A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-05-07 / 18. szám

Téres fekete-fehér táj kísérte napjainkat. Váltakozva esett a hó meg az eső, erős, átható szelek fújtak. A zászlóalj a front menti övezetben menetelt háborús rendeltetése felé. Alkonyat előtt a katonák háborús ócskavastömegek, felfúvódott állati tetemek és gazdátlan házak mellett haladtak el. A kisvárosok utcáin zizegett a katonák lába alatt a szerteszórt papír, teleírva elmúlt dolgoké kai, szálkás gót betűkkel, és hitelesítve a horogkeresztes bélyegzővel. Mikor a nap ismét megelőzte a zászlóaljat, amely szakadatlan a nyomában járt, s a katonák szeme előtt nyugodott le, a dolgok tűrhetőbbekké váltak. Kezdett alászállni a jótékony éjszaka. Éj idején már csak a meneteléstől feltört lába fájt az embernek. Háborúban nincs pihenés. Húsvétra kis faluban húztuk meg magunkat, mely erdők, hegyek és tavak között bújt meg. Szinte a kelleténél bájosabb hely volt ez. A falut elhagyták a lakosai. Kitakarítottuk a házat, elkészítettük a priccseket és a fegyverbakokat, gyakorlatozás után pedig krumplilángost sütöttünk, amit a fiúk „bliná"-nak hívtak. A beszélgetés sehogyan sem akart megindulni, a szakaszban nem volt egyetlen mesemondó sem. Mindenkiből gőzölgött a fáradtság. Esténként körülültük a füstös lámpást, s a homokot piszkálgattuk ki a géppisztolyokból. Kezünk nehéz volt, akár aratás után, az ujjak hegyében fájdalmasan lüktetett a vér, a szélverte arcok égtek. A padláson zúgott a szél, a serpenyőben sistergett a lángos. A szemfüles Zmurko szakaszvezető civilben lublini mészáros, forgatta egy német szuronnyal. Igazságtalanul osztotta szét a lángost, mit sem törődve azzal, hogy ezáltal megvetést és ellenséges érzületet szít a bajtársak között, s azt még csak növeli vele született durvasága. Otromba volt és dölyfös, nyers, és tele gőggel, ostoba élceket mesélt, s esztelen módon gúnyolta az okos és nyugodt embereket, akiknek a méltósága nem engedte meg, hogy felel^ jenek erre az értelmetlen szájalásra, amit ő, a maga állati butaságában, a saját győzelmének könyvelt el. Tolakodóan szolgalelkű, szemérmetlen seggnyaló — amint ő maga szokta mondani — békebeli altiszt volt. A szakaszban főképp parasztok voltak — nyugat-ukrajnai és belorussziai lengyelek. Rendkívüli türelemmel megáldott, nyugodt, lassú emberek. Hallgatag, békés bajtársiasság uralkodott közöttük. A kézi géppuska jó pár kiló súlyú, s vállon hordani nem kényelmes ... Tíz kilométer után a súlya már tolakodóvá válik, akár a fogfájás. Valaki, aki mögöttem menetelt, megérintette a karomat, s szótlanul levette vállamról a terhet, amikor már nem használt sem az, hogy átvettem egyik vállamról a másikra, sem pedig, hogy így vagy amúgy változtattam a helyzetén, mert mindez a megkönnyebbülésnek csak a csalóka illúzióját keltette. Zmurko tehát lángost sütött, és őzhúst főzött. Itt az őzeket senki sem hajszolta, s a vemhes suták nehezen futnak, Zmurko ellenben jól célzott. Géppisztolyából, egyenes lövéssel, nyolcvan méterig nem hibázott. A lövés visszhangja a ködös reggelen elenyészett a bozótban és a berkekben. A századparancsnok hallgatott, mert megszelídítette a jókora adag őzcomb. Zmurko az udvaron belezte ki a vadat, a mesterségéhez méltó szakértelemmel. Első reggeli pipámat szívtam, s közben néztem, hogyan dolgozik. Tenyerén mérlegelte a magzatvízzel telt burokban úszkáló magzatot, közben a mozdulatai szinte a becézgetés jellegét öltötték. Elmentem onnan, ő