A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-05-28 / 21. szám

férfiak, asszonyok, gyerekek vegyesen. Persze mi is odafutottunk, de akkorra a főtéren posztoló lovasrendőr is odaért s durván rárivallt a békésen közeledő csoportra: — Elhallgassatok, az anyátok istenit, ti büdös parasztok! A nép megtorpant, mi meg a közeli sarokig futottunk ijedtünkben és onnan figyeltük lélegzetvisszafojtva az eseményeket. Ekkor egy arató lépett a lovasrendőr elé: — Biztos úr, ne bántson bennünket. Learattunk a Hajnalpusztán és áldomásra megyünk az úrhoz az aratókoszorúval, csak szabad énekelnünk! Hisz senkit sem bántunk! — Kuss, büdös paraszt! Oszolj, ha mondom, de azonnal, mert szétaprítom a fejeteket! És hogy hatalmát jobban fitogtassa, kihúzta a kardját és lapjával a szószóló felé csapott. Az aratók meghökkentek, az asszonynép sikongva hátrálni kezdett. Erre az egyik arató összecsukott kaszáját helyreigazította a nyelén. A rendőr megijedt és megfújta a sípját. Percek alatt egy csoport rendőr érkezett oda és kardot rántva a mit sem sejtő aratócsoportra rontottak. A munkások ezt látva, önvédelemből felcsatolták a kaszájukat. A főtér a templom előtt pillanatok alatt borzalmak színhelye lett. Sírás, jajgatás, káromkodás hallatszott. Az üzletekből kitódult emberek elszörnyedtek a rendőrök durvaságán. Ott vergődtek a földön a sebesültek. Mi fiúk ott remegtünk a sarkon és akkor sem mertünk odamenni, amikor a „győztes" különítmény visszavonult, magukkal cipelve a sértetlen munkásokat. Az asszonynép sírva borult a sebesültekre. A városházáról az utcasöprők hordágyakat hoztak, rárakták a sebesülteket és elindultak velük a kórház felé. Mi gyerekek tisztes távolságból kísértük a menetet. Az egyik sebesült hordágyát útközben letették az emberek, mivel mozgolódni kezdett. Szegény ekkor már haldoklott. — No ezen már nem segít a kórház! — mondták és elkergettek bennünket. Visszatérőben láttuk, hogy a főtéren már a tűzoltók fecskendőkkel mossák fel a vért, s a földön heverő agyontiport véres aratási koszorút is rövidesen eltüntették. A borzalmas bűntényt per követte, amelynek koronatanúja Verbőczi Ferenc járásbírósági fegyőr volt, aki tanúként összeírta a főtéren levő üzletek alkalmazottait és mindazokat, akik akkor ott voltak. A helyi újság és a fővárosi lapok agyonhallgatták az ügyet. A bíróság persze a rendőröket felmentette, megállapítva, hogy jogosan használták a fegyverüket. Verbőczi Ferenc pedig kegyvesztett lett merészségéért. Hogy mennyi volt a halottak száma, nem tudom, mert a felvonulók legtöbbje vidéki volt s ezeket családtagjaik hazaszállították a falujukba. De biztos élnek még Érsekújvárott öregek, akik szintén emlékeznek erre a szörnyű — és oktalan vérontásra. Jogos fegyverhasználatI? Vésztjelző sip harsan fel hirtelen, Vágtat már nagy sereg lovasrendőr, Dolgozik a kard és kasza szüntelen, Áldomás nem lesz, sok munkás vérbe dől. (Részlet az „Elmaradt áldomás" c. újvári balladából) Érsekújvár unalmas és szürke kisalföldi mezővároska volt a század elején. Kövezetlen utcáin nagy port vert fel az áthaladó szekér vagy a legelőre naponta felhajtott baromcsorda. Némi mozgolódás csak hetipiacok vagy vásárok alkalmával volt. Ilyenkor a verklis meg planétások és majomtáncoltatók vagy kardnyelők szórakoztatták a „pógárokat". Ma már sokan azt sem tudják, mi fán teremtek ezek, de a mi gyermekkorunkban ezt mind ismertük és átéltük és ha valamilyen zajt hallottunk az utcán, otthagytuk a métajátékot vagy pilickézést és siettünk a hang irányába. 