A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-04-30 / 17. szám

Akinek a csillagokig ért a keze Vége az indonéz csodának... Magnetofon volt az „anyaméhben beszélő csecsemő" A terhes nő kerek hasából hangok hallatszottak. Melodikus gyermekszoprán idézte éneklő hangon a Korán verseit. A szobában levők viszszafojtották lélegzetüket. Az emberek összepréselődtek a terhes nő körül, öregasszonyok karolták át, közben fényképezőgépek kattantak, villanólámpák gyúltak ki minden percben. Amikor a meg nem született gyermek hangosan sírni kezdett, a szeánsz véget ért. Anyának és gyermekének pihenésre van szüksége. A terhes nő a beszélő csodagyerekkel a 21 éves Tjut Zah.ara Fonna indonéz asszony volt. Tizennyolc hónapig volt terhes megszakítás nélkül, és tizennyolc hónapon át vezette az orruknál fogva indonézek, malaysiaiak, pakisztániak millióit. Magas rangú indonéz személyiségek, közöttük Mohammed Dahlan vallásügyi miniszter és Suharto elnök családtagjai is hittek a- fiatalasszonynak: komolyan hitték, hogy a kiválasztott nő hasából egy vallásújító hangját hallják. ^ A csoda híre Indonéziában gyorsan elterjedt. Ezrével vándoroltak a hivők Djakartába, ahol a mozlim csodaanya férjével, Teuku Sjarifuddinnal egy kis házacskában élt. Az első zarándokok rendszerint már hajnali ötkor megérkeztek, nehogy lemaradjanak a napi öt imádság-szeánsz valamelyikéről. Tisztelettudóan letérdeltek Tjut Zahara elé, hogy fülüket kövér hasára tapaszszák, és meghallják a szent hangocskát. Rádióriporterek törték magukat — természetesen megfelelő honoráriumért —, hogy szalagra vegyék az anyaméhből hallható hangot. A Post Kota című djakartai napilap jól fizetett riportjainak köszönhetően 15 000-ről 60 000-re növelhette példányszámát. Aztán mégis lábra kapott a kételkedés. Lehetséges volna, hogy valamiféle „trükkről" van szó? Zahara és férje, a 23 éves kereskedő, sértődötten elutasították a gyanúsításokat. Hova dughatták volna el a magnetofont a gyermekhanggal, amelyről a szkeptikusok beszéltek? Es nem állapította-e meg csaknem ötven orvos Zahara terhességét? Maga a gyermek sem tűrte, hogy kételkedjenek létében. Hangosan és nyomatékosan bejelentette, hogy utazni kíván. Először a szomszédos Malaysiába, aztán Japánba, majd Pakisztánba. Kívánságát gyorsan teljesítették. Az indonéz külügyminisztérium még hivatalos kapcsolatait is felhasználta, hogy segítségére legyen a fiatal párnak. Az első állomás Kuala Lumpur volt, ahol a beszélő gyermeket bemutatták a korábbi malaysiai miniszterelnöknek, Tunguku Abdul Rahmannak is. Japánban a leendő anya megmászta a szent Fudzsijama hegyet, Pakisztánban pedig a hivők ugyanúgy tódultak hozzá, mini otthon, Indonéziában. Miután azonban hazatértek, az orvosok végre aktívabbak lettek. Az indonéz orvosszövetség egy szakorvoscsoportja megvizsgálta Zaharát, és kereken kijelentette, hogy semmiképp sem állapotos. A hosszan terhes nő és férje azonban nem hagyták „félrevezetni" magukat emiatt a „téves" diagnózis miatt. A hivők úgyszintén nem hitték az orvosoknak. A gyermek hangja ugyanis megint csak eloszlatott minden kétséget: „1971. február 6-án (egy nagy mozlim ünnepen) fogok megszületni — hallatszott az anyaméhből — a Dzsahal Nur hegyen, Mekka közelében. Megelőzően édesanyám Európába, Berlinbe utazik, hogy ott vizsgálják meg az orvosok." Erre azonban már nem került sor. November elején a terhes asszonyt kifizetetlen szállodaszámlákkal