A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-05-16 / 19. szám

H^e 3 Ezt az írást úgy is kezdhetném, mint a meséket szokás: hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy... Pedig ez a történet, amit le akarok írni, igaz. Két, illetve négy ember meg­rendítő sorsa kívánkozik papírra. 1915-ben Príbeli József és bátyja nősülésre szánták el magukat: fele­ségül vették a Trevalec-lányokat. Miközben kinn a frontokon kedvére aratott a halál, ők idehaza — Ipoly­hídvégen — hangos-vidám lakodal­mat csaptak. Józsi derék legény volt, feketehajú, egyenes, mint a nád, erős és szép­szavú, s nagyon szerette a törékeny­nek tűnő, mégis mozgékony, csillogó szemű, tűzről pattant Marit. Csupán három hétig tarthatott a boldogságuk, mert a behívó elszakí­totta őket egymástól. Beléjük mart, megperzselte őket, mint a kései tavaszi fagy a virágba borult gyü­mölcsfákat. Nehéz volt az elválás, a búcsúzás. A fiatal menyecske zsebkendőjébe hullatta a fájdalmát és keserű bol­dogtalanságát. Príbeli József pedig férfias rettenettel a szívében indult el az Ipoly menti kis faluból, hogy megjárja sorsa nehéz s nem minden­napos kálváriáját. Esztergomba vonult be a 26. gya­logezredhez. Egyhónapos kiképzés után kivitték a galíciai frontra. Fia­tal felesége számára nem maradt semmi, csak Józsi egy göndör, fekete hajfürtje, egy szál sárga rózsa, amit a frontra induló katonavonatról do­bott le, meg a délceg, ifjú ember utolsó mosolya és búcsút intő kéz­mozdulatának az emléke ... A katonavonat egyre zsugorodott, végül elnyelte a messzeség. Mintha a földre boruló kék égen ütött volna ajtót, ami mögött örökre eltűnt Prí­beli Józseffel... Az ifjú katona 1915. augusztus 30-án — éppen a születésnapján — fogságba esett. Négyszáz kilométert gyalogolt Kijevig. Ott bevagoníroz­ták és Szibériába szállították. Siz­ranba. Dolgozott parasztoknál, volt erdei- és szállítómunkás ... Éjsza­kánként rászakadt a magány: gon­dolathidat kötött Szibéria és a kis Ipoly menti falu között, s ezen hazai tájakra repült. Ifjú feleségével be­szélgetett, játszadozott, miközben a szíve akart meghasadni... 1917-ben Omszkba vitték, onnan pedig a mintegy 70 kilométernyire fekvő Kulikova faluba került, ahol 54 évet élt le, de hogyan? — Mindig és mindenkinek azt mond­tam, hogy ezer közül is felismerném, pedig dehogy ... Előbb egy hadirokkant parasztnál dolgozott, közben fegyverrel a kezé­ben harcolt a fehérek ellen. Később egy hadiözvegy asszonyhoz került munkára, akinek három kislánya volt: Kató, Léna és Nagya. A délceg magyar hadifogoly és a hadiözvegy orosz asszony közel került egymás­hoz. Az egymásra utaltság, a munka és a közös gond meghozta a gyümöl­csét: szívükben kivirágzott a szere­lem. Príbeli Józsefben elhalványo­dott a hazai táj és elmosódott benne otthon hagyott fiatal asszonyának a képe. 1919-ben összeházasodtak, 1922-ben fiuk született: István. A lányokat felnevelték és férjhez adták, közben a fiuk is szép szál legénnyé nőtt 12 hold földön gazdálkodtak, majd 1930-ban beléptek a kolhozba. Prí­beli József 20 lovat etetett és gondo­zott. Aztán kitört a második világ­háború. István fiuk húszéves korá­ban bevonult katonának és 1943. jú­nius 25-én Leningrád körzetében hősi halált halt. Mi történt közben idehaza, Ipolv­hídvégen? Trevalec Mária megtudta, hogy a Józsi fogságba esett. Testvérnénje gyógyíthatatlan beteg volt. 1929-ben meg is halt. Két kislányt hagyott maea után. meg a szomorú özvegy­embert, a Józsi bátyját. Talán nem is volt ő annyira szomorú, hiszen felesége hosszan tartó betegsége alatt összemelegedett Marival. Azt gondolták magukban, hogy ha már egyszer annvira összeboronálta őket a sors, annyira egymásra utaltak let­tek — mosni, főzni, takarítani kel­lett. nevelni a két kislánvt —, nem eneedik kirepülni a családból a bol­dogság madarát. Hadd daloljon ott köztük, bennük, hiszen a szerelem tartós vendégként az ő szívükben is megteleoedett. Trevalec Mária aztán becsülettel felnevel+e a két lánygvereket, tisz­tességgel férjhez is adta őket. de hites urának a bátyját is ellátta minden jóval. 