1908 július elején rekkenő meleg volt, és mi mezítláb a Szentháromság-szobor lábánál portékájukat árusító görögdinnyések körül ténferegtünk. Áhítattal néztük a nagy halom— nekünk hozzáférhetetlen — illatos dinynyét, amikor látjuk, hogy Komáromi utca felől aratócsoport közeledik, énekszóval. Az „Érik a, hajlik a búzakalász" — fújták nagy lelkesen. Elöl két asszony kaszanyélre akasztott aratási koszorút vitt a vállán, utána Aki a legnagyobb veszélyben is kitartott Chmelár Alajos kőműves az ismert munkásmozmozgalmi harcosok közé tartozott Érsekújvárban. Már a kommunista párt megalakulása előtti időkben is szervezett munkás volt. Kezdetben a szociáldemokrata párt balszárnyának volt a tagja. Már akkor is minden igyekezete a munkásság helyzetének megjavítására irányult. íme egy bizonyíték, egy megőrzött okmány, Chmelár Alajos kezeírásával az első világháborút megelőző időkből: „Tekintetes Rendőrfőkapltányság, Érsekújvár. Tekintetes Rendőrfőkapitány úr! Aluiirottak tisztelettel bejelentjük, hogy folyó évi június Il-én délután 4 órakor a Kossuth Lajos téren nyilvános népgyűlést tartunk. Napirenden: A véderő javaslat és ax általános titkos választói jog. Kérjük esen bejelentésünk tudomásul vételét Chmelár Alajos sk. Mészáros Aladár sk. Takács Zsigmond sk. Felülbélyegzés: Érsekújvár r. t. város rendőrfőkapitány! hivatala Érkezett 1911 júni. 6. 1163 kg. szám Végzés: 1163 911 kg. szám (kézírással irva) Chmelár Alajos és társai, Érsekújvár Azon bejelentésüket, miszerint f. évi június 11-én d. u. 4 órakor a Kossuth Lajos téren nyilvános népgyűlést tarthassanak — tudomásul nem veszem, s azt nem engedélyezem. Miről jelen végzés útján azzal értesítem, hogy az ellen 15 nap alatt a vármegye alispánjához ide benyújtandó fellebbezésnek van helye. Érsekújvár VI. 6. Olvashatatlan kézjegy A végzést kikézbesitette 1911. VL 6. Kertész Imre rendőr. A burzsoázia, ha csak tehette, mindenképpen igyekezett megakadályozni a munkásság gyűléseit, megmozdulásait. És ehhez nem kell különösebb kommentár. Az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása idején, amikor a cseh csapatok 1919. január 10-én Érsekújvár határát elérték, a városi tanács öttagú parlamenter bizottságot küldött eléjük a város vértelen átadásának ügyében. E parlamenter bizottságba Chmelár Alajos is belekerült, ami annak idején kitüntetésszámba ment. Már az első csehszlovákiai községi választások alkalmával tagja lesz a városi képviselőtestületnek. Évekig tevékenykedik mint tanácstag a proletariátus sorsának megjavításán. Kilincsel, járkál, interveniál, mindenkin segít szóval és tettel. Még politikai ellenfelei is megbecsülik egyenes jelleméért és Lajos bácsinak titulálják. 1938 őszén a magyar hatóságok elrendelik a kommunisták letartóztatását. Chmelár Alajost ls őrizetbe veszik. A besúgók gondoskodnak erről. Egy szemtanú mesélte: Két rendőrtiszt beszélgetett — borozgatás közben — a kommunisták elhurcolása után való napon az újvári Kioszk étteremben. Az Idősebb így szólt: — Hidd el, kérlek, megsajnáltam őt (t. i. Chmelárt) és igyekeztem megmenteni, láttam idősebb, nagycsaládú ember. Nem is nézett ki rossz belőle. A szememmel intettem neki, a mozdulataimmal figyelmeztettem őt és észre kellett volna vennie, hogy segíteni akarok neki. Ugye maga nem kommunista — szóltam hozzá — és sohasem tette azokat, amiket a vádiratban felhoznak maga ellen? Mondom, kérlek, a szájába rágtam és megmenthettem volna az internálástól, ha e szerint nyilatkozik. De ő merően rámnézett és kipirult arccal nagy merészen a szemembe vágta: „Igenis én kommunista vagyok és mindaz, amit ellenem felhoznak, valóság. Itt vagyok! Vigyenek!" — Remélem, mindjárt megvasaltattad, mert ezt érdemelte volna pimasz kijelentéséért. — Nem tettem, mert őszintén megsajnáltam. — No barátom, add be a lemondásodat, nem vagy te rendőrtisztnek való! Ezt a rendőrtisztet azután nemsokára elhelyezték Érsekújvárból. De Lajos bácsi megélte a felszabadulást, megélte a munkásosztály győzelmét. 1948-ban és még azután is halála napjáig híven szolgálta a pártot, melynek soraiban ifjú kora óta oly sokat küzdött és szenvedett. K45»fcí 5