keresték. Tjut Zahara és férje behúzták a nyakukat, elutaztak Dél-Borneóba, és elbújtak egy kis faluban. Zahara csalásainak végső bizonyítékaként aztán bőröndjében megtalálják a miniatűr magnetofont egy szalaggal, amelyen éneklő gyermekhang verseket idézett a Koránból. Mikor ez így mind kiderült, jelentkezett végre az asszony egyik nagynénikéje, aki megoldotta a rejtélyt: „Bűvészkedés!" Az unokahúgom már kisgyermekként fel tudta fújni léggömbnyire a hasát. Egyedülálló képesség. A magnetofont bizonyára elrejtette a ruhái között." Ift KÄl-^ Mindent legyőzött, a halál őt győzte le Elérkezett az a pillanat, amikor az ember a földkörüli pályán való repülése alkalmából kilépjen az űrhajóból. E művelet feltételeit és ennek megvalósítását is az a kollektíva dolgozta ki és irányította, melyet Koroljov akadémikus vezetett Legnagyobb érték az emberi élet Az űrrepülés időpontját meghatározták, ismert a Voszhod-2 űrhajó személyzetének összetétele: Pavel Ivanovics Belajev a parancsnok, Alekszej Arhipovics Leonov, aki kilép az űrhajóból. Néhány nappal az indulás előtt Koroljov a következőket mondta Blagonravov akadémikusnak: „Még akkor is, amikor minden úgy tűnik, hogy rendben van, mindent leellenőriztünk, a hibalehetőség fennáll és ezért nyugtalanul alszom." 1965 márciusában így ír feleségének, Nyina Ivanovnának: „Igyekszem, hogy minden munkámat a lehető legalaposabban végezzem. Nem szabad semmit elsietni. Minden lépésünk az ismeretlen felé irányul és ezért számolnom kell a kudarcok lehetőségével is. Ennek ellenére hiszek abban, hogy minden jól fog menni. Ezért teljes erőmből azon dolgozom, hogy éppen az előreláthatatlan hibalehetőségeket felfedjem, hiszen legfőbb érték az emberi élet." A két űrhajós edzéseit is ellenőrizte, hogy azokat pontosan az előírások alapján végezzék. Megérezte azokat a nehézségeket, melyek az elkövetkező űrkísérlet során felvetődhetnek. A megfeszített munka gyümölcsöt hozott. A Voszhod—2 jelzésű űrhajó 1965. március 18-án 10 órakor elindult az ismeretlen felé. Az űrséta Leonov űrhajós emlékirataiban többek • között ezeket írja: „... Amikor az űrhajó levált a rakétáról, hozzákezdtünk fő feladatunk teljesítésének előkészítéséhez. Afrika felett szállt űrhajónk, amikor kinyitottam a kijáratot. Szinte megvakított a fény, mely olyan erősnek tűnt, mintha valaki villanyhegesztést néz. Koroljov akadémikus ekkor a következőket mondta: »Ne siess, van még időd!« Végre űrhajónk elérte a meghatározott pontot. »Most van az a pillanat« — hallottam Koroljov hangját. A kijárat szélén maradtam és elgondolkodtam. Tudtuk, hogy a légüres térben az anyag tulajdonságai megváltoznak. Odaragadhatok az űrkabin kijáratához, vagy amint a kilépésnél összeteszem a kezem, lehet, hogy nem tudom szétvenni. Nem így történt. Integettem a kezemmel. A földi irányító központból hallom Koroljov hangját. Egészen felelevenedtem. Finoman ellöktem magam a kijárattól és úszni kezdtem. Nem is tudom, hogy fejezzem ki legtalálóbban ezt az állapotot. Az egyik oldalon plusz 136 fokos hőség és a másikon mínusz 140 fokos hideg. Óriási üresség. Amíg az űrhajó mellett úsztam kb. 10 percet, akkora távolságot tettem meg, mint a Fekete-tenger és Szahalin nevű város között van. Tovább kint akartam maradni, de az űrhajó nemsokára a Föld árnyékába került és akkor a vaksötétségben csak tapogathattam volna. Ezért Sergej Pavlovics Koroljov kiadta a parancsot: »Befejezni az űrsétát!