1948-ban aztán hiva­talosan is összeházasodtak ... Príbeli József orosz felesége be­tegeskedett, meg is halt. Éltében egv­re biztatta a párját, írjon haza leve­let. keresse, kutassa az eltépett szá­lakat. melvek valamikor odakötötték, hátha szükség lehet még rá. Magányos éjszakáin, 52 évi távol­lét után valami megmozdult benne, furcsa nyugtalanságot érzett, mind gyakrabban gondolt az Ioolv menté­re. de már oroszul gondolkodott, a magvar nvelvet úgyszólván teljesen elfeleitette. Hetekig kereste, kutatta a régi szavakat, egész halom papírt összefirkált, erőlködött, kínlódott, szenvedett... Talán a mély kútba esett kavicsot is könnyebben felszín­re hozta volna. Véére rálelt ízére a szónak, fogalmaknak, s postára ke­rült a sok verejtékkel megírt levél. 25 nap múlva meg is kapta rá a választ: „Józsi, gyere haza, ha akarsz, de tudatom veled, hogy az uram nem lehetsz, mert én már a te édesbátvád felesége vagyok ..." ^ Príbeli József sokat tépelődött, gondolkodott. Végre rászánta magát a hosszú útra. 1967 augusztusában hazaiött. Mikor a falu szélére ért, megállt. Közrekapták a félévszázados emlékek: ismerős lett a lombok alatt — Valamikor nagyon erős volt a válla ... Jólesik, hogy most öregségemre újra rajta pihentethetem a kezem ... lapuló falu, a magasba szökő temp­lomtorony, a nap állása, a szellő íze, a kanyargó Ipoly csillogó szalagja. Leborult a földre és megcsókolta ... Mikor belépett az udvarba, ahol gyerekeskedett és ifjúságának egy részét eltöltötte, újra felbuzogtak lelkéből az emlékek. Lakodalmának fakult képei villóztak előtte, cigány­muzsikát, régi dalfoszlányokat vélt hallani, aztán valahonnan az ajtó négyszögéből kilépett egy fehérruhás menyasszony, s jött feléje csillogó szemmel, mosollyal az arcán ... összeborultak a bátyjával. Sírás szorongatta a torkukat. Az egyik ízes, a másik tört, alig megérthető magyarsággal beszélt. Kölcsönösen biztatták egymást: ne sírjanak, in­kább örüljenek, hogy annyi év után újra láthatják egymást. Közben valaki kiszólította a temp­lomból Mari nénit. És a vékony asz­szonyka fekete ünneplőjében elindult hazafelé valami furcsa rettenettel a szívében: hogyan álljon ő most már a két férfi, a két ura közé?! — Józsi, megismersz-e? — volt az első szava. Könnyedén mondta ki a szót, de csak ő a tudója, hogy mi­lyen súlyos kő ült a szíve táján. — Hogyne... te vagy a Mari... — Mindig és mindenkinek azt mondtam, hogy ezer közül is meg­ismerném — vetette rám szemét Mari néni és nagyot sóhajtott. — Pe­dig dehogy ismertem volna!... Az én tudatomban úgy élt fiatalon, dél­cegen, mint ahogy akkor láttam, mi­kor a frontra induló katonavonatról ledobta a sárga rózsát... Eltettem a dobozba, amiben fekete hajfürtjét őriztem. Annyi év után most is meg tudom mutatni... Príbeli József (orosz nevén Joszef Ivanovics Pribelov) két és fél hóna­pig volt akkor itthon. Lejárt az út­levele, vissza kellett mennie, pedig maradt volna, de lelkileg nem bírta elviselni a fonák helyzetét, bár a bátyja szíves szóval marasztalta. Visszament. A lányai, akiket fel­nevelt, nem pártolták, erőszakkal egyikhez sem akart menni. Rásza­kadt a magány, a kínzó egyedüllét. Szívében, lelkében az igazi otthon hangjai zsongtak, szinte elviselhetet­len fájdalmat érzett. Közben idehaza — 1968. november 13-án — meghalt a bátyja. így hát az első, hites felesége is magára ma­radt. A testvérek közül valaki meg­írta neki, később Mari néni is: „Jó­zsi, egyedül vagyok, ha akarsz, gyere haza..." A dobozba zárt fekete hajfürt és a sárga rózsa boldog ifjúságukat szimbolizálja, s kopottságuk talán egy kicsit a jelenüket is. Talán erre gondolt Príbeli József, aki 1971 feb­ruár közepén 90 napos tartózkodásra szóló útlevéllel ismét hazajött. Nagy és nehéz utat mért ki számára a sors. Fegyverrel a kezében harcolt a szov­jet hatalomért, felnevelt három hadi­árvát, azonkívül katonafiút is a szovjet hazának. Nehéz munkával nyűtte el az egész életét, s most mégis azt érzi, nem élt hiába. Nem akar visszamenni. Szeretne örökre itthon maradni és- folytatni ott, ahol 56 évvel ezelőtt abbahagy­ta. Szeretne végre megpihenni, s ha majd a nagy kaszás eljön érte, szülő­földjébe temetkezni... Mit is kíván­hatnék befejezésül? Szelíd derű, hal­vány és csendes boldogság aranyozza be élete alkonyát! LOVICSEK BÉLA Prandl Sándor felvételei

Next

/
Thumbnails
Contents