A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-03-12 / 10. szám

V — Szegényke — szisszent fel a lány, kissé erősebbre sikerült a fiú szorítása. — Szegény kis ártatlan bárányka! Sajnáljam? — Nem kell engem sajnálni, csak azt mondja meg őszintén, hogy udvarlója-e a Ferenczi Pista vagy nem!?!? — Nem. Most már megnyugodott? — Nem egészen — mondta Laci tétován. — Ha nem az udvarlója, akkor miért fenyegetett meg? — Azt én nem tudhatom, tőle kérdezze meg! — Így is igaz... Eljön vasárnap? — Ha maga nem mer eljönni, mit csináljak?... Kénytelen vagyok én elmenni — mondta a lány hamiskásan, s a könyökével megbökte Lacit. — Csak attól félek, hogy baj lesz belőle. — Abból semmi baj nem származhat. — És ha meglát minket együtt a pihés nyakú szeretője!? — Hazudtam — mondta Laci. — Nincs nekem szeretőm ,.. Amikor róla beszéltem, magára gondoltam, egyedül csak magára. Csodálom, hogy nem vette észre? — Hátha észrevettem? Laci válasz helyett újra megcsókolta a lányt. Valahol lenn a mélyben összefonódtak az ujjaik ... Közben pislogott és ki is aludt a villanyfény. Laci abban a pillanatban szembe fordította a lányt és atkával megkereste az ajkát. Nem kellett sokáig keresnie, hamar rátalált, mert Gizi is úgy akarta ... Egyáltalán nem zavarta őket a nagy zűrzavar: kiabálás, tolongás, káromkodás, összeborulva álltak a tömegben, mint egy külön kis szigetecske, világ, és gyönyörűséggel ízlelgették egymást. Azt sem bánták volna talán, ha örökké tart a vihar. De a vihar elvonult. Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozott. Elvégezte a dolgát, kiköpködte a mérgét, mint a dühös ember, azzal elcsendesedett. A derült égről újra hetedmagával tűzött a nap. Vastag párát lehelt az átázott föld. A mozdulatlan lombok tépetten, rongyosan kókadtak a föld felé. A tér közepén a sátrak helye úgy nézett ki, mint egy szemétdomb. A körhinta is felborult és darabjaira hullt szét. A roncsok fölött jajgattak, sírtak a sátoros emberek, sárbavert értékeiket szedegették. Kinn a határban is learatott és elcsépelt a jégeső. A búcsúi hangulat, a hejehujadínomdánom, az égre törő dalos kedv szárnyszegetten a mélybe hullt, sírásba fúlt... Nem sok jót ígért a holnap. A búcsú befejeződött. Senkinek sem volt kedve tovább mulatni. Szétszéledtek az emberek, hazavitte őket a rémületük. A vendégek Is haza szállingóztak. Mindenki a saját portájára sietett, a saját kárára gondolt: mit hagvott meg a vihar a gabonából, szőlőből, gyümölcsből. Maradt-e kenyérre való, az állatok elé takarmány? Laciék is összeszedelőzködtek mind a heten és elindultak hazafelé. A feldúlt és letarolt határ csatatérhez hasonlított. Közülük senkinek sem volt kedve nevetgélni, viccelődni, mint máskor. Még Kovács Zolinak sem, pedig őt aztán nem nagyon izgatják az effajta sorscsapások, mert igy mondta: „Sorscsapás ez, gyerekek." Döbbenettel nézett szét maga körül. Alkonyodott. Soha csendesebb és siralmasabb nyári alkonyatot nem látott még Kocsis Laci. Mintha megnémult és megsikecült volna az egész világ. Hallgattak a madarak, a tücskök, s ha nem siránkoztak vagy átkozódtak, hát hallgattak az emberek is, és hallgatagon szenvedtek. De ösztönösen talán már a holnapra gondoltak, mert élni kell, az élet megy tovább... Margit a konyhaajtó küszöbén ült összekuporodva, Kocsis István meg a tornác végén a fejőszéken lógatta a fejét. Előbb káromkodott, most meg sírt. Hangtalanul, könnytelenül. Sok csapást megért már, sok nehézségen keresztülverekedte magát, de ennyire még soha semmi nem rendítette meg. Talán az elszálló évek gyengítették meg, talán más valami. Életében először volt ennyire tanácstalan, mint most, először érezte teljesen kilátástalannak a jövőjét. Laci alig tudott bejutni az udvarba, mert azt vastag