A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)
II. rész 6 LOVICSEK BÉLA A lány elibe pattant, útját állta. Könyörgés és szomorúság borongott az arcán.— Maradj még, mondani akarok valamit! — mondta.— Mit akarsz mondani?— Igazad volt a múltkor, Laci — mondta szemlesütve Joli. A tűzhely fölé vitte a keserűségét. Nem akart most a fiú szemébe nézni. Karcsú dereka megfeszült, ahogy a lábas fölé hajolt, cakkos alsószoknyája a térdhajlására simult. — A Kalita Józsihoz kell férjhez mennem — mondta a lábasnak. — Búcsúra lesz az eljegyzésünk, jövőre meg a lagzink ... Jövőre töltöm be a tizenhatodikat, hiszen tudod? — nézett egy pillanatra a fiúra. — Lehet, hogy felakasztom magam — vonta meg a vállát. Nem egyszerű vállvonogatás volt az, hanem tiltakozás és nagy elszánás is egyúttal. — Nem akarok a Józsi felesége lenni! ... Csúnya, buta, gőgös a Józsi. A keze is szőrös, mint a . majomé... Nem is hiszed, mennyire irtózom tőle! Én nem fekszem vele az ágyba, inkább felakasztom magam ...Laci rágyújtott. Sajnálta a lányocskát. Atérezte a helyzetét, s arra gondolt, lám, hiába a nagy birtok, mégis boldogtalan. A halálba akar menekülni, pedig alig élt még. — Mondd meg apádnak!— Mit?— Hogy nem akarsz a Józsi felesége lenni... Azt is mondd meg neki, hogy inkább felakasztod magad, hátha megijed és meggondolja a dolgot. — Az üres csészével a lány elé állt. — Megtölthetnéd még egyszer. — ízlik? — kérdezte a lány, miközben merőkanállal telitöltötte a csészét.— A te kezedből minden ízlik... — Ne keserítsd a szívemet, Laci! — sóhajtott a lány. — őket nem lehet megijeszteni — tért vissza az előbbi témára. — Édesanyának már mondtam. Mit gondolsz, mit csinált? ... Jól szájon vágott. Millió csillagot láttam ... Aztán truccoskodtam. Egy hétig alig ettem valamit, csak úgy szédelegtem már az éhségtől. Akkor meg édesapa pofozott meg ... Csinálhatok akármit, mindig én húzom ki a rövidebbet.— Mit tehetnék érted?— Semmit...Kocsis Laci elfogadható megoldáson törte a fejét.— A Szurdi Béla tetszene neked? — kérdezte végül.— A Szurdi? — nyitotta kerekre a szemét a lány, s barátkozott a gondolattal.— Nekik is van húsz holdjuk és sokkal különb, mint a Józsi. Csendes, dolgos, jó ember válhatik belőle. — Kellek is én a Szurdinak.— Miért ne kellenéi! ? ... Majd én beszélek vele, majd én rábeszélem — mondta Laci, s örült magában, hogy sikerült egy kicsit felvidítania a lányt. Margit rendbehozta a házat, kimosta a sok szennyes ruhát, rendszeresen főzött, három tyúkot megültetett, a lúdja is meghevert már — tizennégyet tojt, ki tudja hány libát költ —. Kacsatojás után is futkározott a faluban, szerzett két tyúkaljára valót: égett keze alatt a munka. Istvánnal is megegyezett, újra összemelegedtek, s boldogok voltak, mint az új házasok. Egyik délelőttön Kocsis Péterné jelent meg váratlanul. Jött, mint a végzet. Egyenes derékkal megállt a küszöbön: elfogta a beömlő fényt. Kitavaszodott már ... Felszáradt a sár, zsendült a fű, virágba borultak a szilvafák, a fecskék új fészket raktak az istállópadlás gerendájára, hajnalonként hangos csicsergést csaptak. Egyik-másik fecske néha becikkant a nyitott ajtón át a konyhába is, hangos trillázással pillangózott a mennyezet alatt, aztán kivillant, mint a nyílvessző, s szelte a kék levegőóceánt. Most, hogy Kocsis Péterné elállta a kijáratot, a fecske benn rekedt, kétségbeesetten tapadt az ablaküvegre, közben leverte a szegről a függönytartó pálcikát.