A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-06-04 / 22. szám

Farkas Kálmán két verse Szőnyegbombáz a fény Tavasz Szőnyegbombáz a fény menekülő árnyak tolongnak a látóhatár peremén Naphajszálér-függönyön át — mint a hajnaltól részeg Kosztolányi — csodálom a tájat s hagyom a fényt magamra csordogálni Ropognak már a rügy-gépfegyverek életet harsog az Apáli sziget a csárda melléki berek piros karokkal ölel a füz csak a szamártövis silbakol még mereven bokámig árad a tavaszi Vág s fölfütyül hirtelen a musztáng-sörényű szél fákat botolnak amott s megadón sírnak a habok az ártér széleinél Hullám-srapnellek pergőtüzében csuromvizesen a táj szenteltvizébe mártom reszkető kezem Még gyorsan jő az alkony és a felleg vihar illata van a csendnek talán isten fényképez mikor a villámok vakuja lobban s a hajnali harmatban a déli verőfényt hívja elő titokban Tavasz Szőnyegbombáz a fény fölszáll a gondolat belőlem mint állóvizekről a hajnali pára s ritmussá lényegülve hull a tarlóra tömzsi fűzfára Nem vagyok már itt idegen hullám-srapnellek pergőtüzében csuromvizesen a táj szenteltvizébe mártom reszkető kezem így maradok meg... Haza hozok naponta egy darabot a tájból igy lesz egyszer enyém egészen hamvas őszi alkonyatban szemem lehunyom s magamban nézem Valaki meglát s elvisz egy darabot belőlem be régen széthordtatok már embertársaim pár gondolat maradt még nehezéknek s pár csonka rím Így maradok meg ideig-óráig bennetek de a tájat már nem lesz aki összerakja Az utca Az utca vak komondor, végső csaholás ... Az utca befagyott tenger, ha lépni vágysz... Az utca égig ér és nincs tovább... Az utca elúszik ernyőkön, talpokon ... Az utca, az utca Ginzery Árpád mindig új rokon, este meggyúl lihegés-lobokon, este felsír, kék szemébe sarat fröccsent száz kerék, az utca végtelen szenny-szürke rohanás. At utcán csak én vagyok s nincs ott senki más. Tóthpál Gyula felvétele Szurdokon, ahol hajdanában annyi Gaál lakott, hogy nem is volt másnak becsülete, csak Gaálfajtának, élt valamikor egy kedves menyecske, akit még öregasszony korában is azzal különböztettek meg a többitől, hogy „fehérlábú Gaálné"-nak hívták. A szurdoki Gaálok nagy nemzetsége azóta szétszóródott, mint a pelyva a szélben. Mindenhová jutott Gaál az országban, — „kovásznak a nemzet testébe", mint az otthonmaradottak emlegették. Ám én azt gondolom, hogy azért hagyták el ármálista falvukat, mert egy sápadt arcú, vén banya jött hozzájuk fakó szekéren: a szegénység. A híres Gaálok, a verekedő Gaálok, az alispánválasztó Gaálok emléke majd elenyészik, mert hiszen hőstetteik föl jegyzésére kevés volna 3 Tisza, ha tinta volna a Tisza, — csak a „fehérlábú Gaálné" emléke lebeg még az elmékben és a szívekben: mert hiába, a nagyszakállú hősök csak a maguk idejében érdeklik az embereket, de egy szép asszonynak fehér lába időtlen időkig kíváncsivá tesz. Még a trójai háború sem Achilles nagy ereje miatt találódott ki, hanem egy csalfa asszony szőke hajáért. Hát milyen is volt a Gaálné fehér lába? Hisz utóvégre minden asszonynak fehér a lába, mindegyik tud vele babonázni, boszorkányozni; tán a Gaál Erzsi lába se volt olyan nagyon fehér, hogy külön följegyeztessék, csak a híre tette, az a bolondos hír, amely gyakran széppé teszi a rútat is és csúnyává a gyönyörűt. A Tisza, az alföldi menyecskéknek, lányoknak ez a nagy szépítő-szere, fehérre mosta valamennyi szurdoki asszonynak a lábát, orcáját, nemcsak a Gaál Erzsiét: mégis neki lett volna a legfehérebb lába? Hát az volt. Akik azt gondolták, hogy látták valamikor, mind holdkórosok lettek attól a vakító fehérségtől. Pedig sokán vélték látni, mert a menyecske ott szokta mosni egymaga csalánszövésű ingeit a kertjük végében, a Tiszában. Azt nem bízta másra. Persze, csak estefelé merészkedett ki a Tisza-partra, amikor már elaludt a falu és az alpári mosóasszonyok eltakarodtak a vízpartról. Ott fölgyűrte szoknyáját térdig és mosott a selyemlágyságú vízben. A hold fölébredt a túlsó parton és ezüstjével körülfolyta a Gaálné alakját: ezüstasszony mosott ezüstfolyóban. A ruháról, amit a vízből kiemelt, folyékony ezüst csurgott le. Éjjeli csónakázók babonásan néz-Esték A tavasz folyamán Csehszlovákiába látogatott dr. Czine Mihály irodalomtörténész, a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem bölcsészkarának docense, a jeles szakember, a kiváló barát. Néhány keletszlovákiai faluban és városban tartott előadásokat a legújabb magyar irodalomról. Czine Mihály útja rendkívül sikeresnek és hasznosnak mondható. Beszélt diákoknak, értelmiségieknek, munkásoknak, földművelőknek, időseknek, fiataloknak — és mindenkit magával ragadott. Sikerének nincsenek titkai. Könnyű rájönni, hallgatóit hogyan tudja lekötni és az irodalom iránt fogékonnyá tenni. Mindenekelőtt alaposan ismeri a tárgyat, a taglalt anyagot. Egészen bizonyos, hogy a jelenkori magyar irodalom egyik legalaposabb ismerője, aki széles összefüggésekben lát, számon tartja a Magyarország határain túl létező magyar