A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-04-30 / 17. szám

— Szerencsére nem úgy történt, százados úr. Az ezred vezető orvosa jól szemügyre vette Lacit, megfogta izmos karját, mintha gyönyörködött volna a szépen fejlett izomzatban. — Maga hová valósi, tizedes? — kérdezte. Laci megmondta. Felcsillant az ezredorvos szeme. — Akkor földiek vagyunk... A Szalóky tiszteletes úr lánya a feleségem... a Szalóky Csilla. Bizonyára ismeri...? — Nagyon szép kisasszony volt — mondta Laci. — Emlékszem rá gyerekkoromból. Két hosszú copfban hordta a haját. Egészen a faráig ért, má bocsánat, hogy így mondom... Majd megvesztek érte a legények, dehát a parasztlegény számára elérhetetlen volt a kisasszony ... A százados csendesen nevetett, cigarettával kínálta a tizedest. — Vajon megismerné-e? — Ezer közül is! — Biztos? — Azt hiszem, igen. — Alkalmadtán majd eljöhet hozzánk, s meglátjuk ... Milyen beosztásban van? — Századírnok vagyok, jelentem ... — Rövidesen indulunk a frontra. Ha akarja ide helyeztetem az ezredtörzshöz. Magam mellé. írnoknak... Nem mindegy ám, hogy kinn a fronton milyen beosztásban szolgál az ember! A hét végén ezredparancsban olvasták fel Kocsis László tizedes áthelyezését. Laci nagyon megörült a jó és kényelmes beosztásának, s nyomban megírta haza a szüleinek meg Gizikének. A végleges dátumot is megírta, miszerint augusztus nyolcadikán indulnak a frontra. Kocsis Péterné könnyét törölgetve ült Istvánéknál a konyhában. Margit hiába kínálta őt túróslepénnyel, nem evett, mint máskor szokott. Dereka sem volt már olyan egyenes, mint valamikor. Az elszálló évek rárakták a terhüket. — Majd imádkozok érte ... Reggel, délben, este csak érte imádkozok majd — mondogatta maga elé. — Hiába imádkozik, mama, nincs magának istene — mondta Margit kissé bántón, de nem ellenségesen. — Meghallgatja az isten az én imádságomat, tudom, hogy meghallgatja és hazasegíti őt, majd meglátjátok ... Szarka Gizike is megsiratta a szomorúhangú levelet, a szíve akart meghasadni, s ment volna Laci után, hogy még egyszer láthassa, mielőtt kimegy a frontra, de a szülei nem engedték el a hosszú útra. Gyakoriak voltak a légiriadók, s itt-ott bombáztak is. Nem engedték, ne kockáztassa feleslegesen az életét. Grétí, a „széplány" többször elment a laktanyához, hogy találkozhassék Lacival. A fiúban ugyan egy belső hang tiltakozott a találkozások ellen, de annál sokkal erőteljesebben jelentkezett benne a fiatalos hév és lobogás. — Szükségem van rád — mondta a lány álmodozva Laci karjában. — Én is akarok valakihez tartozni, értsd meg... Nem kívánok én semmi mást tőled csak annyit, hogy kinn a fronton, ha néha eszedbe jutok, írjál egyegy tábori levelet... Én is irok neked, ha akarod mindennap ... Nincs nekem senkim, meg nem is lesz, csak az emléked, meg az a néhány tábori levél, amit írsz ... Laci jól élezte magát a lány mellett, igérte, hogy ír majd sok tábori lapot, teleírja gyöngybetűivel, ha ugyan az ördög el nem viszi, közben arra gondolt: hány felé kell osztódnia, s egyáltalán jó-e az, ha ily módon s ilyen gyakran megcsalja Gizikét, a gyűrűs menyasszonyát? ... Üsse kő, lehet, hogy soha többé nem találkoznak, fűzte tovább a gondolatát, lehet, hegy soha többé nem ölelhet széplányt kinn a fronton ... A lány simogatta Lacit, érthetetlen szavakat gügyögött, kis kemény teste megfeszült, mint a jól edzett acél. — Tán csak nem szeretsz, te lány?! — kérdezte a fiú. — Lehetetlennek tartod? — Őszintén megvallva, igen. — Miért? — Hát hogyis mondjam csak ... — Szégyelled kimondani? — Nem, dfc mégis furcsa... — Szeretlek — mondta a lány egyszerűen, tárgyilagosan. — Nem muszáj elhinned, amit mondok: te vagy életemben az első férfi, akit szeretek.. — És a többi, akikkel együtt vagy 5 — Csacsi... csacsi vagy, kiskatonám — sóhajtott nagyot a kreolbőrú lány, hajfürtjét kisimította a szeméből. — Tudod, kiskatona, én teérted mindenre képes lennék... Valóban mindenre ...' Szívesen kimennék veled a frontra, ha életveszélybe kerülnél, szívesen eléd állnék, hogy engem találjon el a buta