A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-08-20 / 33. szám

November elején leesett az első hó, de nem úgy, mint odahaza szokott, hogy jött latyakosan, eső társaságában, aztán búcsúszó nélkül elment, hogy december derekán újra jelentkezzék. Nem. Jött fehérarcún, szikrázón, kemény hideggel, napokig tomboló széllel, az ember arcáról beterválta lefele a bőrt. És nemkívánt, tartós vendégként meg is maradt. Balázs Jani váratlanul belázasodott és" a láger-kórházba került. Eszméletlenül hánykolódott és vinnyogott, mint a kölykezö kutya. Kocsis Laci nem találta a helyét. Állandó hiányérzet kínozta. Most érezte csak igazán, mit jelent a fogságban egy közeli, igaz jóbarát, akivel őszintén megoszthatja a gondját-baját, akivel együtt örülhet és szomorkodhat, akinek a közelsége és a szava, de még a gondolata is az otthont idézi meg ... Ha csak tehette, meglátogatta a barátját. Leült az ágya szélére és elmondta az eseményeket, újságokat, esetleges híreket. A lágerben sokféle hir kószált, köztük olyan is. hogy soha'nem mehetnek haza. Azt azonban a világért sem említette volna Laci. Elhallgatta (hiszen maga sem hitte, nem akarta elhinni), pontosan az ellenkezőjéről számolt be a barátjának. Sokszor alig váltottak szót, de az is sokat jelentett mindkettejük számára. Jelentette az otthont, a hazai tájakat, a kenyér és szőlő ízét... Kocsis Laci legnagyobb bánatára a barátja állapota nem javult, ellenkezőleg. Egyik este így fogadta: — Elpatkolok, pajtás.,. — Dehogy patkolsz! — El én, meglátod — mondta fátyolos hangon. — Többet kibírsz a lónál — biztatta őt Laci. — Nem olyan fajtából faragtak, aki egykönnyen beadja a kulcsot. Más sem hiányozna! Se szó, se beszéd, egyszerűen magamra hagynál!? — Nem akarlak én itthagyni, dehogy akarlak... — Csak rád kell nézni: dagadók az izmaid a természeted meg bivalyerős — mondta Laci. — Te meg a halál!... Hidd el, pajtás, olyan távol jártok ti egymástól, mint a ... mint a bánat és az öröm... Balázs Janit nem lehetett meggyőzni egykönnyen. Ingatta a f^jét, s úgy nézett Lacira, mintha már egy másik világ kapujában állna. — Soha többé nem látom meg a falumat Érzem... Hidd el, hogy érzem — suttogta. — Képzeld, álmomban láttam a halált és beszélgettem vele. Nem is volt olyan csúf, mint amilyennek elképzeljük. Kissé csontos, szögletes volt a pofája, de a hang-LOVICSEK BÉLA ia, pajtás, mint az apámé... Egész rendes fickónak nézett ki... „Add a kezed, hékás! — mondta —, legyünk jóbarátok ... Meglátod, jól jársz velem. Tudd meg, hogy nem akárkivel parolázok ám le, vedd kitüntetésnek, hogy az ágyad szélére ülök és felkínálom a barátságomat." — Balázs Jani elhallgatott és felnevetett. Mintha az eszét vesztette volna. Laci szivébe kínzó fájdalom állott. Aggódott a barátjáért. — Ne beszélj bolondokat! — mondta könnyedén, s megtoldotta a mosolyával, csakhogy kitépje barátját az elkeseredés nyomasztó hangulatából. Nem sikerült. — Tudod mi történt azzal a vecsési pasassal, aki itt feküdt mellettem? — Nem. — Bedilizett... — mondta Jani. Furcsa kifejezés ült az arcán. Mintha most is maga előtt látná a történteket. Bizony, bedilizett! Rettenetes volt... Mindig a családját emlegette, a felesége meg a két lánya fényképét mutogatta. Szép volt a felesége, a lányai sem csúnyák ... Bedilizett... Ordított, tört, zúzott, vérben forgott a szeme, habzott a szája, istenem, soha nem láttam még hasonlót... Alig