A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-06-11 / 23. szám

Stadler Róbert huszonnégy éves, nőtlen fiatalember. Két éve van egy Octaviája, azóta 56 ezer kilométert tett meg vele. Járt Lengyelországban és Magyarországon, s idehaza is sok­felé, például Stráánicén, a Magas-Tátrában stb. — Az idén a Szovjetunióba vagy Lengyelországba mennék a legszíve­sebben, nem tudom még, melyik út sikerül... — Ügy látszik, megtetszett Lengyel­ország, ha ismét oda készül. — Hát Igen, tetszett is, meg aztán ... Elharapja a szót, de végül bevallja, hogy van egy lengyel barátnője, ez az egyik fő oka és célja a tervezett út­nak. Megértjük őt, mi is voltunk fia­talok. Báta Gyulának, egy tizenöt éves fiú és tízéves kislány apjának, öt éve MB 1202-es kocsija van, hatvanezer kilométerrel a kilométer-órában, amit Magyarországon, Bulgáriában, Romá­niában és idehaza (főleg a folyók mentén) futott le. Az idén ők sem készülnek külföldre (építkezés), ellen­ben a szabad szombatokat, vasárnapo­kat és a szabadsága egy részét vala­hol folyó mellett töltik majd. Báía Gyula ugyanis szenvedélyes horgász. — Huszonhárom éve horgászok. Amióta megnősültem. — Miképpen függ össze a nősülés a horgászással? — Az apósom valóságos horgász­mester. Róla ragadt rám. — Mekkora volt a legnagyobb zsák­mány? — Egy tizennyolc kilós harcsa. — Egyedül horgászik? — Dehogyis: az egész család. Sátrat verünk valamelyik folyó partján és szép csendesen horgászgatunk. Nincs ennél szebb szórakozás ...! S végül Máté Gyulát fogom vallató­ra. Két hete autótulajdonos, Octávlája van. Szomorúan mondja, hogy a kocsi a legjobb barátjáé volt, nemrégen még együtt javítgatták, együtt jártak rajta kirándulni, de a barátja a közelmúlt­mindent élvezek, a nagyvárosok kivé­telével, mert azokat tiszta szívből utá­lom — mondotta Palic mester. — A Magas-Tátrát már úgy ismerem, mint a tenyeremet, számtalanszor jártam ott a fiammal együtt. Az idén külföldi utat nem tervezünk, mivel építkezni fogunk. A víz persze ezen a nyáron sem maradhat el, két hétre elmegyünk Somorjára az anyósomhoz. A fiamnak vettem egy csónakot háromezer koro­náért, hadd használja ki a Dunán. Lehet, hogy Hajdúszoboszlóra is le­ugrom még a nyáron, kitűnő az ottani gyógyfürdő. Egyébként az a vélemé­nyem, hogy valamit kellene tenni a mi gyógyfürdőink kapacitásának nö­velése érdekében. Kitűnő gyógyfür­dőink vannak, de ha elkezdődik a fürdőidény, nagyon nehéz helyet kap­ni (nem beutalásra gondolok) s amel­lett istentelenül drágák a magyar­országi fürdőkhöz képest... ban meghalt. A kocsit 6 vette meg. Máté Gyula ugyancsak fiatal ember, huszonhét éves, nős, van egy hatéves kislánya, a felesége ápolónő. — Hol töltik a szabadságot? — Két hétre lemegyünk a Balaton­hoz. — Mikor? — A nyár közepén. Attól függ, ho­gyan tudom a szabadságomat össze­hangolni a feleségem szabadságával... Könnyű nekik Csak rá kell nézni ezekre a képekre, Báfa Gyula és Palic Ondrej keresztbe­font karjára s mindegyikük magabiz­tos mosolyára, hogy az ember arra „Két hétre lemegyünk a Balatonhoz" „Nincs szebb szórakozás a horgászás­nál!" gondoljon: könnyű nekik! Ha útköz­ben elromlik a kocsijuk, ha mondjuk, hörögni kezd a sebességváltó, folyik az olaj stb., egyszóval bármi baj éri kocsijukat az úton, egyszerűen szere­lőruhába bújnak és megjavítják, nem járnak úgy, mint mi, hogy esetleg vo­naton kell hazatérnünk, kocsinkat a sorsra és a pótalkatrész-hiánnyal küszködő Végzetre bízva. Az ám, gondolom, de hisz ők sem vihetnek magukkal, mondjuk, egy pót­sebességszekrényt. S minthogy a „legszebb öröm a kár­öröm", megnyugodva és fütyörészve ballagunk a lévai autóbuszmegállóhoz. ZS. NAGY LAJOS (Prandl Sándor felvételei) Korházi "lílS liivAi i»w.