A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-01-22 / 3. szám

„Ember lenni mindig.. Hónapokkal ezelőtt kórházba kerültem. Kevés ember érzi magát ilyen helyen biztonságban. Egy dolog vigasztalt: volt tanítványom itt van a belgyógyászaton: dr. Gönczy Edit. Ügy véltem, a hajdani ballagási fogadkozásokból feltétlen maradt benne valami: lesz, aki a gondomat viselje. Hajdan én tanítottam a betűvetésre, majd a kezem alatt érettségizett férjével, dr. Kalitza Sándorral. Jólesett, amikor többi munkatársával együtt különleges gondoskodásban részesített. De nem ő az egyetlen. Azóta több mint egy tucatnyi orvos lett a volt királyhelmeci diákokból. Szép számmal vannak mérnökök s még többen pedagógusok. A járásban már talán nincs magyar iskola, ahol volt tanítványaink pedagógusként ne működnének. „Ki volt tanítód, hol jártál iskolába?" Ismeretesek ezek a sorok. Toldi írójához küldte Petőfi 1847-ben. S azóta hány meg hány fiatalnak teszik fel naponta ezt a kérdést. És joggal. Az elmúlt húsz évben ezért tartottuk szüntelenül napirenden a pedagógusközösség „kivoltának" szempontját. Nemegyszer emlegettük Csokonait: „Kanász marad, akinek a nevelője kanász." S nem egy pedagógusnapon állítottuk példának éppen Arany Jánost, ahogyan tanítványa, a realista próza egyik úttörője, Tolnai Lajos emlékezik rá: „Az a törvény volt nálunk, hogy az ö tantárgyát becsületbeli dolgának tartotta mindenki. Gyönge tehetségnek az ő tanítványai között is voltak, de rosszak, helytelenkedők, hanyagok — az én emlékezetem szerint nem." Sok ilyen pedagógusunk volt nekünk is. A kollektíva ereje, az oktató-nevelő munka lendülete magával sodort mindenkit, aki iskolánkba került. Ugyanakkor nemcsak önmagunkat néztük, jelentősen hozzájárultunk a környék és a járás magyar iskolaügyi problémáinak megoldásához is. Iskolánkból eddig már három magyar tanfelügyelő startolt, négy iskolaigazgatót és két helyettest adtunk. Ugyanakkor mindig volt elég személyi tartalékunk ahhoz, hogy saját igazgatóhelyettesi problémáinkat is önerőnkből oldjuk meg — ehhez nem volt soha szükség sem békés, sem békétlen külső beavatkozásra. A járásban eddig „Példás tanító" címmel kitüntetett tucatnyi magyar tanító közül öt a mi iskolánkban tanít vagy innen indult. Közöttük Péter Imre bácsi, aki már m'nt nyugdíjas nézeget be olykor a volt munkahelyére. Aki az iskoláért képes önzetlenül dolgozni s egyéni érdekeit össze tudja egyeztetni a közösség érdekeivel, az jól érzi magát ma is az iskolán. „Csak az önösnek nincs vigasztalása..." Azt tartottuk: a pedagógushivatás olyan terület, amelyért nagyrészt a munka a jutalom. Azt tartottuk, hogy az igazi pedagógust ízig-vérig betölti munkaköre, s ezért semmi más munkát nem helyez e fölé. Azt tartottuk, amit Illyés Gyula: Állok és küzdök... S valahányszor meglep, mindannyiszor ismét küzdeni, tenni, teremteni kerget az elmúlás: nincs vég! Az vagy, a munkád! S az sose veszendő. az soha meg nem hal. „Minden, ami felfelé nem hág, lefelé süllyed" S most — húsz év múltán — szembe kell néznünk diákkal és szülővel, a társadalommal, a párttal, és felelni: mit végeztünk, hogyan dolgoztunk. Vajon távozó diákjaink úgy emlékeznek-e az iskolára, mint Ady az ősi scolára? Vajon elértük-e a nevelési folyamatok olyan szintézisét, amelyben — Fábry Zoltán szavai szerint — „a haza üdve nem különülhet