golyó, amit neked szántak... — Mi hasznod lenne belőle? — Semmi, tudom, hogy semmi — mondta a lány figyelve a fiú arcát. — Csupán az a tudat, kiskatona, hogy életemben először és utoljára valami jót is tettem ... — Szamárság. — Lehet, hogy neked az, nekem nem szamárság, én ezt nagyon komolyan gondolom ... Imádkozni fogok érted — mondta csendesen, mennyezetre tárva nagy szemét. — Pedig nem hiszek istenben, mégis imádkozni fogok, hogy épségben hazatérj... a menyasszonyodhoz, hogy boldog lehess ... Milyen szép is az, milyen nagyszerű dolog, ha valaki igazán boldog! Ha mindig boldog lehet!... Mert én most az vagyok, de mit ér az egész, ha csak néhány percig tart, ha holnap meg holnapután meg azután ... soha többé nem lehetek Igazán boldog...? — Fiatal vagy még, halálveszély sem fenyeget, még semmi sincs elveszve, még mindent jóvátehetsz ... Itthagysz csapot-papot, elmész az ország túlsó csücskébe, ahol senki sem ismer, és elölről kezdel mindent... A lány tagadólag ingatta a lejét. Végtelenül szomorú volt az arca. — önmaga elől nem menekülhet el az ember... És az a borzasztó, hogy nem tudok más lenni, egyszerűen nem tudok, érted te ezt? — Nem, ezt nem értem — mondta Laci. — Mennem kell. Holnapután reggel indulunk a frontra, a kisállomásról. Kijössz? — Azt hiszem, igen ... Kocsis László nyugtalanul aludt egész éjszaka. Ha néha elszenderült néhány percre, zavaros és kusza álmai voltak. Két leányarc úszkált előtte ködösen, sok feketeruhás asszony gyűrűjében lángnyelvek közt mosolyogtak, leégett róluk a ruha, csonkig a hajuk, aztán kézenfogták őt és vezették, vezették valami nagy tavon keresztül, nyár volt, mégis jégpáncél fedte a tavat, partján zöldelltek a lombok, köztük madarak csiviteltek, a réten margaréták nyíltak, de akkorák, mint egy szekérkerék, és a lányok csupaszon és kopaszon kacagtak, daloltak, Gizike is, pedig botfülű, aztán visszavezették őt a jégre, szálfa emberek léket vágtak, s a két lány belelökte őt a jeges vízbe, hosszú rúddal a jég alá tuszkolták, ő úszott, úszott az átlátszó jég alatt, nem fuldoklott, a két lány fölötte talpalt, mindketten a fejét akarták eltaposni, s a nagy tülekedésben el-elcsúsztak, akkor nagyot sikoltottak, hempergőztek és nevettek, harsányan és fületbántón .. . Felébredt, merő latyakban úszott a teste. Másnap estefelé az orvosszázados elvitte őt haza a lakására. Nyomban felismerte a feleségét, a szépséges Csilluskát, az asszony persze nem emlékezett rá. Csak az emlékeik egyeztek meg: a közös ismerősök emlegetése. Jól beuzsonnázott, kicsit eljátszott az orvosszázados kisfiával, aztán visszament a laktanyába. Éjfél után kettőkor kezdtek bevagonírozni. Reggelre menetkészen állt a szerelvény. A csúnya fekete gőzös ott prüszkölt már elöl, kéménye okádta a füstöt, sípoltak a szelepei... Kocsis István az utolsó pillanatban érkezett meg. Ha még néhány percet késik, hiába fárad. Nagy csomagot nyújtott át a fiának. Szótalan és szomorú volt. — Anyád is jött volna, nagyon akart — mondta. — Nem jöhetett, beteg, vért köpött... Az orvos azt mondta, valami nincs rendben a mellében ... Arra kér, nagyon vigyázz magadra, és hogy sokat írj, amikor csak teheted, írj... Azt várja majd, szegény, mindig csak azt várjuk, fiam, a leveledet... És ha valami baj ér, rögtön írd meg, felkereslek én a világ végén is, csak írd meg, hová menjek... — Fényes cigarettatárcát adott át Lacinak. — A Gizike küldi. .. Azt mondom én neked, tömd meg papírral és tedd a zubbonyzsebbe, a szíved fölé. Sok katona életét mentette meg az első világháborúban az ilyesmi. Eddig nem mondtam soha: az enyémet is ... Ne hősködj, le van sajnálva, ne akarj hős lenni, kerüld a veszélyt, mint a bélpoklost... Hát isten veled, fiam, isten áldjon, édesfiam! — mondta Kocsis István. Mellére szorította Lacit, megcsókolta. A szerelvény megmozdult, Laci fellépett a lépcsőre. Akkor furakodott át a tömegen Gréti, a kreolbőrű lány. Kis csomag és egy szál piros rózsa volt a kezében. Laci lelépett a lomhán mozgó szerelvényről, nyakába repült a lány, mint a kismadár, ezret