pedig utánam nézett, s mosolyogva mondta: — Edződj, törzsőrmester, edződj, háború van... Volt egy másik ember is a szakaszban, a neve Dymidko. Róla nem sokat lehetne mondani, mert hallgatott ... Hatalmas, szálas, medvetermetű legény, aki minden menetelést fáradhatatlanul bírt, még azt sem tudtuk, volt-e földje, vagy csak béres volt valahol? Tudott csizmát foltozni. Vaskos, lomha kezében volt valami szekerceszerű kádári ügyesség. ö rótta össze a kvártélyokon a priccseket meg a fegyverbakokat, ő tartotta fenn a táborozó katonáknak ezt a mahorkaszagú, nyers deszka fényű rendjét. Olyan volt, mint egy falat kenyér. Jólelkű ember lehetett, de mivel szavakkal nem tudta kifejezni az érzelmeit, cselekedeteivel fejezte ki. Háborúban ez is elég. Esténként körülültük a kormos lámpát, s fegyvereinket tisztogattuk. Volt, aki levelet írt, negyed ív papírra, amelyet aztán igen szellemesen összehajtogatott háromszög alakúra, s ráírta a tábori posta számát. Szerettem az elalvás előtti órát. Az álom lassan folyt be a koponyámba, sűrű szurokként. Felöltöttem a bekecsemet, kimentem a ház elé, leültem a fal melletti padra, s elszívtam az aznapi utolsó pipámat, öregnek és jónak éreztem magam, a húsz évemmel. Milyen gyorsan alakulnak ki a megszokások. Háromnapi állomásozás után már mindenki tudja, hogy nemsokára kijön az istállóból Dymidko egy veder tejjel, később a sarkamhoz verem a pipámat, aztán egy darabig vizsgálgatom, hogy mit mutat a hold. Itt a holdat fenyegetőbbnek látom, mint Varsóban, itt szigorú, hideg és ráncos. A föld kezd átsavanyodni a tavaszba. A tavak tele vannak halszerelemmel. Később arra gondolok, hogy vajon visszatérek-e a háborúból. Most már nem védekezem az álom rohama ellen, s visszamegyek a meleg szobába. Az istálló ajtaján ércesen megzörren a retesz. Dymidko eloltotta a lámpát, s felvette a vedret a földről. Ebben a pillanatban bődült el a maga tolakodó hangján (minden utálatos volt nekem abban az emberben) Zmurko, aki lefekvés előtt kiment, hogy a szükségét elvégezze. — No mi az, derék pásztorlegény? Jól hizlald meg azt a tehenet. Cieplicki üdvözli... (Cieplickl volt a zászlóalj szakácsa). Majd még találkozik a tehened az én bicskámmal — tette hozzá, a nadrágjával bíbelődve. Dimidko odajött a lócámhoz, kimerített a vederből egy bögre meleg, habzó tejet s átnyújtotta, mint minden este. A tej felszíne szelíden remegett, mikor a csuprot átvettem tőle. — Aranyat ér az a tehén — mondta, amíg én a tejet szürcsöltem. — Zmurko szakaszvezető rossz gazda — fűzte hozzá olyan hangon, amelyből kiérzett a vizsgálódó hangnem. Az én véleményemre volt kíváncsi. — Én tanácstalan vagyok, Dymidko, az ilyen emberekkel szemben — jegyeztem meg. — Háborúba megyünk. Ha nem így volna, akkor ismernünk sem kellene őt. Mikor beléptem a szobába, már mindenki megkapta a maga negyedliter tejét, a többit pedig a vederben odatették az ajtó mellé, az őrcsapat tagjai számára, akik majd éjjel vonulnak ki őrségre. Másnap este megint körülültük a lámpát, amelyet mindenféle zsiradékkal tápláltunk. Mint mindig, most is kattogtak a nyitogatott és visszatolt závárzatok, s kíséretül sercegett az őzfaggyú a lámpában és Zmurko serpenyőjében. Ettől eltekintve a várakozás teljes csendje uralkodott. Parancs érkezett, hogy a nehéz utászfelszerelést hozzuk rendbe és rakjuk szekerekre. Ez már menetkészültséget jelentett. Zmurko hárafordította vöröslő arcát a tűzhelytől, s csak úgy, a válla fölött, odavetette