A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-06-11 / 23. szám

megmérni s így be kell érnünk a közléssel, hogy 20 méter magas. A kapitány szerint a hajó saját súlya 160 tonna és 80 tonna rakományt tud felvenni. A teljesség kedvéért még meg kell említeni, hogy a vitorlásnak a szakáccsal együtt tízfőnyi legénysége van és négy kajütjében 12 utast is szállíthat. Ebédnél a kapitány elmeséli a Falken történetét. Eredetileg a svéd tengerészet iskolahajója volt, de a műszaki fejlődés csakhamar kiszorította ebből a szolgálatból. Egy magántársaság vette meg, amely a második világháború folyamán üldözötteket szállított a Semleges Svédországba. A háború óta a Falken a viharos Csendesóceán vizein hajózik, Valparaiso és a Chiléhez tartozó, legendás Robinson Crusoe sziget között. Harmadnap csúnya reggelre ébredünk. Sűrű, sötét felhők lógnak a hajó fölött, a hullámok mint dióhéjat dobálják az öreg teknőt, de szárazföldnek még se híre, se hamva. Kilenc órára már teljes 365 tengeri mérföldet tettünk meg, ami megfelel a Valparaiso és az első Juan Fernández-sziget közötti távolságnak. Rossz előérzet fog el. Hátha eltévesztettük a szigetet, s most teljes gőzzel (helyesebben teljes sebességre kapcsolt Diesel-motorokkal), óránként 11 km sebességgel „robogunk" a Karácsony-szigetek és tovább Polinézia felé. Egyszerre azonban a napfény áttör a felszakadozó felhők között, s feltűnnek előttünk a partvonal fantasztikusan meredek, buja növényzetű hegyoldalai. Néhány perccel később a Falken szörnyű csikorgások közepette horgonyt vet a Cumberland-öbölben, ahol 260 évvel ezelőtt a Cinq Ports brigantin kapitánya a lázadó Alexander Selkirk matrózt partra tette. 1574-ben Juan Fernández spanyol kapitány vitorlásával kifutott Galla perui kikötőből. Ütjának célja Valparaiso volt. Ámde erős vihar lepte meg, amely kiűzte a nyílt tengerre, s mit nem akart vagy inkább akart az ördög — legalábbis így magyarázta ezt később a Szent Inkvizíció — többékevésbé véletlenül felfedezett egy szigetcsoportot s ezt Santa Ceciliának keresztelte el. A szigetcsoport egymástól 170 kilométerre fekvő két nagyobb és a kicsiny Santa Clara szigetből áll. A két nagyobb sziget kevésbé poétikus nevet visel, az egyiknek Más a Tierra (Közelebb a szárazföldhöz), a másiknak Más Afuera (Távolabb a szárazföldtől) a neve. A kontinenstől 600 s más szigetektől több ezer kilométerre fekszenek. A szigetcsoportot később felfedezőjükről Juan Fernández-szigeteknek nevezték el. A Juan Fernández-szigeteket a múltban gyakorta látogatták kalózok, hogy ivóvízzel, friss gyümölcsökkel és kecskehússal töltsék fel készleteiket. Így aztán a spanyolok keresték a módját, hogyan lehetne kedvét szegni a tengeri rablók látogatásainak. Először kutyákat tettek partra, hogy kiirtsák a kecskéket. De a várt eredmény elmaradt. A kecskék tqvább szaporodtak, s a kutyákjiak sem volt rossz dolguk. Később a spanyolok felépítették az azóta teljesen rommá vált Keresztelő Szent János erődöt a szárazföldhöz közelebb fekvő szigeten. A kalózok viszont nem feledkeztek meg kedvenc szigetükről. Az egyik ilyen látogatás alapozta meg a szárazföldhöz közelebb fekvő (1966 óta Robinson Crusoe) sziget hírnevét. 1704-ben kikötött itt a Cinq Ports (öt kikötő) nevű brigantin és partra tette a lakatlan szigeten a lázadó Alexander Selkirket. Több mint négy évig élt Selkirk magányosan a csak vadkecskéktől és kutyáktól lakott szigeten, míg végre felvette egy vitorlás. Miután hazatért szülőhazájába, Skótországba, egy-egy fiaskó rum mellett — mint ismeretes — szívesen mesélgette kalandjait mindenkinek, aki hajlandó volt meghallgatni. Hallgatói között volt Dániel Defoe is, aki ezeknek az elbeszéléseknek az alapján írta meg halhatatlan Robinson Crusoe-ját. Tisztelettel adóztam Selkirk találékonyságának a kalandos életű matróz barlangjában és az ehhez tartozó kerítésmaradványok előtt Puerto Inglésben. Másnap megpróbáltam felmászni a Miradero de Selkirkre (a' Selkirk -kilátóba), amely csaknem 1000 méter magasságban épült egy hegynyeregben. A csúcs csak ritkán emelkedik ki az alacsonyan