iszaphordalék borította. Itt még nagyobb eső lehetett, mint Szécsiben, gondolta, s vállán vitte .be kerékpárját a tornácra. Az esti szürkületben is jól látta a szilvafák letarolt, kopár roncsait. — Éhezel? — kérdezte tőle Margit sokára. — Kinek van most kedve enni? — mondta Laci komoran, pedig éhezett, fiatal szervezete követelte a magáét. Cigarettára gyújtott, tanácstalanul és elkeseredetten fújta maga elé a füstöt. Szarka Gizit látta maga előtt. — Azért csak egyél. — Nem kell... Édesapa hol van? — Ott ül hátul, a tornác végin — bólintott a fejével Margit és csak ült tovább mozdulatlanul, összekuporodva, mint a gombóc. Mintha nagyon megöregedett volna. Kocsis István mereven nézte maga előtt a földet. Szabályos időközönként emelte szájához a cigarettát. Akkor sem emelte fel a fejét, mikor Laci megállt fölötte. — Hazajöttél? — kérdezte csendesen. Szokatlan volt az alázatos, „megvert" hangja. — Haza. — Kálmán bátyádat agyonsújtotta a villám — mondta még, aztán tovább hallgatott és csak ült, mintha szoborrá változott volna, mintha kőből faragták volna ki szikár arcát. Laci megdermedt: mégsem az őszi köd vitte el szegényt, az égből nyúlt le érte a fényes karú halál. Talán Jobb is, hogy így történt, sokat szenvedett az utóbbi időben. Semmi más nem bántotta már, csak a Rozi. Most bekövetkezett: Rozi néni magára maradt, teljesen magára. Másnap délelőtt kiderült, hogy a külső hataroan — ahol a gabonavetesek nagy része áll — egy szem jeg sem eseti. A belső hatarnak is csak a telét, az erdo alatti részét verte el. A íelso iaiuvég is csak pár szemet kapott belőle. Kocsis István némileg megnyugodott, a szilvafáit azonban nagyon sajnálta. Mégis azt tartotta tontosabbnak, hogy megmaradt a vetőmagnak vaio gaoona meg a kenyérrevaló. Kocsis Kálmánt eltemették. Rengetegen voltak a temetésén: sok Jó ismerőse, barátja voit a környéken, mind eljöttek. Kívánsaga szerint cigánybanda kísérte ki utolso útjára. Szegény Rozi, háromszor is elájult: úgy öntözték fel Nem jajveszékelt, csak állt meredten, eltorzult arccal, s folyt a könnye, mint a patak. Talán nem si Kálmánt siratta — pedig nagyon szerette, mit kitűrt mellette —, hanem saját magát, az egész nyomorúságos sorsát. Egyetlen ember sem akadt, akinek nem esett meg rajta a szíve, Most az egyszer, a falu és a környék szeme előtt, még a kegyetlenségéről és keménységéről ismert Kocsis Péterné is ellágyult. Könnytől maszatos arccal állt Rozi mellett, támogatta és biztatta. — Ne sírj, ne sírj, Rozi, jó az isten, majd megsegít... Nem hagylak én elveszni, ne sírj, jó az isten, megsegít... Kocsis Laci nem bírta nézni. Ügy érezte, menten kétfele hasad a szíve. Eloldalgott a temetokert egyik elhagyott sarkába. Kidőlt fejfára ült, s olyan keservesen sírt, mint valamikor gyerekkorában. Bármennyire szégyellte is a könnyeit, nem tehetett róla, sírnia kellett. Kocsis István egyik este vacsora után feltette Lacinak a kérdést, hogy mi a szándéka: itthon marad-e, vagy elmegy a háztól?... Lacit meglepte a kérdés. Főleg az a lehetőség, hogy elmehet, ha akar, senki nem állja útját. Vajon mi történhetett az apjával, hogy ilyen engedékeny lett? Margit is felkapta a fejét és csodálkozva nézett Istvánra. Mintha nem jól hallotta, vagy rosszul értelmezte volna a szavát. — Elengeded? — El. — Csak így, ilyen egyszerűen? — Nem gyerek már, az ő dolga, hogy mit csinál. — Éppen te mondod ezt? — Én. — Nagy marha vagy te, István! — Hát ki az isten mondja? — gerjedt be István. — Nekem kell tudnom, hogy mire számíthatok! — Eddig másképpen beszéltél. — Az eddig volt... Most másképpen van. -Lacit az utóbbi napok eseményei megzavarták és elgondolkodtatták. Rájött, hogy nem is olyan egyszerű és könnyű az élet, mint amilyennek gondolta... Most, hogy