a várt szavakat: — Holnap reggel levágom a tehenet — mondta — Ciepicki tisztelteti. Faggyúsistergéses csend lett. Dymidko nyugodtan ült, ölében tartva hosszú puskáját. Letette a fegyvert a bakra, de nem állt fel a zsámolyról. Mikor pedig Zmurko feléje pillantott a szemével, csak a fejét rázta cáfolatul. Aztán a makacs csendben a mindenfelől ráirányuló tekintetektől is támogatva, hátat fordított a szakaszvezetőnek. Valaki a torkát köszörülte idegességében. Nagy megütközést keltett Dymidko viselkedése ezekben az emberekben, akik olyan takarékosak a szavakkal, a kézmozdulatokkal, s mindent gondosan mérlegelnek. Az ö szemükben igen sokat jelentett az, ha valaki hátat fordít a másiknak. — Te hátat fordítsz egy altisztnek, paraszt? — recsegte a mészáros. Dymidko elővette a kostököt, és nyugodtan cigarettát sodort magának. — Paraszt... — kezdte Zmurko. — Csend! — szóltam közbe. — Csend legyen! — Kötőféken fogja a frontra vezetni ... — dörmögte Zmurko a lángosai fölött, de ez már mit sem számított azok után, hogy Dymidko, megvetése jeléül, hátat fordított neki. Erős szél Indult. Végigkorbácsolt mindent ég és föld között, apró szikrákat söpört kl a pipámból, mikor éppen elmélkedésembe merültem. Az istálló ajtaján megkoppant a retesz. — Van itt egy bibi - szólt Dymidko. — Szeretném hajnal előtt elvinni a tehenet. A kolónián, ide két kilométerre, vannak emberek. Mintha a mi nyelvünket beszélnék, csak valahogy gurgulázva. A sorakozóra megjönnék. Tessék megengedni. — Jöjjenek azok érte — feleltem. — Nem mernek, az idő pedig rövid. — Nem engedhetem meg. — Kár a szegény állatért. Az ilyen tehén jó fajzást ad. — Legfeljebb azt tehetem meg. hogy nem tudok semmiről — motyogtam a kényelmetlen helyzetbe jutott parancsnokoknak ezt az ősrégi kibúvóját. Azon az estén nem hatolt be a koponyámba a szurkos álom. Forgolódtam, akár a kutya, szalmavackának kifeküdt gödrében. — Éjszaka kettőkor felköltött az ügyeletes, s kimentem az őrszemeket ellenőrizni. A szél erősödött, vágta a fülemet, s el-elkapkodta a köpenyem szárnyát. A kis udvaron az öreg Szmurló keringett, kezét a köpenye ujjába húzva. — Dymidko az istállóban van — jelentette. Megkopogtattam a reteszt. Orromat megcsapta a trágya édeskés bűze és a tej áporodott szaga. Sötétség és csend volt. Mikor a pupilláim eléggé kitágultak, hogy legyőzzék a sötétséget, észrevettem a tehén hatalmas testének körvonalait és Dymidko alakját, amint szundikált, a tehén hátán áthajolva. — Honnan tudod, hogy azok az emberek, akiknek átadod a tehenet, majd nem vágják le? — kérdeztem. — Azok jó gazdák. Megmondtam nekik, hogy ha hazajövök a háborúból, megnézem, megvan-e és ítélkezem. A tehén senkié, és éppen ezért mindenkié, az ilyent pedig nem szabad levágni, mint valami közönséges birkát. Ez jófajta tehén, értékes tenyészállat, itt pedig úton-útfélen hever a megölt jószág. Kezdett sürgölődni, megrázta a láncot, s nem emberi hangon motyogott valamit. A tehén megszagolta a kezemet, s indult Dymidko után. Patái megkoppantak az istálló küszöbén. Kimentem az udvarra, s tekintetemmel nyomon követtem óket. A csűr szeglete mögött Dymidko eltűnt, aztán már csak terebélyes árnyékát láttam, amint a hegygerincen haladt,. a tavaszi széllel küszködve. A láncnál fogva húzta maga után a tehenet. A szél elhozta felém egyhangú pásztorkiáltását: „Hooó ... hooooó..." A zászlóalj aznap elindult a frontmenti övezeten át a már közeli rendeltetése felé. Mészáros István fordítása 14