A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-04-09 / 14. szám

2000-ben . nem lesz írástudatlan 1 Az 1970-es Nemzetközi Nevelésügyi Ev keretében, az UNESCO terjedelmesebb jelentést tett közzé az írástudatlanság elleni harc eredményeiről. Az adatokon kívül a jelentés tervekről és módszertani kérdésekről is beszámol. Ha az abszolút számokat vesszük alapul, akkor 1950-től 1970-ig közel 700 millióról 810 millióra növekedett a világon az írástudatlanok száma. Ez látszólag az egész írástudatlanság elleni harc kudarcát jelentené. Valójában eredményes előrehaladásról van szó, mert a világ népességének összlétszámához viszonyítva az írástudatlanok arányszáma a fenti időszakban 44 százalékról 35 százalékra csökkent, s ez eredménynek számít. Sajnos, azonban ez is csak átlagszám, mert Földünknek egyes vidékein a százalékarány sokkal magasabb. így (1962-ben) Afrikában 64—84 százalékos, egyes arab országokban 78—82 százalékos, Ázsiában és Óceániában 53—67 százalékos volt az írástudatlanok arányszáma. Az adatok ismételten bizonyították a szoros összefüggést az írástudatlanság és a gazdasági visszamaradottság között. Ezért az írástudatlanság elleni küzdelem csakis a harmadik világ gazdasági és társadalmi fejlesztéséért folytatott harc általános keretei között mehet végbe. Céltalan minden olyan alfabetizálási kampány, amely nem alapul a gazdasági és társadalmi életkörülmények javításán. Azonban nehéz dönteni abban a kérdésben, hogy előbb létesítsenek-e ipari és mezőgazdasági objektumokat, ahol majd többnyire írástudatlan dolgozók tevékenykednek vagy pedig előbb iskoláztassák a jövendő alkalmazottakat. A gyakorlatban mindkét megoldásra mutatkozik példa. Az UNESCO-jelentés az írástudás terjesztésének funkcionális útját helyezi előnybe a hagyományos iskoláztatási módszerekkel szemben. Ez egy intenzív, szelektív, inkább a termelékeny munkára, mintsem az általános kulturálizálásra támaszkodó irányzat, amely a felnőttek állandó továbbképzését tűzi ki céljául, nem pedig egyszeri, befejezett elemi szintű oktatást. Az UNESCO reméli, hogy e „kísérleti program" alapján, nem kampányszerűen, hanem szívós, türelmes munka nyomán a 2000. évig, de remélhetőleg még hamarább, teljesen felszámolják az írástudatlanságot. >6 leteztek a legújabb fegyvernemekkel. Egyik leghatásosabb volt az a szovjet rakétaberendezés, mely szilárd hajtóanyaggal működött, és a történelem „katyusa" néven emlegeti. „Forró napok" A Szovjetunió Kommunista Pártjának Központi Bizottsága, valamint a szovjet kormány idejében felbecsülte, hogy milyen jelentősége van a hatalmas rakéták létrehozásának, éspedig a tudományos haladás, valamint a haza védelmének szempontjából. A szovjet tudósok mindjárt a háború után hozzákezdtek egy nagy ballisztikus rakéta megszerkesztéséhez. Annak az osztálynak, ahol a rakéta terveit készítették, Korolev lett a vezetője. A szovjet tudósok önálló módszert dolgoztak ki a hatalmas rakéták megszerkesztésére. 1947 őszén Korolev elutazott arra a helyre, ahol az első távolsági rakétákkal kísérleteztek. Ezek folyékony hajtóanyaggal működtek. Azokban a levelekben, melyeket feleségének írt, többek között ez állt: „Moszkvai időszámítás szerint fél ötkor kelek. Gyorsan megreggelizek, és rohanok a pusztára. Hol nappal, hol este térek haza, de ezután rendszerint elkezdődik a legkülönfélébb problémák megvitatása, s ez éjjel egyig-kettőig is eltart. Csak ritkán kerülök előbb az ágyba." „Írjál gyakrabban, ne várj levelemre, sok nehézségem van, közelednek a forró napok." Ezek a „forró napok" október 17-én kezdődtek. Rendkívülien rövid idő alatt készítették el" és lőtték fel az első 11 ballisztikus rakétát. Az ezekkel a rakétákkal folytatott kísérletek azt igazolták, hogy helyes úton haladnak. A későbbiek során Szergej Pavlovics Korolev és munkatársai alkotó módon együttműködtek az atomtudósokkal, és a rakétákat atomfejekkel látták el. 1933-ban Korolevet a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának levelező tagjává választották. A TASZ jelenti... 