A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-03-12 / 10. szám

A bejei nők is felléptek a versenyben. Említést érdemel A Csemadok tornaijai (Safárikovo) szervezetében megindult az élet és a gyümölcsöző munka. Az új vezetőség maga köré gyűjtötte a dolgozni akaró tagokat. Minden munkamegmozdulás a CSKP megalakulása 50. évfordulójának a tiszteletére történik. Január közepén jól sikerült kultúrtörténeti előadás hangzott el. Február elején „Csak tiszta forrásból" cím alatt népdalversenyt tartottak. A közelmúltban táncdalfesztivált rendeztek, amit táncmulatság követett. Reméljük a munka folytatása is sikeres lesz. Mi sem bizonyítja jobban, hogy műsorra tűzték és most tanulják a „Valahol délen" cimű színművet. Az ls dicsérendő, hogy a Művelődési Ház és a Csemadok szervezete között nagyon jó a kapcsolat. OKOS JÖZSEF ken a fiatalok száma. Mi ennek az oka? Nem a mozi vagy a televízió. Én személy szerint a Helyi Nemzeti Bizottság jóindulatának a hiányában látom. A Csemadok kulturális csoportja már többszór fordult a község vezetőihez azzal a kéréssel, hogy egy helyiséget bocsásson rendelkezésére. Kérvényüket mindannyiszor félretették. Pedig a Művelődési Otthonban van elég helyiség, csakhogy azokat a helybeli asztalitenisz és kulturista csoport használja. A kulturális műsorokra való felkészülés ezért a csoport vezetőinek lakásán folyik. Hogy egy ilyen „szoba-próba" nem a legkellemesebb, az csak természetes. Nem csoda, ha ilyen körülmények között a község fiataljainak elmegy a kedvük a kulturális munkától. Vagy talán a falu vezetői annak örülnének jobban, ha őrsújfalu fiataljai a kocsmázásban lelnék örömüket? GOGOLA FRIGYES a sok közül, amit eddig láttunk, a legszebb. További utazásainkról és fellépéseinkről még órákig lehetne beszélni. Mindenütt örömmel fogadtak, és nagy ovációkban volt részünk. Biztos vagyok benne, hogy hazánknak jó hírnevet szereztünk az egész világon. — Még egy utolsó kérdést. Mik a terveik a jövőre nézve és hol lépnek fel legközelebb? — Én már végleg a SLUK-nál maradok, ahol koncertmester és szólista vagyok. Kilátás van, hogy Bratislavában kapunk lakást és odaköltözünk. Legközelebbi utunk még nincs eldöntve, de valószínűleg Dél-Amerikába mefvünk. ÜJVÄRI GYŐZŐ Egy fordító visszaemlékezései Valamelyik nap egy Ismerős mama újságolta: gimnazista lánya említette otthon, hogy azt tanulták, Farkas István volt Martin Kukuéin első magyar fordítója. 1927 nyarán kértem meg az akkor Horvátországban élő írót, engedje meg, hogy Dom v stráni (A Petúr-ház) cimű regényét magyarra fordíthassam. Szivesen beleegyezett. Egy kicsit belső elégtételfélét is érezhetett, hogy ha késve is, de magyar részről is gondoltak rá. Nagyon szivesen beleegyezett bármely művének fordításába, megjegyezve, hogy szerzői jogát átengedte a Matica slovenskának, tehát onnan kérjek engedélyt. Azt is megkaptam. Hozzákezdtem a regény fordításához. Arra gondoltam, hogy még 1928 végéig befejezem. Ezt a feltett szándékomat két esemény is meghiúsította. Az egyik az volt, hogy 1927 őszén hozzákezdtem a Szlovák prózai antológia összeállításához, ami elsőrendű „szívügyem1

' volt. Hét szlovák Írót és három Írónőt vettem be ebbe a gyűjteménybe, Kukucintól a Három raj egy nap alatt cimű izes kis elbeszélést fordítottam. Az antológia 1928 februárjában Ipolyságon (Sahy) napvilágot Is látott, méghozzá 1200 példányban és a saját kiadásomban. Visszatértem a regény fordításához. Nem gondoltam volna, hogy bármiféle zavaré körülmény megnehezítené fordítói munkámat. Pedig megnehezítette, mégpedig Kukutinnak elég váratlan halála 1928 májusában. Frissen őrzött emlékeim alapján írtam a Slovenské pohfady 1928 októberi számában egy róla szóló megemlékezést Rozpomienky na Kukuáína (Emlékezés Kukuőinra) címen. Ebben a cikkben a következőket irtam: „Kukucinnal való érintkezésem annál értékesebb volt, mert soraibál (még betűi is olyan szerények és jellegzetesek voltak, mint amilyen egész személyisége) kiéreztem egészséges világnézetét és a fiatal íróemberek iránt érzett szeretetét túl minden nemzetiségi tekinteten. Úgy gondolkodott, ahogyan írt, s mintha a kék délszláv ég játszott volna lelkében és szivében, öregkorára is fiatalosan irt, úgy, mintha köztünk, fiatalok között élt volna.. ." Az antológia nemigen fogyott, egy egész év alatt csak mintegy 300 példány kelt el, így kedvemet szegve, egy időre abbahagytam a fordítást. De már annyira benne éltem a regény környezetében, hogy megint csak elővettem. Arra gondoltam, talán