A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-06-18 / 24. szám

Az o bizonyos Jucot" 1970-ben, a „Tavaszi szél vizet áraszt" népdalversenyen szép sikert aratott a nagymegyeri (Calovo) éneklő csoport, bár ők nincsenek megelégedve a helyezéssel, és ezt nem is titkolják. — Én voltam a legnehezebb helyzetben — mondja Ag Tibor. — A nagymegyeriek karmestere és a bíráló bizottság elnöke voltam egy személyben. Hencze Mária óvónőt látogattuk meg először. — 1965-ben kezdtem járni az énekkarba. Azért jelentkeztem, mert szeretek énekelni, szeretem a népdalokat. — S annak ellenére, hogy tavaly a győztesek között volt, búcsút mondott az énekkarnak és a magyar népdaloknak? — Nagyon sok az elfoglaltságom, egyre kevesebbet jártam a próbákra, azután végképp kimaradtam. — Erre csak azt mondhatjuk, hogy kár. Bognár Gabriella is óvónő, Ö az énekkar titkárnője. 1965-től tagja az énekkarnak. — Szívesen énekelek — mondja. — A legkedvesebb énekkari élménye? — Ez a kisfiú! — fog kézen egy apróságot, azután felkacag: — Nehogy elhiggyék! A testvérem kisfia. Jankó Gyulát, az énekkar elnökét is otthon találtuk. — Hány tagja van az énekkarnak? — Az egész énekkarnak 34—36. Az éneklő csoportnak tizenkettő. — Mondjon valamit az énekkarról. — Most ünnepeltük énekkarunk hetvenötödik „születésnapját". Régen csak férfikar volt, 1952-től vegyeskar. 1962-ben léptem be az énekkarba, 67-től vagyok az elnöke. Már az apám is énekkari tag volt. — Terveik? — Nyáron valószínűleg Bulgáriába megyünk a galántai énekkarral együtt, ugyanis közös a karmesterünk. Utána a vendégfogadó bolgár énekkart látjuk vendégül. Magyarországon gyakran szerepi ünk, az idén is megyünk. — Mi a véleménye a karmesterről? — Ag Tibor szakember, érti a dolgát és nem sajnálja a fáradságot, ha az énekkarról van szó. Szigorú és nyíltan megmondja a tagoknak, ha valami nem tetszik neki. — Van az énekkarnak krónikása? — Krónikánk van, de a krónikásunk meghalt, és most nagy gondban vagyunk. Jankó Gyula bácsi volt olyan szíves, hogy rendelkezésünkre bocsássa az autóját. így azután lényegesen felgyorsíthattuk a munkatempónkat. Rácz Jenőné háztartásbeli, 1954 óta énekkari tag. Férje a nagymegyeri bútorüzlet vezetője. Szívesen énekel, mert úgy érzi, hogy éneklés közben megpihen, búját-baját feledi. — Legszomorúbb élményem, s azt hiszem az egész énekkaré, amikor magyarországi szereplésünkkor meghalt hirtelen a krónikásunk, Kubicsek Lajos bácsi. Eöllős Zsuzsa is egyike a győztes nagymegyeri tizenkettőnek, s mégis hűtlen lett az énekkarhoz. — Miért lett hűtlen az énekkarhoz? — Tanítónő vagyok és sok az elfoglaltságom. Most utoljára a János vitézt tanítottuk be a diákokkal. Négy évig énekeltem, de azután elvette a kedvem az, hogy a próbákról sokan késtek, s nem gondoltak arra, hogy másnak is kedves a szabad ideje ... Igaz, hogy néha én is késtem — tette hozzá rövid szünet után. — Nem gondolja meg magát? Nevet: i — Már meg is történt! Ha a mieink hazatérnek a bulgáriai szereplésről, visszamegyek az énekkarba. Nyári Ferencné a szülői munkaközösség pénztárosa, egy kisfiú és egy kislány mamája, negyedik éve énekkari tag. A házi munka mellett is jut ideje az éneklésre. Férje a Dunaszerdahelyi JNB művelődésügyi szakosztályának a vezetője. — Nagyon-nagyon lámpalázasok voltunk, amikor a tévékamerák előtt énekeltünk, s nagyon boldogok, amikor minden jól sikerült — meséli mosolyogva. — Talán ez volt a legkedvesebb énekkari élményem. Bognár Gabriella — e néven a második — a bölcsődében dolgozik. 1967 óta tagja az énekkarnak. — Szorgalmasan eljár a próbákra? — Minden próbán ott vagyok. Pedig először ott akartam hagyni az énekkari, mert kevés volt a fiatal. Most már nem is tudnék az énekkartól megválni. — Gondolta, hogy bejutnak a döntőbe? — Érsekújvárban már nem. Annál nagyobb volt az öröm ... Az iskola igazgatói irodájában találkoztunk Szeder Irmával, aki tavaly őszig tagja volt a Magyar Tanítók Központi Énekkarának is. — Húsz éve tanítok már, s amióta 1953-ban újjászületett a nagymegyeri énekkar, lelkes tagja vagyok. De talán illene már a többiről is beszélni. Igaz ugyan, hogy a pálmát az a bizonyos tizenkét tagú éneklő csoport szerezte meg a nagymegyerieknek... — ... de elég nehéz volt a válogatás, — mondja Ag Tibor. — Meg kellett érteniüK, hogy a szabályok értelmében többen nem szerepelhetnek. Meg is értették. Lássuk csak, mit mondanak az „öreg" énekkari tagok, akik — természetesen — csak férfiak lehetnek. Horváth Ferenc most 61 éves, 1936-tól ' tagja az énekkarnak. Szabómester volt, most éjjeliőr. — Járásunkban öt kórus működik — mondja. — így terjed az énekkarikultúra. ha lelkiismeretes és megfelelő tudású emberek veszik kezükbe a munkát. — Kitűnő kikapcsolódási lehetőség a karének, A rádióban is mindig a kórusműveket hallgatom... A legidősebb énekkari tag vagyok, de az elsőnek érkezem minden próbára... — 'mondja Nagy Albert, 69 éves földműves. Ág Tibor valóban olyan, amilyennek Jankó Gyula, az énekkar elnöke mondta. A legkisebb hibát is észreveszi azonnal: — Nem forte, akarom, de legyen fénye ennek a hangnak! — Űjra, ez hamis! És az énekkari tagok énekelnek: „... sem a bíró, sem a jó édesanyám ..." — Mindig tartogatnak meglepetéseket, de azt nem gondoltam volna, hogy éppen az alt fogja eltolni! Arra kértem múltkor is a tisztelt társaságot hogy ... Különben pihenjünk egy kicsit! — mondja Ág Tibor, s előadást tart a tyúkszemről. Mindenki nevet. — Na, akkor kezdjük újra! „Kertem alját Tisza vize locsolja ..." Ág Tibor vezényel, ha valami nem tetszik neki, ötször-tfzszer is megismételteti a kifogásolt részt. Néha közben dühbe is gurul, de még a mérgét is nevetéssel vagy tréfával leplezi. Tudja, hogy nem fizetett énekesek vannak a keze alatt, s mindegyikük a szabad idejét áldozza fel, ha eljár a próbákra. Képünkön az első sorban: Eöllős Zsuzsa, Kovács Lászlóné, Nyári Ferencné, a második sorban: Ag Tiborné és Szalay Katalin, a harmadik sorban: Bognár Gabriella I., Bognár Gabriella II. és Szeder Irma, s az alsó sorban: Hencze Mária, Rácz Jenőné és Andrássy Gyuláné Ág Tibor vezényel Jankó Gyula, az énekkar elnöke 'i * Köti 10