bírták lefogni, marha erő volt benne, tényleg, alig bírták lefogni az ápolók... — Én meg azt hittem, hogy felépült. — Fenéket.. Azt mondják az ápolók, hogy elpatkolt. Már el is temették.. . Majd engem is eltemetnek szépen, te meg elviszed a hírt haza anyámnak, apámnak ... — Ne beszélj hülyeségeket! — Anyámnak azt mondd, hogy nagyon szépen haltam meg, s hogy az utolsó percemben is őt emlegettem. Apámnak megmondhatod az igazat... Különben ne szólj semmit: üzend meg nekik, hogy ne várjanak haza ... — Mondtam mér, hogy ne beszélj hülyeségeket! — Lennél csak az én helyemben — mondta Jani nagyon keserűen és könny lepte el a szemét. Elfordította a fejét. Talán szégyenében. Kocsis Laci is kutyául érezte magát. Megfogta a barátja kezét, bátorítón megszorította és megpróbálta biztatni, életet önteni belé. — Azt hiszed, te bolond, hogy olyan könnyű meghalni!? Ne hülyéskedj, ne képzelődj, hiszen nirics neked a világon semmi bajod. Egy kis láz, no, atyaisten, az is valami?!... A múltkor én is lázas voltam, csak úgy szikráztak a szemeim, mégis itt vagyok — lódította. — Biztosan hozzájutottál valami ennivalóhoz és jól bezabáltál! Mert falánk vagy, ismerd el! Bizony, pajtás, falánk, mint a várandós aszszony!... Különben, aki csak a halállal tud cimborázni, az nem érdemel mást, minthogy... — Mit érdemel? — Azt érdemli, hogy jól ülepen billentsék, ha tudni akarod, meg hogy tízszer megborotválják szárazon! — Bolond lyukból bolond szél fúj! — mondta Jani valamivel vidámabban. Kissé el is mosolyodott. Aztán ismét elanyátlanodott. Kérdőn emelte Lacira a szemét. — Tényleg nem halok meg? — Nem hát! — Miből gondolod? — Miből, miből? ... Nem érzem hullaszagodat! — Nyavalyás vagy! — mondta Jani. — Ha kikerülök innen, isten az atyám, hogy akasztófára juttatlak! .. Tudod, miért? Hogy én érezzem a te hullaszagodat! Laci felnevetett. — A te kedvedért el is himbálóznék néhány percig a kötélen, de csak néhány percig! Lázas szemű barátjából is nevető hangok gurguláztak fel. Két hét múlva Jani kikerült a kórházból. Nagyon megvékonyodott az egyébként is hitvány legényke, szinte csikorogtak a csontjai. Az arca meg sápadt volt, mint a holdvilág. — Néhány hétig csak féltéglával a zsebedben léphetsz ki az épületből — mondta Laci figyelmeztetőn. Huncut ízek bújkáltak a hangjában, amit Jani nem vett észre. — Miért? — kérdezte csodálkozva. — Hogy el ne kapjon a szél! Balázs Jani hetek óta most nevetett szívből, telitorokkal először. — Megéred a pénzed — mondta, aztán zsebéből két nagy csomag dohányt vett elő. A kórházban dupla adagot kaptak, rejtély, hogy miért. — Gyújts rá, pajtás! De azért nem muszáj olyat tekerned, mint a lábam szára, több nap, mint kolbász! — mondta megbékélten, bár nem gondolta komolyan. Nem sajnálta barátjától a dohányt, a lelkét is odaadta volna neki. S a tél tombolt. Még március végén is havazott és dermesztően hideg szelek jártak. Az ólomszürke felhők közül ugyan néha kidugta kerek fejét a nap, de harapott, mint a mérges kutya. Kitavaszodott végül. Az őrnagy egyik este magához hívatta Kocsis Lacit. — Nyinácska sokat emleget — mondta. — A vőm leszerelt, hivatalba jár, az unokám nő, lassan minden a régi kerékvágásba kerül, csak én nem tehetem a régi dolgom, látod, itt kell fölöttetek bábáskodnom. — Eresszél szélnek, repülünk mink, mint a madár — mondta Laci —, s mindig jó szívvel emlékezünk majd rád... — Nem rajtam