1953-tól Korolev elsősorban olyan rakéták megszerkesztésével foglalkozott, melyek képesek legyőzni a földrészek közötti távolságot. Az ilyen rakéta létrehozása egyúttal utat nyitott a világegyetem felé is. Ennek megoldása végtelenül összetett és hatalmas feladat volt, mégis 1957 augusztusában a TASZ jelentéséből az egész világ tudomást szerzett arról, hogy a Szovjetunióban eredményesen kipróbálták a többlépcsős interkontinentális ballisztikus rakétát. Semmilyen más ország nem rendelkezett abban az időben hasonló stratégiai rakétával. Korolev emellett nem feledkezett meg a tudományos feladatok végrehajtására hasznosítható rakétákról sem. Az ő vezetése alatt módosították azokat a rakétákat, melyeket tudományos célokra használtak fel. Korolev úgy döntött, hogy ezek a rakéták állatokat visznek fel 100 kilométeres magasságig. Ma ez a tény nagyon a csillagokig Zsitomir ukrán városban a nyírfák között áll egy egyemeletes nagyablakos ház. Itt született 1907. január 12-én Szergej Pavlovics Korolev. Csupán kétéves volt akkor, amikor szülei elváltak. Apját soha többé nem látta. Édesanyja újra férjhez ment, és a család 1916-ban átköltözött Ogyesszába. Ez a tény bizonyos mértékben befolyásolta a gyermek jövőjét. Nem messze attól a háztól, amelyben laktak, volt a tengeri repülőegység alakulata. Szergej gyakran megfigyelte, miként hagyják el a víz felszínét a hatalmas, darabos, esetlen hidroplánok, miként emelkednek egyre feljebb, majd eltűnnek a fellegekben. Csakhamar annyira megbarátkozott a pilótákkal, hogy beszállhatott a repülőgépbe, és fel is szállt velük. Ez a barátkozás mély nyomot hagyott a gyermek életében. Szergej 15 éves akkor, amikor belép a vitorlázó körbe, 16 éves korában nemcsak hogy önállóan repül, hanem megszerkeszti első vitorlázó gépét, egy évvel később pedig már Kijevben aeromechanikát tanul. Egy életre elkötelezte magát 1930-ban Szergej Korolevet kinevezték a Központi Aerodinamikai Intézet főmérnök-helyettesének. Attól a pillanattól kezdve, amikor megismerkedett Konsztantyin Ciolkovszkijnak, az űrhajózás atyjának a munkásságával, egyre inkább vonzotta őt a rakétatechnika. Abban az időben, tehát az 1930—1931-es években Németországban és Olaszországban is kísérleteket végeztek olyan rakétákkal, melyeknek a hajtóanyaga puskapor volt. Ezzel egy időben V. I. Dudakov leningrádi tudós Is kísérleteket folytatott, és a T B-l jelzésű nehézbombázó gépeket olyan felszereléssel látta el, amely a felszállásnál lehetővé tette a puskapor használatát, így lényegesen lerövidült az az idő, amíg a gép a levegőbe emelkedett, és közben hasznos terhét is két tonnával emelhették. Korolev tudomást szerzett ezekről a kísérletekről, és 1932 nyarán kipróbálta a T B—1 jelzésű repülőgépeket. Megismerkedett a cseppfolyós hajtóanyaggal működő rakéták tervezetével, melyekből abban az időben kettőt már ki is próbáltak. Döntött! Egy életre elkötelezte magát, hogy minden erejét és tudását a rakétatechnika továbbfejlesztésére fordítja. Az első Korolev-féle rakéta 1933 őszén a Szovjetunióban a világon elsőként hozták létre azt a tudományos intézetet, amely a reaktív motorok fejlesztésével foglalkozott. A 26 éves Korolev mérnököt az intézet igazgatóhelyettesévé nevezték ki. Három évvel később munkatársaival együtt megszerkesztette az első rakétát, melynek hatótávolsága 50 kilométer volt. Csakhamar kipróbálták a Szovjetunióban az Sz K—9 jelzésű rakétát. Mint azt a rövidített elnevezéséből — Sz K — látjuk, tervezője Szergej Korolev volt. Szergej Korolev életének további éveit nagyban befolyásolta a háború. Bonyolult viszonyok között kísér-Akinek