és a hosszú szerelvény lomhán megmozdult, s elindult harmincegynapos útjára... Megremegett a hadifoglyok szíve a félelemtől, amikor a szerelvény egy-egy állomáson megállt és hoszszabb ideig vesztegelt. Minden pillanatban azt várták, hogy kicsapódik az ajtó és elhangzik a parancsszó: „Sorakozó, irány a teherautó"! Ujabb láger, újabb egy-két évnyi szenvedés. Azt már valóban nem bírnák ki. Dehogynem! Többet kibír az ember, mint az állat. Kocsis Laci pontosan 1948. május 15-én lépett le a vonatról a jól ismert hazai állomáson. Az állomás körül még virított az orgona, a hatalmas és terebélyes lombú vadgesztenyefa viszont már elhullatta virágait. Az akácfasor is éppen úgy állott, mint azelőtt, és az állomásépület sem változott, csupán sárga falán éktelenkedtek a golyóütötte gödröcskék... Laci vegyes érzésekkel Indult el a néhány kilométeres útra gyalogszerrel. Néhány ember megállította és megkérdezte tőle, honnan jön, hová megy, de ő csak ment, hogy végre hazaérjen, hogy mielőbb átléphesse a házuk küszöbét. A házuk küszöbét? Ki tudja, áll-e a házuk, élnek-e a szülei? Ki tudja, ki tudja? Érdekes módon most sem öröm, sem sírás nem szorongatta a torkát, csak valami furcsa, soha nem érzett erő vitte, vitte, szinte röpítette, pedig eléggé legyöngítette a kényszerű, hosszú utazás ... Fáradhatatlanul rótta az utat, körülőlelte az ismerős táj. A mezők felett a magasban pacsirták dala zengett, melynek nyomán ezernyi emlék buzgott fel a lelkéből, de most nem akart semmire sem emlékezni, csak mielőbb hazaérni. Akkor érzett furcsa szorítást a szíve táján, amikor a távolból megpillantotta a hófehér falú házukat, a falu végén lapulót, s akkor szaladt tele könynyei a szeme, amikor az udvar közepén édesanyja szótlanul, zokogva a mellére borult. Kocsis Istvánt a faluban érte a hír, hogy megjött a fia. Futva tette meg az utat hazáig. Hamarosan megjelent Kocsis Péterné ls. Fekete szeme könnyben ázott, erőtlenül leült, szótlanul nézte az unokáját és nagyokat sóhajtott. De összeszaladtak a szomszédok, ismerősök is. — Nem láttad az uramat? — Nem találkoztál a fiammal? — Sokan vannak még odakinn? — Most már mindenkit hazaengednek? Laci alig győzött válaszolni a sok kérdésre. Végül leszállt az alkony, a látogatók szétszéledtek, magukra maradtak. Laci megfürdött, hazai gúnyába bújt és leült az asztalhoz vacsorázni. A régi helyére. A megszokottra. Most mindennek megnőtt a jelentősége, még a falon függő képnek ls. Rettentő éhséget érzett. Azt hitte, hogy hirtelenjében az asztalt ls megeszi. A nagytányér húslevest be is kebelezte pillanatok alatt, mikor azonban tányérjára került a tyúkcomb és édesanyja kezében megvillant a kenyérszelő kés, összeszorult a gyomra és kis híján elsírta magát. — Nem tudok enni, édesanyám, pedig éhezek ... — Egyél kisfiam, hiszen olyan gyenge ez a hús, mint a harmat! — mondta Margit könyörögve. — Egyél csak! — Nem megy.. . — Ne erőltesd Margit, ha egyszer nem megy, hát nem megy. Majd eszik akkor, ha jólesik — mondta István. —Nem szalad el se a tyúkcomb, se ő... — Nézte, nézte a fiát, örömöt és büszkeséget érzett: lám, erős, elpusztíthatatlan a fia, hazajött. — Rágyújtanál ugye? — Rá bizony! — Hozzad ki a szekrényből, Margit, hozzad csak! — Egy éve, hogy bekészítettük — mondta Margit és Laci elé tette a százas csomagolású dobozt. — Vártunk ... mindig vártunk ... Laci rágyújtott, élvezettel fújta a füstöt. Nagyon boldognak és gazdagnak érezte magát. Ez a hirtelen rászakadt gondtalanság és bőség valósággal megrészegítette. — Pálinkát nem innál? ... Fene vigye el az eszünket, azzal kellett volna kezdenünk — mondta Kocsis István. — Mert van ám még a téli főzésből, meghagytuk a részed! — Majd reggel ... Most már későre jár, fáradt vagyok ... — Jó, majd reggel — bólintott beleegyezően István. Mi tagadás, ő is veszettül kívánta az italt. Majd csak megvirrad. —Folytatjuk— hgtlm - I P] könyvek Adam Bahdaj: A fekete esernyő Ez a vészjósló cím annyit máris elárul, hogy egy bizonyos fekete esernyő körül bonyolódnak e könyv eseményei. Kubus, ez a rokonszenves lengyel fiúcska meg barátnője, a vihogós kis Hipcia műkedvelő detektíveskedésük során töméntelen vidám, meghökkentő, majd újra komolyra forduló kalandba bonyolódnak. Ha nem fontoskodnának olyan sokat, talán komoly bűnténnyé válna a fekete esernyő sorsa, így azonban. akaratukon kívül is megmentik a bajtól Poéta Anatolt, a költői lelkületű vagányt, és Krigli bácsit, akinek a nevéhez nem kell külön magyarázat. Hogy közben Kubus is, Hipcia is egy kicsit elvesznek? Annyi baj legyen! Adam Bahdajnak, a népszerű lengyel írónak vidám detektívtörténeteiben mindig minden jóra fordul. Móra Ferenc: Aranykoporsó A nagy katonacsászár Diocletianus idejében játszódik ez a remekül megírt történelmi regény, Móra egyik legsikeresebb, legnépszerűbb alkotása. Az utolsó keresztényüldözések s a római birodalom dekadenciájának korában vagyunk: tanúi leszünk régi és új harcának, a rabszolgatartó erkölcs és a keresztényi humanizmus összeütközésének. A nagy körkép központi alakja egy fiatal pár: az ő finom eszközökkel elmesélt szerelmi történetük alkotja a mű cselekményének fővonalait, de körülöttük ott lüktet az egész óriási birodalom élete. A császári palotától a társadalom perifériáin tengődő nincstelenek viskójáig mindenhová betekinthetünk — vezetőnk egy nagy író, aki egyben az ókor tudósa is. A kötet végén valóságos kis lexikon segíti elő a történelmi, mitológiai, filológiai utalásokban gazdag mű megértését. Alberto Moravia: A római lány Vajon miért züllik utcalánnyá Adriana, aki gyarlóságában is csupa érzés, csupa szép emberi tulajdonság? Mert anyja a maga elrontott életének egész keserűségével erre neveli? Mert csalódik' első nagy szerelmében, s úgy érzi, számára örökre elérhetetlen az egész valójával sóvárgott családi élet? Mert észreveszi a kiálló ellentétet a gazdagok ragyogó világa s a maga szegényes élete között? Mert úgy érzi, könnyebb az élete az utcán, mint a varrógép mellett? Vagy egyszerűen a lelke "mélyén lappangó rossz hajlamoknak enged? Moravia regénye azért kitűnő, mert nem egyetlen okkal magyarázza hőse bukását: aprólékos gonddal elemzi, hogy roncsolja egy fiatal lélek rostjait a bűnös társadalom ezerféle mérge. 830