A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)
Köszöntő Ismét elteli egy esztendő. Az értékelések és a konszolidáció jegyében. Okosabbak, megfontoltabbak lettünk. Helyi szervezeteink nagy része megtartotta évzáró közgyűlését. Jó gazda módjára értékelték, mit tettek az év folyamán, mit értek el, mire lehet a jövőben építeni, mit kell jobban csinálni. Vannak szervezetek, ahol az elmúlt év munkájával, a rendezvények számával, minőségével nem lehet dicsekedni. De túlsúlyban vannak azok a szervezetek, amelyek nagymértékben segítették elő kultúránk, tagságunk szellemi fejlesztését az elmúlt évben is. Mindenütt levonták a szükséges következtetéseket. Megválasztották az új tisztségviselőket, a tagság bizalmát fejezte ki irányukban. Nagy részben rajtuk múlik, mit fog tfehni, hogyan fog dolgozni szervezetük ebben az esztendőben. A közeljövőben járási konferenciákon fogjuk értékelni milyen munkát végeztek járási szervezeteink az elmúlt megbizatási időszakban, majd ezek lebonyolítása után rendes országos közgyűlést hívunk össze. Ennek lesz a feladata, hogy értékelje szervezetünknek az utolsó közgyűlés óta végzett munkáját. Mindaz, ami a múlt évben történt, nyilvánvalóan és félreérthetetlenül felkészülés Volt erre az esztendőre, a bölcsen és okosan átgondolt munkára. A szocializmus építéséhek ahhoz a szakaszához értünk, amikor gondosan fel kell mérni az eddig megtett utat, tanulni kell eredményeinkből és okulni hibáinkból. Jó hangulatban vettünk búcsút az óesztendőtől, és nem akadt olyan, aki ne kívánt volna barátainak, munkatársainak sikert a munkában és a magánéletben. Én is elsősorban jó munkát kívánok szervezetünk minden tagjának, minden kedves olvasónknak. Hogy a kulturális munka komolyabb színvonalat érjen el a Csemadok-szerVezetekben, járási művelődési házainkban, falusi szövetkezeti klubjainkban. Országos méretben kívánom a hozzáértést, a szakszerűséget; törekedjünk szakszerűségre a kulturális élet minden területén. Másodsorban azt kívánom, hogy az új esztendőben mindenkinek teljesüljenek egyéni, családi elképzelései, vágyai. Végül a munkához és egyéni sikerekhez jó egészséget kívánok mindenkinek a Csemadok Központi Bizottsága és a magam nevében. Varga Béla, a Csemadok KB vezető titkára Falu végén két vasvella, Mégis bejött a korella. Sem urakra, sem papokra, Csak a szegény parasztokra. (Lédeci népdal-részlet) Jönnek n menyecskék Magyar Miska bácsi — Ha a falunkról akarnak hallani, keressék meg Magyar Miskát! ö mindent tud! — ez volt az első lédeci jótanács, amit az Öregektől, fiataloktól hallottunk. Az már csak jóval később derült ki, hogy tulajdonképpen Fazekas Mihály a becsületes neve. Hetvenkilenc éves, de mindenre emlékszik, amit a szüleitől és a nagyszüleitől hallott. Beszél a község múltjáról, szinte betéve tudja a községi krónikát, csak úgy dobálódzik az évszámokkal. Azután — szinte észrevétlenül — vallani kezd saját magáról, a fiatalkoráról is.— A lédeciek többsége úrbéres és telkes gazda volt, zsellér nagyon kevés. 