A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)
1971-04-02 / 13. szám
Somogyi Pál A hűséaes eb Átállás • n n o Tíz évvel ezelőtt — Agnes akkor kilencéves volt — költözött Hannibál Agiékhoz. Hannibál abban az időben hathetes bernáthegyi kutyakölyök volt. A ház kisleánya és a bernáthegyi között olyan barátság szövődött, mely az ember-kutya-barátság számos megható példája között is kiemelkedő szépségű volt. Ági egyetlen napra sem hagyta el kutyusát, Hannibál pedig olyan alázattal szolgálta kis gazdáját, mint egy legendás, érzelmes regényhős. így múltak az évek, miközben Hannibál klsborjú méretű bernáthegyivé fejlődött, s élete egyetlen túlfűtött imádatból állt. Agika életrajza gazdagabban motíválódott, iskoláit eredményekkel befejezte, szépsége számos fiatalembert vonzott a házhoz, és tizenkilenc éves korára a jelentéktelen udvarlások után egy akkora szerelem köszöntött be, mely házassághoz vezetett. Elkövetkezett az esküvő, majd az esküvői ebéd a szülői házban. Végül elkövetkezett a búcsú a szülő.i háztól, és az ifjú pár, oldalukon Hannibál, taxiba szállt, és meghatottan bevonult a napok óta berendezetten álló új lakásba. Az első kínos jelenet úgy esett, hogy Hannibál megjelent a szoba ajtajában, szájában a pokrócát hozta, mely szokott fekvőhelye volt. Hannibálnak, a mézeshetekre való tekintettel, a konyhában jelölték ki hálóhelyét, ám ő erről láthatólag nem vett tudomást, inkább arra gondolt, hogy a pokróc véletlenségből maradt odakint, miután az ő helye közismerten mindenkor Ági ágya mellett volt. Ágnes pirulva nézett ifjú férjére, az meg derült a kutyuson. Aztán megveregette Hannibál okos, nagy fejét, és kivitte a pokrócot. A kutya türelmesen utánament, és a pokrócot visszahozta. Nem mérgelődött a férfi viselkedésén, hiszen az nem tudhatta, mi a szokás náluk. Ágnesre jutott a nehéz feladat, hogy a pokrócot kitegye. Néhány szóval megmagyarázta a helyzetet Hannibálnak, aki végre megértette, hogy a pokróc szándékosan került a konyhába. Szó nélkül kiment hát, elnyúlt a fekhelyén. A fiatal pár már lefeküdt, midőn Hannibál sírva fakadt a konyhában. Fel-felszűkölő, ugató férfizokogas volt, Agi kétségbeesve ült fel az ágyban. — Nem hagyhatjuk Hannibált! — suttogta a férjének. — Hiszen felveri az egész házat! Nagyon kellemetlen, mit szólnak majd a szomszédok. Egy hangos, ugató kutyával költöztünk a házba! Én beengedem. — Jól van, szívem, behívom hát! — szólt a férfi még mindig derűsen, és ajtót nyitott Hannibál előtt. A kutyus megjelent a pokróccal a szájában, kis gazdája mellé ágyazott meg magának, A lámpa ismét kialudt, a szobát egy negyedhold fénye töltötte be csupán. Hosszú percek teltek el, midőn Agnes hirtelen ezt suttogta a férje fülébe: — Hannibál ül! — Ne törődj vele, szívem. Csukd be a szemed, és ne nézd őt! Agnes próbált szót fogadni. De megint szólni kellett a férjéhez: — Hannibál itt áll! Nagyon figyel! — Csukd be a szemed, drágám! Bújj el a vállam mögött! Ám a férfi füle mellett Hannibál most vészjóslóan morogni kezdett. A derék bernáthegyi ott állt a kis gazdi ágya mellett, félelmes morgás tört ki állkapcsai közül, ínye megvillant a félhomályban. Agnes könnyes szemmel próbálta megnyugtatni: — Nem bánt a gazdi, Hannibál! Nem bánt a gazdi! Feküdj le! De Hannibál ezúttal sem hagyta félrevezetni magát. Érezte, elérkezett az a pillanat, midőn megszolgálhatja tíz esztendő minden figyelmességét, amit a kis gazditól kapott, mikor végre megvédelmezheti őt, erős bernáthegyi szivével és fogaival. Ágnes azt mondta a férjének: — Aludjunk, édes. Átölelték egymást, mint két testvér. Hannibál ragyogó szemmel ült a fiatal asszonyka ágya mellett, tekintete azt mondta: — Semmit se félj, kis gazdi! Hunyd be a szemed, és aludj! Vigyázok rád! ooooooooo Olvastam az egyik újságban, hogy Angliában