A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-03-26 / 12. szám

Huszita szekérvár részlete Nyikorgott és recsegett minden, ahogy a szekérvár valamennyi ágyúját, szakállas puskáját a cél felé fordították. Aztán a csönd még nagyobb lett, mint előbb. Széles vonalban, tizenöt-húszsoros sorokban vágtatott erre a nehéz vértesek serege. — Vagy ezren lehetnek — mondta a diák. Matej felhúzta a szemöldökét. — Van ott több is. És... lesz több. A távoli ritkás erdőből csakugyan megjelent már a következő hullám: tömegével jöttek a lovasok, nyílegyenesen robogtak a város és a szekérvár közt levő senkiföldje felé. — Jól csinálják — bólintott elismerőn Matej. — Közbe akarnak ékelődni. Szemével méregette a távolságot: még messze voltak, addig nem hordanak az ágyúk. Megszólaltak azonban a városfal fegyverei. Riasztó dörgés és csattogás; kevés golyó jutott csak idáig, az is fáradtan csapott a szekérvárba, alig okozott kárt. A városbeliek nyilván csak azért tüzeltek, hogy meggátolják a husziták kirohanását, csatarendbe fejlődését. De Prokop nem is akart még mozdulni; néma volt a vezéri parancsokat osztó kürt. Az ellenséges lovasság éle már a városfal mentén vágtatott. Átnyargaltak a fölöttük röpködő ágyúgolyók ernyője alatt, és nagy fordulattal arcvonalat változtattak: a másik oldalról akarták megtámadni a szekérvárat. A huszita ágyúk csikorogva fordultak a megváltozott irányba. Most megszólalt a kürt: az ágyúknak adott parancsot. Mennydörgött, zengett és fekete füstbe borult az egész világ, hogy eldördült a husziták két és fél száz kisebb-nagyobb ágyúja és vagy négyszáz muskétája. Még félig süket fülekbe hatolt a következő parancs: — Szekerek, kitörés! Három tucat készenlétben álló harcos taszított egyet a meglazított tölgyfa-palánkokén. A súlyos deszkák nagyot puffanva előredőltek. Matej pap negyven és szomszéd parancsnok másik negyven szekere vágtatva nekilódult, át a ledöntött palánkon, ki a szabad térségre. Az ágyúk sortüze percekre megbontotta, megtorpanásra kényszerítette a császári lovasságot. A tisztek vezényszavakkal, kürtjelekkel igyekeztek rendezni a sorokat. Felbukott lovak, sebesült emberek testét kellett kerülgetniük, ha nem akarták agyontaposni földön fetrengő saját bajtársaikat. S dübörgő száguldással közeledett már feléjük az új veszedelem: kibontakozott a nyolcvan hadiszekér fenyegető oldaltámadása. A nehézlovasság vezére széles félkörbe dobta szét seregét. Látszott: lemond arról, hogy a vágta egyetlen lendületével megrohanja a szekérvárat. Be akarta várni a második hullám, az érintetlen seregrész megérkezését. Matej az ugrálva száguldó szekéren torkaszakadtából bömbölt: — Fordulat fél jobbra! A két seregrész közé! Mert látta, hogy Prokop a szekérvár másik oldaláról hadiszekerek új tömegrohamát indította el, egyenesen szembe az ellenséggel. Még az ls látszott, Matej gyakorlott szeme észrevette: azok mind ágyús szekerek, és a pattantyúsok rohanás közben töltötték újra a csöveket. A hajtók egyszerre széles sorba fejlődtek, és az ellenséges lovasságtól alig kétszáz lépésnyire hirtelen megálltak mind: közvetlen közelből pusztító sortüzet zúdítottak a németekre. Jól számoltak az idővel. Alighogy eldördült a sortűz, a másik oldalról Matej nyolcvan szekere már az összegabalyodott lovasság közé vágtatott. Az ágyúk pedig szétváltak, visszakanyarodtak, utat engedtek a tábor felől már közeledő harciszekereknek és a kitörő huszita lovasságnak, amelynek élén maga Prokop vezér vágtatott. Percek alatt egybekeveredett a két sereg. Odaért a császáriak második hulláma is, de ez csak fokozta a kavarodást. Szekerek lovak ellen, ember-ember ellen, vad kézitusában küzdött mindenki. A tűzifegyverek már hallgattak; kardok és kurta kések, csatacsillagok és buzogányok, harcicsákányok és lándzsák mérték össze erejüket. A válélek útjai, tökéletes pontossággal és tömény sűrűséggel. S mint ahogy lélegzetet veszünk, olyan csendesen szól arról, ami egyszerű és szép: az isteni adományról, hogy szeretni tudunk, hogy hitünk van, s hogy olykor Jók is vagyunk. Ahogy Gyergyai Albert Írja: „Miközben megvonnám Sánta Ferenc arcának legállandóbb vonásait — nyelvi varázsát, mesélő kedvét, komponáló, tömörítő, helyzetteremtő tehetségét, természetes ékesszólását, mely nem a retorikával, hanem a dialektikával rokon, úgy érzem, mindez csak függvénye, csak eszköze egy legfőbb tulajdonságának — csodálatos, erkölcsi érzékenységének." Szabó Magda: Abigél Ginával, Vitay tábornok elkényeztetett kislányával 1943 őszén megfordul a világ. El kell hagynia otthonát, iskoláját, barátnőit — méghozzá a legnagyobb titokban, búcsú nélkül. El kell szakadnia édesapjától, aki sohasem hagyta még magára korán anya nélkül maradt, egyetlen gyermekét. Mintha forgószél repítené a kislányt messze Budapesttől, messze