eltávolodott a körorvosnétól, a pincérségre is másképpen nézett. Egyre határozottabban érezte, hogy nem bírná ki az örökös mosolygást és hajlongást, sem a megalázást, mert arra is sor kerülhetne többször Is. Ügy határozott, hogy Inkább most maradt itthon, minthogy néhány hét, esetleg hónap múlva kelljen szégyenkezve visszajönnie. Az ls igaz, hogy a Szarka lány, igen fúrja az oldalát. Margit várakozón nézett Lacira. Mintha a fia hallgatása szomorú csalódással töltené el. Ennél a háznál már senkiben sem bízhat az ember, gondolta keserűen. Nem mintha örömmel engedné el Lacit a városba pincérnek (sőt egyáltalán el sem engedné), de legalább ellenkezne, hadakozna, állná a szavát és mondaná, hogy igenis elmegy, megelégelte már a paraszti életet. De nem, csak áll, mint egy nagy melák, lehajtja a fejét, mintha akasztani vinnék, se bú, se bá...! — Megkukultál!? — förmedt rá végül. — Maradok — mondta Laci. — No, te nagy hős! — szúrta oda Margit. — Jól meggondoltad magad, fiam? — kérdezte István. — Jól. — Akkor rendben van, szót se róla többet! — mondta Kocsis István és kiment az istállóba. Mintha meglágyultak volna arcának szigorú vonásai, mintha még a lépte iá könynyedébb, fiatalosabb lett volna. — Mi a mennykő csapott beléd, hogy igy meggondoltad a dolgot!? — kérdezte Margit támadón, sötét szemmel. —, Semmi — vonta meg a vállát Laci. — Itthon maradok és kész. Igy határoztam, így látom jobbnak. — Határozott!... Jobbnak látja, no, jézusmárja! — Miért? Maga azt akarja, hogy elmenjek? — Akarja a rossznehézség! — Hát akkor? — Semmi... hagyjuk... azt hittem keményebb legény vagy. — Veszekedést akart? — A veszekedéstől félsz, azért maradsz itthon? — Nemcsak azért... Meggondoltam magam, itthon maradok, ennyi az egész. És engem ne nyaggasson, hagyjon békén! — De kinyílt a csípád, hallod 1 Erre már Laci nem válaszolt semmit. Szó nélkül kiment az udvarra. Beleszagolt a jó illatú levegőbe, nagyot nyújtózott, majd leült a tornácfalra és Szarka Gizikére gondolt, mint mindig az utóbbi napokban. Üjra meg újra maga elé idézte az alakját, arcát, mosolyát, szinte hallani vélte a hangját, érezte testének enyhe remegését, csókjának az ízét... Vele volt teli körülötte a világ, a nappalai és az éjszakái... Szereti. Ami eddig volt, ami eddig történt az életében, az semmi, egyenlő a nullával. Nagyon várta a vasárnapot: vajon eljön-e? Ha rajta múlik, meggyorsítja az id-it, szárnyát tűz a hona alá, hogy repüljön, hogy mielőbb vasárnap legyen. Vasárnap délelőtt Rozi állított be Kocsisekhoz. Fekete volt, mint a hollo es szomorú. Szeme köré ls fekete kannákat festettek a sírassal átvirrasztott éjszakák. Gyászszegélyes zsebkendőt gyűrögetett a markaban, néha megtörülte vele vékonyka, sápadt-fehér arcát. — István én mondok azt néked... lennél szíves, hogy Laci gyerek nekem segíteni aratni le, hordani be... Nincs senki, aki nyitni rám ajtó... Nem kell nekem több, csak segíteni aratni le... — Jól van, Rozi, majd /segítünk — mondta Kocsis István. — Én is elmegyek egy-két napra, azon már ne múljon... Rozinak eleredt a könnye. Meghatotta a kedves szó, a segitő szándék, bánatos lelkének magányát megérintette az emberség és a szeretet. Nagyon jól esett ez az idegen világból ideszakadt, nehézsorsú asszonynak. Margit étellel kínálta. A készülő csirkepaprlkásból tett néhány szeletet a tányérjára. Rozi lassan csipegette a húst, mint madár a morzsát, s bár szívesen tették elibe az ételt, nehezen csúszott le a torkán a falat. Folyt a könnye. — Embereid meg magad, Rozi! — nyugtatta és biztatta őt Margit. — Sok mindent kibírtál, ebbe sem pusztulsz bele... És egyél, hallod, kell az erő, élned kell... Elevenen akarsz a földbe bújni? — Egyél, Rozi, lakj jól! — mondta István ls. — Folytatjuk —