végleg áttértek a decimális, azaz tízes alapú pénzrendszerre, vagyis most már a szigetországban is az a módi, hogy 1 font az 100 penny. Megírta a cikk szerzője azt is, hogy ez bizony nem volt egyszerű, az átállás nagyon sokba került, hatmilliárd új érmét kell készíteni, meg aztán kérem, az előző rendszer — 1 font — 20 shilling - 240 penny - már a tizenkettedik század óta volt érvényben, tehát nem csoda, hogy megszokták. Azonban az egész cikkben az a megállapítás tetszett a legjobban, hogy ez az átállás lehetővé teszi a vásárlók becsapását. Tetszik érteni? A vásárló még nem tudja olyan jól átszámítani az árakat, tehát a kereskedelem kacsint egyet és úgy átveri azt a szegény együgyű vásárlót, hogy még a brit oroszlán is elbődül a csodálkozástól. Dehát átveri? Na kérem, most tessék kapaszkodni erősen, mert jön a kanyar: nem veri át! Sőt! A cikkíró szerint: „Az eladók kínosan ügyelnek, hogy véletlenül se károsítsanak meg egyetlen vásárlót sem." Tetszett figyelni?! Tehát: „kínosan" ügyelnek és „egyetlen vásárlót sem" károsítanak meg. Hát kérem, ez ebben az ügyben a legnagyobb pláne. Mert ugyebár ez azt jelenti, hogy ha például én mennék be egy londoni szatócshoz ötért túrót venni, akkor az eladó nem azt gondolná, hogy „ennek a dagadtnak olyan jóindulatú bárgyú képe van, ezt becsapom", hanem azt gondolná, hogy „ennek a szilárd konstrukciójú póknak olyan művelten jóindulatú arckifejezése van, tehát kínosan ügyelek, nehogy becsapjam, isten őrizz!" Ezzel szemben ugyebár nálunk nincs átállás, nálunk egy korona az 100 fillér! Na és mit tetszik gondolni, mi történik, ha én belépek egy üzletbe ötért túrót venni? Hát kérem az történik, hogy nem ötért kapom, hanem hatért, nem túrót kapok, hanem légyölő galócát és abból is azt a minőséget, aminek csak három az ára. Es tessék elképzelni, hogy mit kapnék én akkor, ha még átállás is lenne! Ugye kérem, tudják? PÉTERFI GYULA ooooooooooooooooo' oooooooooooooooooooooooooooooooo< Jónás bácsi elment a kerékpárért, az első kerekét annyira kiegyenesítgette, hogy tolni lehetett, aztán átvitte a fiút a folyón, jobb kezébe adta a kerékpárt. — Vigyázz, fiam, bajod ne essék az úton! Jóéjszakát! Laci éjfélre érhetett a faluba. A felvégen megugatták a kutyák. Mindig a Jakabék mérges kutyája kezdte el a sort. A ház előtt sem nappal, sem éjjel nem mehetett el egyetlenegy élőlény sem anélkül, hogy a mérges kutya végig a kerítés hosszában, rárápattanva a lécekre dühödt, fuldokló ugatással ne kísérné el. S ahogy haladt lefelé az utcán, fokozatosan úgy keltek életre kuckóikban a kutyák, s vették át egymástól a „kötelező" ugatást. Laci felzörgette a körorvost. Néhány percnyi várakozás után fény gyúlt a rendelőben és kinyílt az ajtó. Az álmosszemű körorvosné kócos feje jelent meg az ajtóban, s kérdezte, ki az, mit akar. Mikor felismerte Lacit és meglátta a véres ruháját, karját, rémülten csapta össze a tenyerét. — Mi történt veled, Lacikám!? — kérdezte. Behívta a rendelőbe, leültette, a fiú elmondta röviden, hogy mi történt. — Betegnél volt a férjem, nem régen hozták haza a szomszéd faluból. Mélyen elaludt, de rögtön felkeltem — mondta az asszony, s összébb rántotta magán vörös pongyoláját. Mielőtt a hálószobába ment volna, még a fiúra nézett. — Rég nem láttalak. — Nagyon szereted azt a lányt? Laci bólogatott, kissé gyámoltalannak látszott. — Szép? • — Elég szép. Az asszony közelebb lépett a fiúhoz. Jólismert, megszokott mozdulattal túrt bele a hajába, anyásan magához húzta a fejét. Laci orrába csapott az aszszony ismert testszaga, s pillanatok alatt átszaladtak rajta az emlékek, — Pedig én is szerettelek, csibész ... — Ugye megmondtam, te csibész, hogy nagyon fognak szeretni a nők!?... Én fizettem rá, elhagytál... — Sajnállak... Nagyon fáj? — Kibírom. — Perszehogy ki, ha