— Lépjen már beljebb, nem látja, hogy fél magától a fecske, s agyonveri magát az üvegen!? — mondta Margit ingerülten, összehúzott szemmel.— Nem vagyok én ijesztő, hallódéi... És ne nyiss rám akkora pofát, nyavályás, nem őriztem én veled libákat ! — mondta Kocsisné dühösen, rázta az öklét, forgatta a csúnya, fekete szemét. — Arról bezzeg hallgatsz, hol csavarogtál, kinek az ágyában henteregtél!... Gyalázatot hoztál a fiam fejére, te, te, szégyentelen! Margit rettentő méregbe gurult. Előbb szétnézett, mivel vághatna végig az anyósán, de hirtelenjében nem talált alkalmas tárgyat., Vicsorította a fogát, meregette a tíz körmét és eleresztette a nyelvét.— Maga beszél, magának jár a szája, aki évekig egy fedél alatt élt két emberrel, aki másvilágra küldte a hites urát, maga mer szájat nyitni a tisztességesre, aki többet tűr és szenved az állatfajzat fia mellett, mint a keresztre feszített Krisztus!?... — Kiabált, kiabált, mint aki eszét vesztette. — Velem maga ne ordítson, és takarodjon ki a házamból, mert úgy elcsúfítom, hogy az isten sem ismer magára! Takarodjon innen!— Én takarodjak innen, én, te nyavalyás, az enyémből? — dobbantott haragosan Kocsisné, s állt szoborként a konyha közepén, talpig feketében. — Hiszen itt minden az enyém, te koldusfajzat. Ha nem kapsz tőlem telket, pénzt, kunyhóban ülhetnél a patakparton, mint a cigányok! — Hová tettem az eszemet, a nagy marha eszemet, mikor visszajöttem ebbe a pokolba — jajdult fel Margit. — Maguk közt csak megbolondulni lehet, maguk nem is emberek, roszszabbak a sátánnál! — Keserves sírásba fúlt a hangja. Kocsisné még állt egy ideig haragosan, végül megenyhült az arca. Mozdult, lépett, leült az asztalhoz. Nézte, nézte az összekuporodott, vékony asszonyt: megsajnálta... Talán igaza van szegénynek. Cudar ember az ő fia, asszony legyen a talpán, aki kibírja mellette. Nem csoda, hogy ez a szerencsétlen itthagyta, dehát szóvá kell tenni, mert ha nem szól, kerül-fordul meggondolja magát és elmegy. Gyalázkodik. Az embernek lesül a képéről a bőr. Elég gyalázatot nyelt már eddig is, minek azt tetézni.— Ne bőgj már, hallod, ne bőgj! — mondta Kocsisné szelíden. — Nem vagyok én sátán ... Azt hiszed, nem ismerlek benneteket? ... Ismerem én Istvánt is, jobban, mint te... Most is rádiót vett, amint hallom, mintha másra nem kellene jobban az a pénz ... Csak flancoltok, a gyereknek meg ki van az ülepe a nadrágból. Nincs egy valamirevaló öltözete, pedig' már legény. Nyakunkon a húsvét is, hogy menjen a fiatalok közé? — Ne fájjon attól a maga feje! — Ne fájjon?— Ne hát! Majd lesz neki! Különb, mint másnak!— De kinyílt a csipád, hallod!... Tán bizony a keresetedből veszel?... Csak kerestél sokat, hogy ennyire ugrálsz?!— Ne törődjön maga azzal! Kocsis Péterné benyúlt a kötény alatti szoknyazsebbe. Az asztalon kibogozta a zsebkendő négy sarkát, az összehajtogatott papírpénzt szétterítette, elsimította.— Hoztam néhány pengőt... — mondta nagylelkűen. — Ruhára elég lesz, cipőt meg a magadéból vegyél, de ne sárgát, mint a cigányok! Mert csak azok járnak sárga cipőben... Nagyszombaton meg küldd el Istvánt az ötliteres demizsonnal borért, de nagyszombaton, ne hamarabb, mert akkor húsvétig megissza... A gúnár hízik, húsvétra levágom, a Laci gyereket meg küldd el a májáért. Mindig szerette, a máj az övé, de ne pupákoljátok be előle!...