A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-04-02 / 13. szám

8. szám Gyorsan, szinte észrevétlenül múlik az idő. Ebédre invitál bennünket a család. És hiába szabadkoztunk, hogy mennünk kell... — Ügyes, házias kislányok, tudják, hogy segíteniük kell itthon, s azt is, hogy nem vásárolhatunk meg nekik akármit. Fizetési napon letesszük a pénzt az asztalra és elosztjuk. — Ez megy lakbérre, villanyra, gázra... Ezt Pistinek küldjük el Kassára, ezt Lilikének Rimaszombatba ... Ebből új cipőt veszünk Zzuzsíkának, ezt Marika félreteheti magának... Ez meg kell a kosztra... — Mikor kaptak ki utoljára a gyermekei? — Mikor? Ne tőlem kérdezze! Hiszen itt vannak ... — Bennünket sohasem ver meg az édesapánk! — Válaszolják szinte kórusban ... — Legfeljebb ha megdorgál, de azt is ritkán. Már eljött a lámpagyújtás ideje, s búcsúznunk kell azoktól, akik között igazán otthon éreztük magunkat. Reméljük, hogy még találkozunk ezzel a kedves családdal. És ha nem? Az életútjuk egyenes, a becsületes, áldozatkész munkások útja: A fiú megnősül, a három kislány férjhez megy, s közben ugyanolyan lelkiismeretes dolgozói lesznek a füleki gyárnak, amilyenek a szüleik. Mert ebben a családban az alma nem esett messze a fájától... N. LÁSZLÓ ENDRE sem tetszik minden, de összehasonlítom a jelent a múlttal. Tudom, hogy sokszor még száraz kenyerünk sem volt... Emlékszem még arra, hogy mások levetett ruháiban jártam. Tizennyolc éves koromban kaptam először új ruhát — az anyám varrta! A bátyám fekete ruhájában nősültem ... Amikor építkezni akartunk, nem volt pénzünk téglára. Hajnali négykor felkeltett bennünket az apám és mentünk vályogot vetni. Nyolckor siettem az iskolába fáradtan, álmosan. A leckét természetesen nem tudtam. Még jó, hogy a tanító elnéző, jóakaratú ember volt, és megértette a szegény ember baját. Nyáron aratni és csépelni jártunk, hajnali kettőtől este tízig robotoltunk, s utána már nem volt erőnk hazamenni. Ott aludtunk pár órát egy fa alatt. Mégis elvégeztem a négy polgárit, 1937 óta dolgozom a zománcgyárban. Szerelvény-esztergályosnak tanultam ki. Életem fele a gyár — Hogy miért szeretnek a feletteseim és a beosztottjaim? Mert igazságos vagyok fölfelé és lefelé egyaránt. Higgyék el, hogy materialisták ugyan a dolgozók, mégis többre értékelik az emberi magatartást, a megbecsülést, mint az anyagiakat. És bizonyára tudják, hogy nagyon nehéz kivívni, de annál könnyebb elveszíteni a megbecsülést. Pusztán rokonszenvből sohasem juttattam meg nem érdemelt előnyökhöz egyetlen dolgozót sem. Talán ezért szeretnek és tisztelnek. Meg miért is irigykednének rám? Hatvan ember dolgozik a kezem alatt, én vagyok a felelős a munkájukért és a testi épségükért ezen a nem éppen veszélytelen munkahelyen, ennek ellenére a tíz leggyengébben fizetett dolgozó egyike vagyok. Nem, nem vagyok elégedetlen. Már elmondtam, hogy milyen nagy szegénységben nőttem fel. Hogy mennyi a fizetésem? 2200 korona bruttó, meg a családi pótlék a négy gyerekre. Az életem fele mégis a gyáré. Hajnalban négykor automatikusan felébredek, átgondolom aznapi teendőimet, problémáimat és amikor beérek a munkahelyemre, már semmi sem okozhat fejtörést. És az életem másik fele? — Az a családé. Valamikor nem is olyan rég még tevékeny kultúrmunkás voltam. A Csemadok helyi szervezetének alapító tagja. Elég jól szavaltam, énekeltem, (mindenki mondja, hogy gyönyörű hangja volt). Szerepeltem a komáromi Jókai-napokon is. Most már inkább a családommal törődöm. A fiam a kassai (Koéice) gép iparitechnikumban tanul. Szerény, szorgalmas fiú és jó focista. Legnagyobbik lányom, Lilike, már huszonegy éves. Tanári pályára készült, de helyhiány miatt nem vették fel Nyitrán. Most a felsőfokú közgazdasági technikumba jár Rimaszombatban (Fimavská Sobota). Ez amolyan felépítményi iskola. Ha elvégzi, bejön a gyárba. Marika már szintén az üzemben dolgozik, párttag-jelölt. Zsuzsika még csak hatodikba jár, hogy belőle mi lesz, azt még nem tudom. A feleségem is a