úszó felhőkből. Elered az eső, s fel kell adnom a próbálkozást. Másnap hegyi vezetővel kelek útra, és két óra alatt feljutok a csúcsra, ahol lefényképezem a Selkirk emlékére állított bronztáblát, a Santa Clara szigetet, a Cumberland-öblöt, amely körül a sziget egyetlen települése terül el. Lefelé menet hiába próbálom lencsevégre kapni a „coatí" nevű apró medvét, mely a vadnyulakkal és kecskékkel a sziget szegényes faunáját alkotja. Robinson Crusoe szigete gazdag turista attrakciókban, a tenger vize itt igazán kellemes, melegebb, mint a chilei partok mentén — ami a vízisportok kedvelőinek paradicsomává teheti. Egyelőre azonban nem használják ki a lehetőségeket, a szigeten egyetlen hotel vagy étterem sincs, s a ritkán idevetődő turista egyedül Green úr szegény családi házában szállhat meg. A sziget lakóit mostohán kezeli távoli hazájuk. Mintha teljesen megfeledkezett volna róluk. Egyedül a rádió, a Falken halászhajó s olykor-olykor valamelyik itt kikötő chilei hadihajó révén tartják a kapcsolatot a kontinenssel. Így aztán a sziget mai lakóinak problémái nem sokban különböznek Robinson Crusoe problémáitól. A villanyáramot például egyetlen benzinmotor szolgáltatja, de ez is csak akkor működik, ha a valparaísói polgármesternek, akinek a szigettel kel-A szigetnek buja, trópusi a vegetációja 1 ne szeretné a kalandokat? KKiben nem rejtőzik egy adag Kolumbus Kristófból, vagy ha úgy tetszik, Robinson Crusoeból? Ennek az örök kaland| vágynak tudható be, hogy most itt vagyunk Valparaísóban, ahonnan havonta kétszer kifut a Falken kétárbocos goélette, az utolsó kereskedelmi vitorlás, nyugat felé, a Juan Fernández-szigetekre. Chilei barátaink még utoljára próbálnak lebeszélni róla, hogy beszálljunk ebbe a kivénhedt teknőbe, de mi romantikát kereső további tíz turistával együtt mégiscsak behajózunk. A hajó még felvesz megfelelő mennyiségű gázolajat meg élelmiszert s gyomrát megtöltik jégtömbökkel, a visszafelé felveendő halszállítmány hűtésére — s este kilenckor kifutunk a nyílt tengerre. Ellenszél fúj, így a kapitány parancsot ad a vitorlák bevonására és a motorok begyújtására. Le kell küzdenünk a 120 mérföld szélességben délről északra tartó erős Humboldtáramlatot. Minél jobban eltávolodunk a parttól, annál viharosabb a Csendesóceán. Hajónk olyan, mint egy gyufásskatulya, amely a megáradt folyón úszik. A hajó orra hol elmerül a hullámvölgyben, hol meg a hullámok taraján táncol. Egy óra múlva vacsorához ülünk, ami megfelelő szertartásossággal folyik, noha a tányérok és csészék veszett csárdást járnak az asztalon, s a szánkhoz vitt villával inkább a fülünket találjuk el. Az asztalfőn a hallgatag kapitány, egy igazi tengeri farkas ül, akinek több száz megszigonyozott bálna van a kontóján. Vacsora után mutatkoznak az első nehézségek. A tengeri betegség, amit korábban csak megmosolyogtunk, teljes erővel és könyörtelenül jelentkezik. Megpróbálunk állni, ülni vagy feküdni, de minden hiába: mindaz, ami a gyomrunkban volt, (de úgy tűnik, még az is, ami nem volt benne) pillanatokon belül eltűnik a tenger hullámaiban. Aztán megnyugszik a gyomrunk, de az előrelátás nem engedi, hogy lefeküdjünk. Az éjszakai égbolt felhőtlen. A távolból idelátszanak a valparaísói magaslatok fényfüzérei. A hajó fölött éleshangú sirályok köröznek. Albatroszok lebegnek méltóságteljesen a víz fölött és sebesröptű tengeri fecskék csapnak le zsákmányt keresve a habzó hullámokra. Csak hajnal felé vesszük a bátorságot, hogy bemenjünk a kajütbe, jobban mondva, hogy felmásszunk a szalmazsákra. Ennek megvan az az előnye, hogy kellőképpen megforgatja az embert egyik oldalról a másikra, ha éppen nem tudna aludni. (Szegény csecsemők, el tudom képzelni, mit állhatnak ki a bölcsőben!) A reggel remek hangulatban talál, bár még mindig nem nagyon békés a tenger. Gyomrunk úgy-ahogy rendbejött, s kezd bennünk ébredezni a kíváncsiság. Meg akarunk ismerkedni új „életterünkkel". A hajó orrától a faráig 25 métert lépünk le, s a fedélzete keresztben nem több 6 nagyobb lépésnél. Az árbocot lépésekkel nem tudjuk Robinson Crusoe barlangja