1872-ben kimérték a fertályt, de mivel minden családban sok volt a gyerek, a parasztok gyorsan elszegényedtek. A kis földet sokszor osztották sokfelé... Az én apámnak 24 hold földje volt, s most azt mondhatnák rá, hogy kulák, de akkor más mértékkel mértek. Nem volt még saját házunk, sem, s a bérelt ház négyszer öt méteres egyetlen szobájában tizenheten laktunk. Amelyik fiú nősült, amelyik lány férjhezment, idehozta a választottját. Itt születtek meg és nőttek fel a gyerekek, s az Öregeket innét vitték ki a temetőbe. Csak testvérek heten nőttünk itt fel. — Hogyan fértek el itt éjszaka? — Feldobáltak bennünket a slskóra, s ott azután valahogyan elvackolódtunk. (A kemencét hívták siskónak.) összebújtunk jó szorosan és melegítettük egymást. Abban a ruhában aludtunk, amiben nappal voltunk. A nhppali viseletűnk pedig egy hátul gombolódó szoknya volt. Én is szoknyásán jártam két évig iskolába, cipőt csak a mindszenti vásáron kaptam — jó nagyot, hogy sokáig tartson. — A huszonnégy holdból csak erre a szegénységre tellett, Miska bátyám?— A huszonnégy holdnak csak a felét vetettük be, a másik felét ugarnak hagytunk. Nem lett volna mivel megtrágyázni az egészet, meg azután a vetőmag is hiányzott. Érdekes és szomorú élet volt az akkoriban. Ha az asszonyok valamin összevesztek, mi gyerekek szorultunk ... És az evés? Mindegyikünknek volt egy pléhtányérja, abba belemertek egy kanál tésztát, és mi meg csak úgy kézzel eszegettük.— Beszéljünk most már vidámabb dolgokról. Mit szól a lédeci menyecskék sikeréhez? — örültem neki, és örült az egész falu. Legénykoromban én is nagyon szerettem dalolni. Gombos harmonikával jártuk a falut és szép magyar nótákat énekeltünk. A lányok olyankor alig-alig fértek a bőrükbe...— Biztosan hallgatja a rádiót. Mondja csak, mi a véleménye a slágerekről?— Mi? Hát majdnem semmi. Nekem ugyan nem tetszenek. Egyik nap vannak, a másik napra meg elfelejtik őket. Viszont a fiataloknak tetszenek... De a szép magyar nóta, a szép magyar népdal nem merülhet soha feledésbe, se ezer, se kétezer év múlva. Mert az igazi érték. Azután ha írnak a lédeci dalos menyecskékről, csak nagyon jót írjanak róluk, mert megérdemlik. Én nagyon jól tudom, hogy milyen nagy áldozat árán szereztek dicsőséget a falunknak. Mindnyájan asszonyok, dolgozó asszonyok és anyák, akik sohasem ülhetnek ölhetett kézzel, mint az unatkozó városi dámák... Hát csak ezért mondtam, amit mondtam. órák hosszat tartott a beszélgetésünk, s úgy éreztem, hogy most már nagyjából ismerem a falut és felkereshetjük a híres lédeci menyecskéket, az országos népdalverseny győzteseit. Jönnek a menyecskék Jöttek bizony, nem kellett őket kétszer hívni. Mintha csak egy virágos rét közeledett volna a szép új lédeci iskola felé, s utánuk meg a kíváncsiak tömege. Pedig a nap ugyancsak mostohán viselkedett és a hegyek felől hideg szél indult. Egykettőre bejárta a hír a falut, hogy itt vannak a pozsonyiak, a budapestiek, sőt még Németországból is jött valaki, mert filmezni akarják azokat az ügyes menyecskéket, akik az 1970-es országos népdalverseny győztesei voltak.— Miért csak a menyecskéket filmezik? — dünynyögtek hegyesre pödört bajszuk alatt a férfiak. — Hát csak azér’! — tromfolták le őket a menyecskék. — Talán ti tettétek híressé a falut? Egy fityiszt, ilyet ni! Akkor csak morogtatok, hogy minek járunk folyton a próbákra... Meg hogy öregségünkre elment az eszünk... És most meg nézzétek csak a férfinépet, hogy lógatják az orrukat!