gyárban dolgozik... \f az apa neve a színlapokon Várnai Sándorként szerepelt, de nemcsak színészi kedvtelésből. Huszár főhadnagy volt, részt vett a szabadságharcban és a hatóságok családi neve alatt üldözték. A nemzet csalogányának családi neve tehát Reindl Lujza volt. Az első fellépések Az apa majdnem úgy halt meg mint Moliére. Betegen, a színfalak mögött. Akkoriban volt a nagy kolerajárvány. A színészeknek azonban előadásokat kellett volna tartaniok, különben éhen haltak v^jna. Várnai Sándor betegen ment ki a színpadra és végig akarta játszani a szerepét. Ez Kassán történt. A jelenését már nem tudta befejezni, mert heves görcsök vettek rajta erőt, összeesett, úgy vonszolták ki a színfalak mögé, ahol meghalt. Ott, Kassán temették el. Ponti Alojzia egyedül maradt, fillér nélkül, hatéves kislányával. Mit tehetett mást, férjhez ment a társulat jószívű kulisszafestőjéhez, Kölesi Antalhoz. így aztán a gyereklány Kölesi Lujza néven lépett először színpadra. Már gyermekkorában megnyilvánult tehetsége. Győrben dr. Kovács színikritikus azt írta róla, hogy az ilyen szerény bimbókból fakadnak a büszke rózsák. Tizenhárom éves korában lépett először színpadra szülővárosában Völgyi György társulatával. Fergeteges sikere volt. Előzőleg már Budán is játszott. A rimaszombatiak az előadáson túl is szeretettel fogadták városuk szülöttét. Ezt maga a fiatal színésznő írta meg nagybátyjához intézett levelében, s megjegyezte: kár, hogy csak olyan kevés ideje maradt a szíves fogadtatás viszonzására. De lehet — írja a levélben — hogy szülővárosa egyszer majd büszke lesz rá. Blaha János Szabadkán a társulatnak nem volt zenekara, a zenei kíséretet az ottani katonazenekar nyújtotta. Cseh—német származású karmesterüket Blaha Jánosnak hívták. A karmester azonnal felfigyelt a fiatal színésznő hangjára s elvállalta Kölesi Lujza hangjának kiművelését. Nehéz munka volt, de eredményes. A kapcsolatból csakhamar házasság lett. A menyasszony tizenöt és fél éves volt, Blaha János (1829—1869) harminchat. Blaha Lujza sohasem tagadta, hogy hálából és elismerésből ment férjhez a különben csinos, de korban hozzá nem illő karmesterhez. A Blaha Lujza nevet mindvégig megtartotta második és harmadik házassága után is. A lázadó katonák megmentése ... Blaha János szeretett volna feleségéből német színésznőt csinálni, így nagyobbak lettek volna érvényesülési lehetőségei a nagyvilágban. Szívesen küldte Bécsbe szerepelni. Franz von Suppé is azt akarta, hogy maradjon Bécsben, hiszen nagy sikere volt a Kari Theaterban, majd Párizsban és Ostendében. Blaha Lujza azonban legszívesebben magyar darabokat, népszínműveket játszott. Kitűnő alakításokat nyújtott, mint Finom Rózsi a Falu rosszában, mint Erzsike a Sárga csikóban, vagy mint Török bíróné a Piros bugyellárisban. Hiába fogta ki Bécsben a hálás közönség kocsijából a lovakat s vitte végig diadalmenetben a császárvárosban, hiába aratja a sikert a Theater an der Wienben, ahol a császár, első Ferenc József is megtekintette. Ott is hazájának segített. Mikor tizenhárom bakát a hadbíróság lázadás miatt halálra ítélt, Blaha Lujza dalban kérte a császárt, hogy kegyelmezzen meg a halálraítélteknek. Mit tehetett a császár a nagy nyilvánosság előtt? Megkegyelmezett a lázadóknak. Cjból itthon Sikert sikerre halmozott, de ha módját ejthette, hazalátogatott szülővárosába. 1895. október 10-én ismét Rimaszombatban lépett fel, ha lehet még nagyobb sikerrel. Három hatalmas csokrot kapott. Egyet Gömör-Kishont megye ifjúságától, egyet a megye gazdaközönségétől és egyet a várostól. Fáklyásmenetet is rendeztek tiszteletére. Gömörben mindössze három hasonló fáklyás menetről tudnak. Egyet Petőfi Sándor kapott, egyet Blaha Lujza és egyet a Sarlósok kezdeményezésére már az első köztársaság idején Móricz Zsigmond. Egyébként Blaha Lujza volt az, aki az akkor még ismeretlen magyar író darabját a Sári bírót 1909-ben sikerre vitte. Negyvenöt éve 1926. január 16-án halt meg Budapesten. MARTONVÖLGYI LASZLÖ