— r^iTfiri Lehet-e egyáltalán „hangulatképe­ket" írni egy kórházról? Lehet-e han­gulatos néhány hetes kórházi gyógy­kezelés? A hirtelen adott válasz, nyil­ván, nemleges. Általában. S ha a vá­laszt töprengés nélkül és személytele­nül a köztudatban uralkodó véle­ményre — szinte kapásból — adjuk. A kórházi tapasztalatok ugyanis túl­nyomórészt negatívak, az emlékek szomorúak, a benyomások komorak. Ha mindezt olyan körülmény tetézi, mint a királyhelmeci intézetét, hogy csak hatéves múltja van, az orvosi és ápolónői kar fiatal, s a környék — né­hány negatív esetet vagy jelenséget felnagyítva — hajlamos az elmarasz­taló véleményre, talán érthető is. Ki­sebbíteni, alacsonyítani, lebecsülni, fitymálgatva legyinteni kivülről köny­nyebb (és divatosabb), mint közvetlen közelről figyelni az orvosok és az egész személyzet tevékenységét, érdek­lődéssel és türelemmel követni a gyó­gyítás szervezettségét, a gyógymód ha­tékonyságát, a páciensekkel való törő­dés mikéntjét, a betegekhez való vi­szonyt, s végső fokon a kórházat elhagyó személyek gyógyultsági fokát, az intézet összesített törekvésének fő „mutatóját". S ha ilyen szempontból próbálunk ítélkezni, mindjárt hangu­latosabb képet nyerhetünk. Így voltam ezzel magam is. Némi bizalmatlanság és tétovázás ült raj­tam, amíg — több napos bizonytalan­kodás és habozás után — ráadtam magam, hogy befekszem a helmeci kórház belgyógyászati osztályára. S ma — közel fél év távlatából — dicsérem az eszem, hogy így cselekedtem. Há­rom hetet töltöttem a kórházi szobá­ban, s most ennek köszönhetem hely­reállt egészségemet s az alant követ­kező hangulatképeket. AZ „ÖNKÓRKÉP" Ha van önéletrajz és önarckép, miért ne lehetne önkérkép is, gondoltam, miközben testben-lélekben készültem a kórházi kezeltetésre. Papírra vetet­tem hát önmagamról úgyszólván min­dent, amit „kórosnak" találtam, s amit — korlátozott, szerény egészségügyi ismereteim alapján — úgy véltem, a kezdeti stádiumban (tájékoztatás­ként) talán kezelőorvosaim hasznosít­hatnak is. Tudom, ritkaságszámba megy az ilyesmi a kórházban. Leple­zetlen csodálkozással és érdeklődéssel, de kellő komolysággal fogadták is a doktorok a kezdeményezést (bár Itt­ott meg is mosolyogták, de ezt én természetesnek tartottam, hisz én hoz­zájuk képest az orvostudományban még műkedvelő sem lehetek). Az ön­kórkép azután kórlapom szerves része lett, önismeretre való törekvésem egyik dokumentuma. Volt ennek az önkórképnek azonban egy szándékos fogyatékossága: egy, a lelkem mélyén már sejtett, de ön­magamnak bevallani nem mert tünet rögzítése; gondolván: hadd jöjjenek rá az orvosok maguk. És másnap már közölték is: barátom, te valamit el­hallgattál előttünk. Töredelmesen be­vallottam. S a bajaim közül éppen az volt a leglényegesebb. A többi úgy­szólván annak függvénye. A kórházba vetett bizalmam ezen a ponton, ennél a fordulónál vált szi­lárddá. S ettől a perctől kezdve tempósan gyógyulni is kezdtem. „TESSÉK LEVETKŐZNI..." Sose szerettem vetkőzni. Tudja isten, valahogy terhemre van az öltözködés. Nem rajongom a vetkőzés látványáért sem. Sztriptízt csak egyszer láttam

Next

/
Thumbnails
Contents