A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-04-25 / 16. szám

Csak tizenöt perc És ez itt a víz! Ilyenkor január végén! Ilyenkor a víz csak idegen lehet! Légy hozzám könyörületes! Ne nyelj el! Ne ölj meg! Ne légy gyilkosom! Én élni akarok a fiatalságomért, a szerelemért, az akarásomért! Mi az, amit a kezemben fogok? Kő, hideg kő? Honnét? A hídkorlátból egy darab. Nem segít! A mélybe ránt. Engedd el, Jarka, ha élni akarsz! — Hol vagy, Eliäka?! Te még úszni sem tudsz! A tenyér izmai fellazulnak, a kő a mélybe süllyed, a feketén zúgó habok előleget vesznek az én életemből... Azt hiszik! De én nem engedek! Én harcolni fogok az életemért! Könyörtelen! Gyilkos! Hát pont én kellek neked? Ott fény van! Ott élet van! Én nem engedek! Én élni akarok! Halál, fogd a lábam! Élvezed a combom sima melegségét? Nem leszek a tiéd! Én az életé vagyok! És őt még nem ismered. Magas, fekete, a hangja zene, a neve simogatás, a simogatása ölelés és a csókja olyan, mintha már az övé lennék... Gyönge vagy hozzá képest! De én erős vagyok! Ott az élet int felém, s belőled hiányzik a szikra! A kő a mélybe süllyed, kezem és lábam küzd a jéghideg árral, tüdőm issza Prágát, a dalt, a közeli éj fekete homályát. Győzni itt csak a fiatal tud, te fuss, menekülj, mert öregnek, vénnek keserű a sírás! Ott!... Ott!.., Világít valami! Az az élet ? ... Vagy ... Az a halál ? ... Nem, nem bírom már tovább! Segítség!... Nem bírom tovább! Érdekes!... Hiányzik a híd korlátja! Én, én zuhantam le ott!... De hol van Eliäka? És mennyi ember áll a hídon! Csak bámulnak. Hát miért nem segít senki? — Segítség!... Nem bírom tovább! — szakadt ki a torkából a kiáltás, talán az utolsó... talán az első... Ott valami világít! A Parnas borozó!... Igen, az! — Mit bámultok? ... Segítsetek! ösztönösen engedelmeskednek a kar- és lábizmaim. Űszok az élet felé... És ha lesz elég erőm... Ha pedig nem lesz ... Még tíz tempó, kilenc, nyolc, hét... Nem bírom tovább! — hat, öt, négy ... Már iszom a vizet... Ez sok, végem! És ez a part! Valaki kiemelt!... Végre, ti gyávák... Végre mégis eljöttetek? 15 perc az élet! — Itt tértem magamhoz, itt a kórházi ágyon ... Nem, nem vagyok hős... Annak köszönhetem, aki megtanított úszni. És most élek, és mégis éjszaka... Éjszaka: halál vagy ájulás? ... Segítség! A fehér kórházi ágyon tértem magamhoz. Élek, és a barátnőm is él! Neki a lábát törte az autó, és nekem is!... Tört lábbal úsztam partra... A kocsi összetört, az utasainak, kis ijedtségen kívül, semmi bajuk sem történt. — Hogy mit szeretnék? Megmondom. Le szeretném tenni a vizsgákat júniusban. Különben nem felvételizhetnék a gépipariban és egy egész évet veszítenék... És a gépiparit el akarom végezni, akarom ... 1971. január 23-án, szombaton este történt. A két leány moziba ment a hídon keresztül, s az úttest jeges volt. Senki sem volt bűnös, de életről és halálról volt szó. Hogy a Holdon már korzóznak az emberek!? Na és!? Az lenne furcsa, ha még nem lennének ott! De ha egy ember tragédiája napvilágot lát a sajtóban vagy a tévében, mindenki erről beszél. Egy-egy új katasztrófa megdöbbenti még a huszadik századnak az örökös szenzációkba belefásult emberét is. De Jarka él! Párt hét múlva újra iskolába jár, moziba megy, és ábrándozik... Egyre többet... A tanulásról és a szerelemről... Hiszen