A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)
Hármas lakodalom Az anyák mindig meghatódnak, ha férjhez adják a lányukat. Az apák meg akkor büszkék, ha a fiuk köti be valamelyik szép lány fejét. Mit érezhetett azonban az az anya és apa, akik a következő szövegű értesítést adták postára: „Horváth Magdaléna és Pesel József, Horváth Zsuzsanna és Vörös Marian, Nagy Mária és Horváth Ferenc életük eme legboldogabb pillanatában szeretettel értesítik, hogy 1970. november 28-án délután 15 órakor a Dunaszerdahelyi Városi Nemzeti Bizottság anyakönyvi hivatalában tartják esküvőjüket.. Hogy mit érezhetnek? Horváth Erzsi néninek egyszerre könnyes lett a szeme, és csak ennyit mondott: — Cseléd voltam, nagyságák szeszélyének tárgya. Az uram meg utolsó koldus, zsellér. Amikor mi esküdtünk, csak az álmaimban élt a lagzi. Ezt az álmomat váltotta háromszoros valósággá két lányom meg a fiam egyszerre kötött házassága, közös lagzija. A Horváth családot mindenki tiszteli, becsüli, szereti Dunaszerdahelyen. Szorgalmukért, szerénységükért. Valami csodálatosan megható látvány volt novembernek ezen az utolsó vasárnapján, a városi nemzeti bizottság új gyönyörű házasságkötő terme. Még maga Gyurcsik József, a mátkapárokat öszszeadó polgármester is elérzékenyedett, amikor felsorakozott előtte a három fehérruhás menyasszony és a három izgatott feketeruhás vőlegény. A terem összes helyét elfoglalták a rokonok, az ismerősök és a kíváncsiak, s amikor Gyurcsik József belekezdett ünnepi beszédébe, bizony alig maradt szem szárazon. Érthető is, hiszen emberemlékezet óta nem volt Dunaszerdahelyen hármas esküvő. Talán ennek köszönhető, — vagy új házasságkötési szokást indított el a. polgármester? — hogy a szertartás után külön meg is vendégelte a három fiatal párt. S hogy mi volt a folytatás? Az egyik vendéglő összes helyiségeiben reggelig rúgta a port 120 vidám vendég. NEUMANN JÁNOS A újságíró sosem tudja, hogy ha bekopog egy-egy ajtón, mi várja odabent: szíves szó, őszinteség, vagy zárkózottság, ellenséges magatartás, bizalmatlanság, esetleg hideg elutasítás. Az ember mindenre felkészülve igyekszik elérni a célját, teljesíteni a kötelességét, megoldani a feladatát. Néha sikerül, néha nem. Aztán az is megtörténik — szerencsére —, hogy kellemesen csalódik. Nem várt, előre nem tervezett dologra, eseményre, vagy emberre lel — jelen esetben két gyöngyszemre... Ifjúság?... Óh, jaj! Az idősebb korosztálybeliek nagy része hasonlóan vélekedik róluk. Mihelyt rájuk terelődik a szó, ajkukról dühös darazsakként röpködnek a nem éppen dicsérő jelzők: könnyelműek, felelőtlenek, erkölcstelenek, lusták, gerinctelenek, bohócok és komolytalanok ... Bezzeg a mi időnkben! Amikor mi fiatalok voltunk! Nem volt ilyen könnyű az élet, nem kaptunk mindent készen. Nagyon sokat és mindenért meg kellett küzdeni! A morzsáknak is tudtunk örülni! Volt ideálunk, célunk, volt szilárd erkölcsünk és akaratunk!így vélekedik, ezt mondja sok szülő, néhány tanító, felelős funkcionárius, mintha bizony az ifjúság rajtuk, rajtunk kívül létezne, mintha egy külön világot alkotna, mintha nevelésüket és emberré érésüket saját maguk irányítanák, nem pedig a társadalom egésze. Szerencsére azért sokan látják és tudják, hogy van erő és akarat a mai ifjúságban, hogy nagy részük lelkiismeretesen készül a hivatására és komolyan veszi az életet. Ami a mosoly mögött rejtőzik Benyitok a tanyi egységes földművesszövetkezet irodájába. Kellemes meleg, halk rádiómuzsika, két csillogó szempár és kedves mosoly fogad. Az egyik szempár Nagy Erzsi csicsói, a másik Nagy Márta gelléri kislányé. Könyvelők. Alig néhány hónapos gyakorlat áll mögöttük. Egyszerre, együtt végezték el Tornaiján a Mezőgazdasági Technikumot. Négyévi kemény és szorgalmas tanulás után kapták kézbe az érettségi bizonyítványt. Fizetésük havi ezerhá romszázötven korona. — Hogyan kerültek az iskolába? Két — Én a nagynénémtől tudtam meg, hogy létezik ilyen iskola — mondja Márta. — Azonnal jelentkeztem. A felvételim sikerült, aztán már ment minden magától...— Valóban magától?— Nem éppen, mert sokat kellett tanulni — szól közbe Erzsi mosolyogva. Fiúsra nyírt fekete haján megcsillan a villanyfény. — Én magamtól választottam ezt a szakmát. Sajnos, csak ideiglenesen dolgozunk itt, mindketten helyettesítünk. Hogy mi lesz ezután, hová kerülünk, nem tudjuk. Elmondták még, hogy sok szép emlék fűződik az iskolához, talán sosem fogják elfelejteni az ott töltött éveket. Életre szóló barátságok szövődtek, s a tanulás mellett jutott idejük szórakozásra, sportolásra és olvasásra is. Tagjai voltak a röplabda csapatnak. Járási versenyeken vettek részt, váltakozó sikerrel. Azonkívül az esztrád-csoport szereplőiként járták a környező falvakat és szórakoztatták a dolgozó-Nagy Márta Prandl Sándor felvételei