« „Még sok munka vár reám" Koroljov akadémikus felesége, Nyina Ivanovna gyakran emlegeti, hogy férje abban az időben nagyon fáradt voP. Amikor hazajött, nem ment fel mindjárt a második emeletre, hanem leült megpihenni. Néhány peicet üldögélt, beszélgettünk, majd a szobában átöltözött és újra munkához látott. Sietett, hogy a lehető legtöbbet végezze el. A betegség — a rosszindulatú daganat —, a rák egyre jobban jelenteoezett. Kórházba került. Nem akart hinni abban, tngy beteg. így szólt az orvosához: — ön jó ismerősöm, mondja meg, meddig élhetek ... — és a szívére tette a kezét, mely már régóta nem hagyta nyugton. Az orvos bizonytalan hangon mondta: — No, úgy gondolom, hogy olyan húsz évig... Szergej Pavlovics lehajtotta a fejét: — Elég volna tíz év is, igaz, sok még a tennivalóm... Az utolsó órák Az operációt január 14-re tűzték ki. Az operáció előtt egy nappal a délelőtti órákban meglátogatta őt felesége, Nyina Ivanovna. A kórházból való távozása előtt Szergej Pavlovics Koroljov így szólt hozzá. — Jöjj el még úgy estefelé. Elüldögélünk, elbeszélgetünk ... Este elkísérte feleségét a lépcsőkig, ott megcsókolta. — Tovább nem megyek — mondta gondterhelten. — Amikor lefelé mégy a lépcsőn, integetsz, nem figyelsz, közben megbotolhatsz és leesel. Alighogy hazaért Nyina Ivanovna, csengett a telefon. Szergej Pavlovics Koroljov beszélt és azt mondta, hogy előkészítették az operációra. Reggel nyolc előtt öt perccel még egyszer telefonált. Utoljára. Hangja gyenge volt és elcsuklott. — Már injekciót kaptam, elalszom. Eljössz, mint ahogy abban megegyeztünk, mindjárt az operáció után? ... Nyina Ivanovna a rideg kórház falának támaszkodott és várt. Azután feltűnt a kórházi tolókocsi, rajta feküdt Szergej Pavlovics Koroljov. Fehér lepedővel állig letakarták. Nem aludt, szeme mégis csaknem be volt csukva. Nyina Ivanovna utoljára látta a férjét... Jurij Gagarin többek között ezeket mondta Koroljovról: „ö mindent le tud győzni." A halál őt győzte le. Az operáció alatt a szív felmondta a szolgálatot. 1966. január 16-án Szergej Pavlovics Koroljov hamvait Moszkvában a Vörös téren temették el. A szovjet emberek örökre emlékezetükbe vésik Koroljov akadémikus szavait: Szeretett hazánk földjéről nem egy hatalmas rakéta indul útnak az ismeretlen távolságok felé, mely magával viszi a szovjet űrhajót. Ez űrhajók visszatérése nagy ünnep a szovjet nép számára, de nemcsak azok számára, hanem az egész haladó szellemű emberiség ünnepe. Az értelem és a haladás győzelmét jelenti. Vége. Feldolgozta: CSIKMÄK IMRE Először nem sikerült bejutnom. Leakasztottam magamról a fiimezőgépet, nyomtam befelé, de az csak kifelé úszott. Márpedig én nem hagyom az űrben. Nem is a fiimezőgépet sajnáltam, hanem azt a filmet, melyre a felvételeket készítettem. Felelősségem teljes tudatában végeztem a munkámat és egy pillanatig sem gondoltam arra, hogy ne teljesítsem a kitűzött feladatokat." A Voszhod—2 űrhajó először az űrutazás történetében kézi irányítással Földet ért. Szergej Pavlovics Koroljov, többek között a következőket írja egyik cikkében: •„Gagarin utat nyitott a világűrbe, és 1965 márciusában, amikor Alekszej Leonov az ^űrsétáját véghezvitte, elkezdődött az a korszak, amikor az ember munkát végez a világűrben." Az 1965-ös év hatalmas sikereket hozott a szovjet űrkutatás terén. Koroljov akadémikus aki egész életét a tudomány szolgálatába állította