fiatal • A Kvéty cikke nyomán — Tessék mondani, EliSka is meglátogat? — Bocsásson meg, kislány, én Eliákát nem ismerem! — írtó jó, a legeslegjobb barátnőm, — mondta mosolyogva Jaroslava Zamrzalová a prágai Ferenc-kórházban, akinek én voltam az első látogatója. — Azt üzente, hogy azonnal eljön hozzám, ha meggyógyul a lába... Jarka nem is tudott róla, hogy amikor behozták a kórházba, azon a bizonyos szombaton, január 23-án, és elaltatták, magánkívül kiáltozta: — ... olyan boldog vagyok, hogy nem Eliáka esett le a hídról, hanem én!... Olyan boldog vagyok, nagyonnagyon boldog. (Később kiderítettem, hogy Eliáka Konéálová a prágai Elektroéas esztergályosa és egyáltalán nem tud úszni.) Két kislány moziban indul — Jarka, nincs kedved moziba menni? — Milyen filmet akarsz megnézni, Eliáka? — Isteni filmet... A Metróban... Várj, mi is a címe? — Süsd már ki, végre! — Azt hiszem „Kettesben", vagy valami ilyen ... Biztosan klassz film lesz ... Szerelmes ... A szülőknek egyik részről sem volt ellenvetése, mert mindketten szófogadó, rendes kislányok voltak, tizennyolc évesek... A családban még kislányok, de kint a világban már komoly „nők", akik felé már kinyújtotta kezét az ezerkarú élet... És talán a halál is! De ők ezt még nem tudták: fiatalok voltak és bohók. Smíchovból gyalogosan indult el a két elválaszthatatlan barátnő a Metró filmszínházba: — Ezt a hidat szeretem a legjobban! — jegyezte meg Jarka. — Miért éppen ezt? A Károly-híd sokkal szebb... — Nekem viszont ez tetszik... Tudod, innét olyan szép a Nemzeti... Meg talán azért is, mert... Ekkor már a prágai Nemzeti Színház melletti híd utolsó negyedén koppant ütemesen, szépen, kislányosan a csizmájuk sarka. Egy krémszínű Fiat 124-es Két tizennyolc éves lány a híd járdáján... Gondtalanul csevegnek, nevetnek... Talán éppen arról, hogy az a magas fekete fiú... ESte hét óra kilenc perc. Az autó fényszórója végigsimogatja a hidat... A kocsi a megengedett sebességgel halad... Hirtelen valami történik: A fékek felsikítanak ... A fényszóró fénye átrohan a lányokon... Csikorgás ... Valami törik ... Valami összezúzódik ... Valaki káromkodik ... Valaki fohászkodik ... Valaki úgy érzi, hogy mindennek vége ... — Jaj! — sikít a fék. — Jaj, jaj! — sikonganak a rémült kerekek. — Jaj — sikolt a két lány. Valami összetört, valami reccsent, valami vagy valaki a levegőbe röppent és az úttestre zuhant... Ez a vég! Ez a halál! — suhant át valakinek az agyán. Valaki úgy érezte, mintha szárnya nőtt volna hirtelen... Harc az életért Hideg az ég — hideg a levegő — és a víz még hidegebb ... Ez az esés — ez a zuhanás — időn és téren túl. — Hová zuhanok? — Vagyok? Nem vagyok? És ha vagyok?! Marad Prága! A híd korlátját kijavítják! De mi lesz velem? Mi lesz Eliskával? Ez borzasztó! 0 még úszni sem tud! Engem a sportkörben megtanított az öreg Hrabal... Hányszor szidtam, hogy agyonkínoz ... De úgy úszók, mint a hal! Valamibe kapaszkodnom kell! Valamit meg kell fognom! Engem nem ejtettek át a papok! Én hinni most csak magamban tudok! Bízz! Bízz! Bízz! Vár rád a víz! Ilyenkor, januárban, fagypont alatt. Itt nincs mese, itt harcolni kell, az életedért a vízzel. Mert kell az élet minden ígéretével, én nem tudok lemondani semmiről, én mindent akarok, és zuhanok... és zuhanok és zuhanok ... Én tudom!