mindentől, ami eddigi életét jelentette, az árkodi kollégium komor falai közé. Hogyan is igazodjék el egy tizenöt éves kislány ebben a súlyos felnőtt-titkoktól terhes világban? Hogyan illeszkedjék be a lányok közösségébe, hogyan osztozzék gyerekes örömeiben, mint vegye ki részét ártatlan tréfáikból? Talán neki is hinnie kell a naiv árkodi diáklegendában, amelyet a kertben álló szobor alakja köré fontak a lányok? írjon talán ő is levelet Abigélnek, a korsós lány szobrának, aki mindig segít a bajbajutottakon, a rászorulókon? Szabó Magda lebilincselően izgalmas és bravúros megoldású új regényét Lóránt Lilla rajzai díszítik. Kárász József: A krétáshátú A felszabadulás pillanatában a demokratikus rend tudatos hívei és a letűnő világ szétvert seregei között ingadozik és vergődik a közömbösök, a gyávák és a parancsokat vakon teljesítők szürke tömege. Közülük való Kárász József új regényének hőse, a paraszti sorból jövő Kapor Bálint. A háború őt is elkapta, megjárta az orosz frontot, s egy alkalommal látnia kellett szökött munkaszolgálatosok megtizedelését. Közvetlen felelősség nem száradt a lelkén, de a bonyolult, az utólag nehezen kibogozható helyzet, a „nyugatossága", az ezt követő internálása „krétáshátú"-vá, gyanússá tette. Végül egy gyárban helyezkedik el, s már kezdi újra embernek érezni magát. Egy napon a rendőrségre hívják, és hosszan faggatják egy volt katonatársáról, aki közben a miniszterségig jutott. Eleresztik, majd előveszik régebbi ügyét, s ezzel újabb nehéz, kalandos élmények során kell átesnie. Aztán változnak az idők, lezajlik az ellenforradalom, de Kapor még mindig szorong. A magasabb beosztástól is ez a félelem tartja vissza. Hogyan találja meg az igazságát, nyugalmát, hogyan próbál beilleszkedni végérvényesen a társadalomba ez a hányt-vetett sorsú ember? Ezekre a kérdésekre ad feleletet Kárász József regénye. Husziták és kereszteslovagok csatája rosíalon álló katonák is otthagyták ágyúikat: ebbe a sűrű gomolyagba nem lőhettek, hiszen sajátjukat éppúgy találnák, mint az ellenfelet. Feltárultak a kapuk: Űsti császári helyőrsége kirohant, hogy beavatkozzék a mezőn dúló harcba. Vagy félórás kusza öldöklés után a német vezér valahogy úrrá lett a helyzeten. Látta, hogy így csak vereséget szenvedhet, mert közelharcban a könnyű fegyverzetű huszita katonák fölényben vannak az ő nehéz páncélosaival szemben. Csoportonként kivonta, visszavonulásra rendelte harcosait, megpróbált összegyűjteni néhány száz páncélost, hogy tömör támadásba lendülhessen. Prokop már észrevette, hogy amíg bajtársai itt küzdenek a németekkel, távolabb összeverődik egy ellenséges seregrész; kétségkívül az elhagyott szekérvár ellen indulnak majd rohamra. Ha ez sikerül nekik, kezükre kerül minden hadianyag, élelemkészlet, levágják az otthagyott tartalékot; hiába győznek a mezőn, szinte mezítelenül teszik ki magukat az újabb támadásnak. Átverekedte magát Matej pap rohamcsapatához. — Hátra. Matej! Védd a tábort! Már késő volt. Az összeszedett négyszáz nehézlovas széles ívben megkerülte a csatázók tömegét, dübörögve vágtatott a szekértábor felé. Matej csak annyit tudott teljesíteni a parancsból, hogy a közelében harcoló szekereket maga után rántva, a németek nyomába szegődött. A szekértáborban hagyott tartalék felkészült a támadásra. Az újratöltött ágyúk előreszegeződtek, várták a pillanatot, hogy a rohanó lovasságba tüzeljenek. De a pattantyúsok riadtan látták, hogy majdnem egy csomóban vágtatnak feléjük az ellenséges harcosok és az őket üldöző huszita szekerek. Ha a száguldva közeledő tömegbe lőnek, ugyanannyi testvérüket találhatják, amennyi ellenséget. A vékony vaspálcák, végükön az égő kanóccal, megremegtek: haboztak a tüzérek. Már alig száz lépésnyire voltak az elöl vágtató . lovagok a szekérvár védőpalánkjától, az előremeredő csövektől. A vadul rohanó szekéren Matej pap hirtelen felállt, a deszkaülésre ugrott, szétvetett lábbal támasztotta meg magát: csoda volt, hogy le nem zuhant a billegő, nagyokat zökkenő járműről, felemelte két karját, és teli tüdőből kiáltott a védők felé: — Ne bánjatok semmit! Tüzeljetek! Még látta a száz-százhúsz vascsőből kilobbanó lángot, de a dörgést már nem hallotta. Estére a győzelmet ünnepelték, de sok halottat is gyászoltak Prokop vezér katonái. A lemenő nap fényénél tágas tömegsírt ástak. Garmadában feküdtek, temetésre készen, a megmosdatott, megsiratott huszita halottak. Valaki ezt mondta: — Matej papot külön sírba tesszük. Alvezér volt, négyszáz harcosnak parancsolt. Bálint diák így felelt rá: — Négyszázunknak parancsolt. De hétszázzal együtt esett el. Pihenjen a hétszáz között. így is történt. Egyazon földszónyeg takarta be az Ostí visszafoglalásáért elesett valamennyi huszita harcos testét. (Részlet a szerző Bocskorosok hadinépe című kötetéből)