A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-04-02 / 13. szám

Hát nem mondom, hogy nem így van. Én is úgy vagyok az én szülővárosommal, mint szerető a kedvesével. Nem, valóban nem tagadhatom — nagyon szeretem és olyannak szeretem, amilyen. Néha azonban előfordul valami zökkenő, adódik valami kis félreértés és aztán megtörténik, hogy hetekig sőt hónapokig feléje se nézek. Akárcsak a kedvesemmel. Annál nagyobb aztán a viszontlátás öröme, ha eleget tettem hívásának: gyere vissza, minden meg van bocsátva. Ilyenkor aztán hosszú sétákon keresem a városban azt, ami megváltozott, mialatt duzzogtam, heveskedtem, rátartiskodtam, és igyekeztem mindig felfedezni valamit, amit még nem láttam. Például jó néhány éve egy nagyon szép kivitelű meghívót hozott a posta. A gyógyszerészeti kar dékánja meghívott a Gyógyszerészeti Múzeum megnyitására. Ez az ünnepélyes esemény a Prímáspalota tükörtermében lesz, állította a meghívó szövege, a szónoklatok és köszöntők után átvonulunk a Vörös Rák gyógyszertárba, ahol a múzeum anyagát elhelyezték, Beismerem, vesszőparipám a régiségek csodálata. No meg aztán jól emlékezetemben volt az Erzsébet kórház gyógyszertára, mely valóban Bratislava legrégibb gyógyszertárai közé tartozik. Elmentem hát a Gyógyszerészeti Múzeum megnyitására a Prímáspalota tükörtermébe. A dékán ünnepi beszédét a helyettese olvasta fel, mert a dékánnak valami más fontosabb dolga volt. Mikor a dékán helyettese befejezte felolvasását és elhangzottak a bel- és külföldi vendégek felköszöntői, az ünnepi ülést vezető egyetemi funkcionárius meghívott bennünket a Vörös Rák gyógyszertárba, vagyis most már a múzeumba. A Prímás-palota A meglepetés valóban sikerült, és örültem, hogy mintegy száz ember tudja, való igaz az, hogy Paracelsus itt járt, itt bújt meg a cseh főurak haragja elől, akik első nekibuzdulásukban halálra keresték Paracelsust, mert azzal gyanúsították, hogy ő mérgezte meg IV. Károly cseh királyt, német-római császárt. Akár hiszik, akár nem, nagyon sok gyógyszerészünk ma sem tudja, hogy Paracelsus itt húzódott meg egy időre üldözői elől és hogy itt-tartózkodását emléktábla hirdeti. Ez a nagyon porlepte történet jutott eszembe, mikor nemrégen az Óvárost jártam. Ráérősen gondolkoztam, mi mindent és mennyire nem ismerjük egymást mi, ittlakók, menynyire elidegenedtünk egymástól, pedig hát valamikor nem így volt. Össze kell fognunk valamennyiüknek, akik a Duna mentén és körötte élünk. Értem ezalatt azt, hogy eszmei, politikai és gazdasági célkitűzéseink egységesítését csakis úgy érhetjük el, ha ismerjük egymás kultúráját, irodalmát, művészetét, tehát szellemi életét, szellemi kincseit. Irodalmunkon, zenénken, képzőművészetünkön át kell megismernünk egymást, fel kell lelnünk mindazt, ami közös és azt ápolnunk és fejlesztenünk kell. Mindenki, akinek akár csak kissé is ügye a népeink közötti megértés, nagy örömmel és megelégedéssel veszi tudomásul, hogy a XIX. és XX. század irodalmában nagy lépést tettünk előre a megismerés utján. Nagyon sok fordítást adtunk ki a cseh és a szlovák irodalom termékeiből magyar nyelven, hasonlóan számos magyar irodalmi alkotás talált cseh vagy szlovák tolmácsolóra. Hogy menynyire ismernünk kell egymást, menynyire igyekeznünk kell a teljes megismerésre, azt talán egyetlen mű fordításainak megemlítése igazolja. Madách Imre művét, az Ember tragédiáját hárman is lefordították. Elsőként Pavel Országh Hviezdoslav fordította le Madách remekművét, majd Valentin Beniak adta be fordítását a Szent Adalbert Társaságnak, a harmadik és legmaibb fordító Ctibor Stítnicky volt. A Tragédiát Hviezdoslav fordításában a húszas években Oscar Nedbal a Szlovák Nemzeti Színház akkori igazgatója állította színpadra. Beniak fordítása az évek folyamán feledésbe merült, míg Stítnicky fordítása hatalmas sikert aratott. Mármost tudnunk kell, hogy mindhárom fordító nemcsak beszél (illetve P. Paracelsus emléktáblája a Prímáspalota oldalán Lefele menet odaférkőztem a dékán helyetteséhez és megkérdeztem tőle: — Mondjá, docens úr, tudja hogy Paracelsusnak emléktáblája van a városunkban? — Paracelsusnak? — Igen. És nem is olyan messzire innen. — Kérem, majd a megnyitás után kísérjen oda. Szeretném látni. — Minek térjünk vissza, mikor helyben vagyunk ... — ? ? Leértünk a földszintre és kiléptünk a Prímáspalota kapuján. — Parancsoljon, docens úr, tíz lépés az egész. A Vörös Rák patika cégére Nem, a docens úr valóban nem akarja elhinni, hogy Paracelsusnak emléktáblája van Bratislavában, és főleg azt nein, hogy itt van az orrunk előtt. Látta, hogy nem vagyok hajlandó továbbindulni, míg meg nem nézzük az emléktáblát, így hát meghívta a megnyitás résztvevőit, tegyenek néhány lépést, és tekintsék meg ők is Paracelsus emléktábláját... És néhány másodperc múlva máivalamennyien olvashatták, hogy ebben a házban (vagyis a Prímáspalota épületében) lakott hohenheimi Philippus Aureolus Theophrastus Bombastus Paracelsus nagyhírű csodaorvos és gyógyásztanár, aki az orvosi tudományban utat nyitott a kémiának. 10 I-V&e