csókolt az arcán, dűlt a könnye, egyetlen szót sem tudott szólni, csak sírt és csókolt. Laci földre eresztette a lányt. — Isten veled, kedves, majd írok, isten veled! — Futott az egyre gyorsuló szerelvény mellett, végül fellépett a lépcsőre és integetett. Egymás mellett állt az apja és a lány. .. A dobozban • tíz csomag cigaretta volt. Laci a rózsa szirmait a cigarettatárcába zárta. Most kapta el őt valami furcsa gyengeség, most, ahogy szeme elől eltűnt az állomáson összegyülemlett tömeg. Annyira friss és közeli volt még a látott kép, hogy kitapinthatóan, tisztán látta maga előtt az apját. Ügy állt ott a sínek között, mint egy szomorú kőisten ... Szeméből könny buggyant, végigfolyt az arcán, s valahol az orra tövén, a kis vályúban megrekedt. Nem szégyellte most a könnyeit. Fájt a szive, s a fájdalma most elnyomta a szégyenét. A magyar-román határ előtt kivagoníroztak. Onnam már .talpon" folytatták tovább az utat a front felé. Ügy hallották, hogy Arad környékére mennek. A hosszú gépkocsioszlop átért az országhatáron. Laciék sebesültszállító gépkocsija éppen a kis patak hídján zötyögött át, amikor a közeli erdő lombsátora fölül — majd az ágakat súrolva — három német vadászgép süvöltött feléjük, csakhogy román pilóták vezették. A géppuskákkal végigverették a menetoszlopot. Mintha egy kegyetlen korbács suhintott volna rajtuk végig. Arra sem volt idejük, hogy leugráljanak gépkocsijaikról, a vadászgépek már messze jártak. Egy halott'és tizennégy sebesült, állapították meg nyomban. Az orvosszázados falfehéren hajolt a sebesültek fölé, az őrmester rendelkezett, a kötözők ügyes, szakavatott kézzel látták el a jajongó, sziszegő, káromkodó sebesülteket. Kocsis Laci gyomra émelygett a vérszagtól, kis híján hányt. Másnap estefelé értek rendeltetési helyükre. Kis faluban szállásolták el magukat, harminc-negyven kilométernyire a fronttól. Tisztálkodtak, közben a szakácsok elkészítették a vacsorát. Lacinak nem ízlett. Minden kifordult a szájából. Az egészségügyi osztag egy nagygazda udvarába került. A százados a tisztaszobában kapott helyet, a legénység meg a csűrben. Meleg augusztusi éjszaka volt. Távolról tompa morajlás hallatszott, torkolattüzek fényei villantak az égre. — Amit most mondok, csak neked mondom — szólt a százados Lacihoz. — Mindig mellettem légy, kövess, mint az árnyék. Ha bajba kerülnénk, ne hagyj cserben. Mindig azon leszek, hogy túl közel sosem kerüljünk a fronthoz. Az ezredparancsnokság közelében van a helyünk, ezt a lehetőséget a legmesszebbmenően kihasználjuk, de az ördög sosem alszik, vigyázzunk egymásra, hiszen szegrőlvégről földiek vagyunk ... Szeretem a feleségem és a fiam, haza akarok kerülni épen, egészségesen. Megértettük egymást, Laci fiam? — Igenis, százados úr! A következő napokban Világosnál nagy támadást kezdtek a románok és az oroszok együttes erővel. Friss német és magyar csapatok ömlöttek a vonalak felé: tüzérség, páncélosok, gépkocsizó gyalogság. Napokig szüntelenül szóltak az ágyúk, bombáztak a repülők és ... rengeteg sebesült érkezett az első vonalakból. Aztán riadó riadót ért, megkezdődött a visszavonulás. Habár az ezredtörzs mélyen a front mögött tanyázott mindig, mégis állandó életveszélyt jelentettek az ellenséges berepülések. Az orvosszázados nagyon féltette az életét, s mindent elkövetett, hogy minél messzebbre kerüljön a fronttól. Kocsis Laci lassanként megszokta a vérszagot, a halottak bűzét, étvágytalansággal sem küzdött: a vasszöget is megette. Sok tábori levelet írt és kapott. A legtöbbet Grétitől kapta. A lány valóban mindennap írt egyet. Sokszor előfordult ugyan, hogy napokig nem járt a tábori posta, de ha jött, húszhuszonöt lapot is kézbesített Lacinak. Múlóban volt a nyár. Színesedtek már a lombok, hűvös, ködös reggelek köszöntöttek be. Az állandó visszavonulás jócskán magyar területre szorította az ezredtörzset. Nagyszénás, Békéscsaba is már mögéjük került. A több napos eső sártengerré változtatta a világot. Kocsis Laciból lassan kikopott, kimosódott Gréti képe, s egyre jobban LOVICSEK BÉLA 14 hót