megérem azt az időt, amikor kiadót is találok rá. (A húszas évek vége felé még mindig nem volt valami barátságos a légkör Magyarország és Csehszlovákia között.) A fordítás 1930 nyarán teljesen készen volt. (Van már vagy másfél évtizede, amikor Sas Andor barátom említette, milyen élvezettel olvasta annak idején ezt a „palóc zamattal" megirt fordítást.) A kész fordítást mindössze két helyen tudtam felhasználni. A regény befejező részét (Mate búcsút vesz mindenkitől) az 1932. október 6-án engedélyezett irodalomtörténeti olvasókönyvemben közöltem (Olvasókönyv a Csehszlovák Köztársaságbeli magyar tannyelvű polgári iskolák számára, IV. rész, 116— 121. oldal). De irtam egy tanulmányfélét is Kukucinról, nem tudom, melyik folyóirat számára. Ennek a tanulmánynak egy példányát beküldtem a bratislavai rádió magyar osztályának is, ahol el is fogadták, műsorra is tűzték, s negyven évvel ezelőtt fel is olvastam magam. Ez a felolvasás életünk végéig emlékezetes marad kettőnk számára. A magyar rádió szerkesztője akkor már Tilkovsky Béla volt. ö kihúzott egyes fejezeteket az előadásbál, hogy ne tartson tovább tizenöt percnél. Mint aki jól végezte dolgát, ott is hagyott a mikrofon előtt a kézirattal. Kigyulladt a vörös fény, olvasni kezdtem. Sem gyorsan, sem lassan, úgy, hogy mindenki megérthesse, mit olvasok. Az órára nemigen néztem, arra gondolva, hogy Tilkovszky annyit húzott ki, amennyi kellett. Igen ám, de „Béci" elszámította magát, mert túl sokat kihúzott. Berontott hozzám, idegesen Irta egy papírdarabkára, hogy húzzam az előadást, amennyire csak tudom, még t»árom és fél perc hiányzik, s ezt Pesten nagyon számon tartják. Bólintottam. A szöveget félretettem, nyugodtan lekönyököltem a felolvasó asztalkára, belemosolyogtam a mikrofonba (no, ugyan mosolyoghattam, senki sem vette észre) és beszéltem Kukuéinról mindaddig, amíg az adásidő le nem járt. Tilkovszky Béla nagyot ütött a gongra, mind a ketten fellélegeztünk. Erre a „folytatásra" csak azért voltam képes, mert Kukuéínt teljesen a szivemben hordtam. Dubóié Luka kapitány szinte élő regényalakom volt. 1932 végéig tehát kétszer szerepeltettem vagy Írásban vagy a rádióban Kukuőínt. Egyiket sem nagyon vették észre, mert amikor 1933-ban a Magyar Újság ankétot rendezett a csehszlovák-magyar szellemi együttműködésről, Jankó Jesensky író, a Tartományi Hivatal akkori alelnöke azt mondotta, hogy például még Kukuőíntál sem fordítottunk. Mikor erről olvastam, magyarul mondva „felfortyantam". Hej, a kiskésit nekil Hát az 1928 februárjában megjelent Szlovák Prózai Antológiában melyik Kukuíin szerepelt S aki akarja, olvassa el a Slovenské pohfady 1928. évfolyamát, ott kétszer is utalást találhat a „Dom v stráni" fordítására. En „kiírtam magam", Jesensky nem válaszolt. Ugyanakkor Karel Capekot is figyelmeztettem, hogy olvassa el a Magyar Irás 1932. évfolyamának egyik számát, amelyben megjelent tőlem a Vésztörvényszék című elbeszélésének fordítása. Persze, ő sem válaszolt, én is megnyugodtam. Utoljára akkor „találkoztam" Kukuíínnat, amikor Gabriel Rapoi, a Tatran egyik szerkesztője az ötvenes években felhívott, hogy írjak valamit Kukuőinnal kapcsolatos emlékeimről. A tartalmas, albumszerű könyv Martin Kukuíin v kritike a v spomienkach (Martin Kukuéín kritikákban és emlékezésekben) 1957 novemberében meg is jelent. Ma is egyik legértékesebb kiadványa a Tatrannak. Ebben a visszaemlékezésben írtam meg, hogyan kerültem érintkezésbe Kukuíinnal. Itt irtam arról is, hogy Martinban (ahol születtem), magyar írónő édesanyám tanított meg a szlovák nemzet és a szlovák irodalom szeretetére. Az idők folyamán Kukuőintál több novellát is fordítottam, de szivemben mindig a Petúr-ház foglalja el az első helyet. Azután a felszabadulás után olyan idők következtek, amikor a „hivatalos" közeledés íratlan parancs lett. Nagyot néztem, amikor a Dom v stráni Ház a hegyoldalban elmen más fordításban ismét megjelent. De nem haragudtam érte. Mint boldogult Andrej Mráz szlovák irodalomtörténész (Slovensky dennik 1928 márciusi számában megjelent cikkében írja) a szlovák-magyar irodalmi közeledés, „igyekvő úttörője", csak örülni tudok annak, hogy mind a klasszikus, mind a modern szlovák irodalmat magyar nyelven is közkinccsé tették. S ma már Kukuíín több művét is olvashatják magyarul. Ha nagynéha szülővárosomban, Martinban járok, nem felejtem el, hogy Kukuőin sírját fel ne keressem és percekig néma meghatottsággal ne álljak sirja felett az emlékezés pietizmusával. FARKAS ISTVÁN