muszáj ... Rögtön felkeltem a férjem — mondta még az asszony, és eltűnt az ajtó mögött. Földig érő pongyolája, mint két nagy, vörös szárny úszott utána. A körorvos néhány perc alatt rendbehozta a sebet. — Nem veszélyes — mondta. — Kéthárom nap múlva jöjjön el újra, átkötjük. Ha netán nagyon fájna, hamarább is eljöhet. Mikor hazaért és meglátta őt az anyja, majd összeesett rémületében. Kocsis István is hangosan káromkor dott tehetetlen mérgében. Durvaságukból is megérezte Laci, hogy nagyon féltik és szeretik őt a szülei. A következő hét valamelyik napján Laci összetalálkozott az utcán a törzsőrmesterrel. A nagydarab férfi szigorú-kíváncsi szemmel nézett a fiú felkötött karjára. — Hát veled meg mi történt, Laci fiam? — Megszúrtak — mondta Laci pillanatnyi tétovázás után. Eredetileg azt akarta mondani, hogy a vasvilla ága állt bele. — Megszúrtak?! No, fene! Miért nem jelentetted? — Gondoltam ... — Hol, mikor, ki szúrt meg? — Vasárnap éjjel a szécsi kompnál támadt rám két alak, nem ismerem őket — mondta Laci. Elmondta még, hogy jár egy lányhoz, s több mint valószínű a Ferenczi Pista keze van a dologban. — No rendben van, majd utánanézünk — mondta a törzsőrmester és Lacira kacsintott. — Remélem azért így is meg tudod ölelni a lányt!? — Talán... — mondta Laci elmosolyodva. Határozottan tetszett neki a nagydarab férfi, pedig de sokan irtóztak tőle! Ígéretéhez híven, a törzsőrmester utánanézett a dolgoknak, s nem eredménytelenül. Ferenczi Pistának ugyan a hajaszála sem görbült meg, az úriparaszt apja elsimította az ügyet, hanem a két támadó fiú megkapta a magáét, megismerte a törzsőrmester LOVICSEK BÉLA I. rész lapátnyi tenyerét. Aligha lesz kedvük egyhamar szúrkálkozni. Szeptember utolsó hetében nagy volt a készülődés Kocsis Péteréknél és Kali ta Ádáméknál: egyszem fiú, egyszem lány, legyen világra szóló lakodalom! Az éjszakák ugyan már elég hűvösek voltak, egyébként azonban derült, napsugaras, szőlőt érlelő időjárás uralkodott. Kérték is a házbeliek az istent, hogy tartsa meg a jó időt, mert az eső, sár, istencsapása a lakodalmas házra. Az időjárás kitartott, a szombat elérkezett, lázban égett az egész falu színe-java. Soha nagyobb sürgést-forgást nem látott a világ! Kocsis Péterné javaslatára, meg Laci kérésére, Bárczi Mariék a Szarka lányt is meghívták a lakodalomba: hadd mulassanak, hadd édesedjenek össze még jobban a fiatalok! Temérdek nép verődött össze a két lakodalmas háznál. Mikor a násznép felsorakozott és elindult a templomi esküvőre, alig lehetett a sor végére látni. Egyébként is sok nemhivatalos, bámészkodó embertől hemzsegett az utca. Közéjük repült egy-egy kulcsos kalács, üveg bor: a bőségből jutott nekik is. Húzta a két cigánybanda, a násznép énekelte hosszan elnyújtva az éneket: 18 „Káposzta, káposzta, téli-nyári káposzta ..." A két koszorúslány között, a sor elején délcegen lépegetett mosoly nélküli arccal, sápadt-vékonykán a menyasszony. Szép volt így is, ilyen elszánt-szomorún ... A másik tömeg elején meg Kalita Józsi feszített a horgas orrával, szőrös kezével, s jobbra-balra pislogott. Egyszerre volt megilletődött, riadt és büszke, mint a ketrecbe zárt hímoroszlán. Rettenetesen szerette a szépléptű, széptartású, törékeny Jolikát s szinte megbűvölte annak a tudata hogy most már rövidesen, visszavonhatatlanul az ővé lesz testestől, lel késtől... Az utcát szegélyező nemhivataloi bámészkodók össze-összesúgtak epé sen, gúnyosan, csipkelődőn vagy ép pen elítélőn: — Uramisten, hová tették a szemű ket meg az eszüket ezek a Kocsisék' — jegyezte meg az egyik. — Hát hová is? — mondta a másik — Életemben nem láttam még csú fabb vőlegényt. — Szegény, Jolika, sajnálatra mél tó teremtés — sóhajtott a harmadik s pislogott könnyező szemmel. — A vagyon, a vagyon! — Szép a menyasszony ...!