múlik — sóhajtott az őrnagy. — Ha rajtam múlana, szóval hagyjuk ezt... Arról van szó, Laco, hogy politikai iskolát kell szerveznem. — Ha egyszer kell... — Legalább száz hallgatót kell beszerveznem ... Hidd el, Laco, egyszer még hasznát veszed... Hetente egyszer magyar előadó jön a lágerba, újságokat is hoz, egyszóval... nézz körül a foglyok között! Agitálj, szervezz helyettem, te jobban szót értsz velük! Lacinak jól esett az őrnagy bizalma. Nem élt vele vissza. — Folytatjuk — Komáromi Ressl János: Ráczkerti orgonák A fiatalon elhunyt, tehetséges író posztumusz művét tesszük az olvasó asztalára. A regény cselekménye a negyvenes években játszódik, és egy vidéki kisváros — egész konkrétan Komárom — társadalmi képének alakulását tükrözi. A város valóságában gyökerező, konkrét részletek értékes adalékként egészítik ki szlovákiai magyar valóságunkat. Az író jól ismeri a választott témát, s átgondoltan, művészileg is kiegyensúlyozottan ábrázolja az eseményeket. A társadalompolitikai szemléleten túl megtaláljuk a regényben a mindennapi élet ezer apró mozzanatát, melyek összefüggésükben egy nagy komáromi panorámává állnak össze, autentikusan hordozva a korszak levegőjét, a változások jellegét és az emberi sorsok alakulásának koordinátáit.'A szerző jó értelemben vett patriotizmusa szubjektív kapcsolatot teremt író és tárgy között, ami fokozza a mű varázsát. Petröci Bálint: Hosszú az éjszaka Ismeretes, hogy a nyugati kémügynökségek előszeretettel szerződtetik szolgálatukba a szocialista országokban élő rokonokat. Regényében Petröci a Nyugat-Németországban székelő kémközpont és a pozsonyi, illetve prágai kémhárítók párviadalát eleveníti fel. A színhely: Pozsony és környéke, valamint Frankfurt és Prága. A történet 1963-ban Indul, de a szálak visszanyúlnak a második világháború utolsó hónapjaiba, így ismerkedünk meg a Gestapo két tartalékban hagyott ügynökével, akiket később már a frankfurti kémügynökség irányít. Helmut, a nácik felderítő tisztje a háború utolsó szakaszában Pozsonyban működik, s amikor menekülnie kell, magával viszi Annát, a szép, vöröshajú fiatalasszonyt, Klatz órás feleségét. Persze, nem viheti Németországba, hisz ott a felesége várja. Prágában hagyja Annát, mert Annára a későbbiekben itt lesz szüksége! Így indul a regény, hogy izgalmas jelenetek egész során át eljusson a végkifejlésig: a leleplezésig és a sötét gonosztévők ártalmatlanná tételéig. Szántó György: A földgömb Benedek Marcell írta 1930-ban a regény első kiadásáról: Mondhatnók, egyszerűség kedvéért, hogy A földgömb hőse: Marlowe, Shakespeare zseniális kortársa, ez a „kozmikusán nagy csavargó", aki kocsmai kalandok és verekedések közt élte le életét, de addig is, amíg egy jól irányított döfés a másvilágra nem juttatta, megírta a II. Edwardot, A máltai zsidót, a Tamerlánt és mindenekfölött: az első igazi Faust-drámát. Tagadhatatlanul érdekes élet, és Szántó egy Shakespeare korabeli drámaíró plaszticitásával eleveníti meg. De mégis hangsúlyozni kell: A földgömb igazi hőse — a földgömb. A földgömb, amelyet ennek a regénynek éveiben fedez föl és szabadít föl a maga számára a középkor dermedtségéből éledező ember; a földgömb, amelynek meghódítására most indul el a spanyol Nagy Armadát leverő Anglia. Mint egy százszorosra felnagyított Shakespeare-színpadon, ott nyüzsög Szántó regényében ez az egész, hallatlan perspektívájú világ. Köt, 14