el az emberiség ügyétől"? Töretlenül tudatában voltunk-e annak, hogy legparányibb nevelői megnyilvánulásunkkal is a haladás, a béke, a szocializmus ügyét kell szolgálnunk, s tudatosítottuk-e eléggé tanítványainkban Juhász Gyula mondását: „Aki a haladás útján csak ballag, azt elgázolja az idő autója", vagy hogy Kölcseyt idézzem: „Minden, ami felfelé nem hág, lefelé süllyed". Radúz, könnyű sóhajom, két szemem te vagy nekem... Nélküled csak hideg kő vagyok, vak, süket és halott. Örökké érted reszketek ... ' év este káprázatos felvételekben, elbűvölő színészi teljesítménnyel mutatta be a Csehszlovák Televízió Július Zeyer felejthetetlen szlovák meséjét, .Radúz és Mahulena" szerelmét. Újraéledés, lelki megnyugvás és a tiszta szó mély varázsa hatotta át azt, aki végignézte a tv képernyőjén Zeyer mesejátékát. Radúz és Mahulena a gyöngédség, szenvedélyes mély szerelem, áldozatkészség, és a jóban-rosszban való egymás melletti kitartás megtestesítői. A szlovák nép életéből, szokásaiból, küzdelméből meríti ezen mély érzelmeket mesejátékához Július Zeyer. 1896-ban írta a művet, melyhez forrásként felhasználta Bozena Némcová Szlovák népmesé-lt, Skultéty és Dobsinsky népmondáit Zeyer drámájában Radúz királyfi a Magurából eltéved Stojmír király tátrai birodalmába. Stojmír egykor Radúz apjának hűséges barátja volt, ám a két király között vetélkedésre került sor Radúz anyja, Nyola szerelméért, Runa, Stojmír király felesége, mikor értesül férjének ezen rajongásáról, békíthetetlen haragra gerjed, s bosszúból bilincsbe vereti és szörnyű kínzással sújtja a birodalomba tévedt Radúzt. Radúzba beleszeret a királynő legszebbik leánya: Mahulena. Megszabadítja a fiút, és együtt Radúzék földjére szöknek. A felbőszült királyné szörnyű átkokat szór a menekülő szerelmesekre. Radúz apjának vára előtt bús harsonák fogadják az ifjú párt. Halálhír jele, komorodik el a királyfi, majd megretten, amikor közlik vele, hogy apja halott. A várba egyedül megy be, magára hagyva Mahulenát az erdőszélen. A lány sokáig várakozik, majd szerelmi vágytól űzve az őrök lándzsái között tör magának utat Mahulena a várudvarra, ahol Radúz áll anyjával a ravatal fölött. Az anya nem engedi fiához közeledni a lányt, mert magának akarja megtartani a daliás ifjút. A leány szerelemért esdekel, a fiú azonban nem ismer rá, elfelejtette. Mahulena futásnak ered vissza az erdőbe, s az erdei tisztáson bánatában jegenyefává változik. Radúzt megdöbbenti a lány eltűnése s kétségbeesve indul a lány keresésére. A tisztás karcsú jegenyéje tövében siratja szerelmét, s megmentésért esdekel. Nyola, a hálátlan özvegy királyné siet segítségükre, kiszabadítja Mahulenát. A két fiatal szétválaszthatatlan szerelemben talál ismét egymásra, s győzedelmeskedik a jó, a rossz felett, győz az igazi tiszta szerelem. HALHATATLAN Zeyer drámája csaknem háromnegyed évszázad után sem vesztett bájóból, vonzalmából. Ma is mélyreható emberi érzelmeket kelt különösen a sok viszontagságot átélt generációkban. Tanulságos lehet azonban a mai fiatalság számára is. Mindez persze Peter Weigl rendezőnek is érdeme, aki a mondanivalót kiváló színészi jellemválasztással, a tájba való beleágyazással, a színekkel való aláfestéssel felejthetetlenné tette. Radúz és Mahulena Josef Suk megzenésítésében világszerte ismert. Színes tévé-film adásával bizo-