— Pont én eszem meg előle — mondta Margit, szúrt a szemével Kocsis Péterné felé, aki szinte felszisszent a feléje parázsló gyűlölettől. Sosem állhatták egymást. Kocsisné csak azért volt engedékenyebb Margittal szemben, mert megszabadította a fiától. Rágondolni is rossz, mennyi bajtól szabadította meg Margit. Hálásnak kellene lennie, hiszen az is a maga módjám— Téged még nem hívattak a községházára? — kérdezte később, pletykáló hangszínezettel. Margit felkapta a fejét, viaskodott a kíváncsiságával. Kérdezze meg, hogy miért? Kössön békét? Mérgesen csak nem kérdezheti. Inkább hallgatott. Majd megmondja, ha akarja. — Biharinét nyaggatják a csendőrök ... a gyerekelhajtásokért — mondta Kocsisné. — Ott szorong a fél falu asszonya, sokan vannak a környékről is, szembesítik őket Biharinéval... Nem szeretnék a bőriben lenni, néhány évet a nyakába sóznak, pedig ha úgy vesszük, sok szegényen segített. Ha netán hívatnának, mondd meg az igazat! Ezekkel nem lehet kukoricázni, ezek vadállatok. Könnyen össze is vághatnak, ha makacskodsz. Hiába tagadsz, azzal már úgysem segítsz Biharinén.— Magát hívatták már? — kérdezte Margit ártatlan ábrázattal, gúny éle nélkül. Tudja, hogy anélkül is meglesz kérdésének a hatása. Nem tévedett. Kocsisné felhördült.— Elment a jóeszed, hallod!?... Nem jártam én a Biharinéhoz, mint egyesek, örökké csak gyalázod az embert. Haragíts csak meg, hanem összevágatlak az Istvánommal, hogy jó koldus sem lesz belőled! — Megbántottan felállt és egyenes derékkal elment. Az ajtóból még visszafordult. — A pénzt tedd el, és el ne flancold, mihamarább vedd meg a gyéreknek a ruhát, mert a szemed vágom ki! A körorvosék megvették az autót. Megcsodálták a falusiak, még inkább az asszonyt, aki jobban vezetett, mint a férje. Egyik vasárnap délután a körorvosné megállt Laciék előtt. A fiú a tornácon lődörgött, ebéd utáni cigarettáját szívta, s hallgatta a rádiómuzsikát. Magához intette az asszony. — Tessék! — állt meg Laci a kocsinál.— Ráérsz?— Igen. — Eljössz velem a városba? — Elmehetek.— Moziba — mondta az asszony. Nagyon szép volt égszínkék selyemruhájában. — Szólsz a szüleidnek? — kérdezte az asszony, mert megpillantotta Kocsisékat a tornácon. — Nem fontos — mondta Laci büszkén, fölényesen.— Ülj be! — nyitotta ki az ajtót a körorvosné. Laci elhelyezkedett a párnázott ülésen, nagyon kellemesen érezte magát.— Életemben most ülök először autóban — mondta.— Jó benne?— Nagyon jó.— Egyszer még neked is lehet autód.— Nekem?... Soha nem lesz... — Kattintsd fel a kis ajtócskát, találsz ott cigarettát. Nekem is gyújts meg egyet!... Voltál már moziban? — Néhányszor.— Bemegyünk a kávéházba is, a sógoréba. Körülnézhetsz. Majd meglátod, milyen ügyesek a pincérek ... Nem felejtetted még el a pincérséget? Gondolkodtál rajta?— Igen.— Mit határoztál?— Magam sem tudom.— Bármikor meglátogathatnálak. Autóval könnyű ...Beértek a városba. A kávéház előtti térségen megálltak. Laci szívesebben kocsikázott volna egész estig, de nem mert szólni. Az asszony bátorítón nézett a fiúra.— Ne félj és ne izgulj! Látom, hogy izgulsz... Csinos, fess vagy, szép a ruhád is, és most semmi másra ne gondolj, csak arra, hogy hozzám tartozol ... Előbb elmegyünk a moziba, aztán beülünk a kávéházba. Kicsit elszórakozunk, jó?... Zene is van, esetleg táncolhatunk, ha kedvünk tartja, majd meglátjuk.A járdán magas, feketeruhás aszszony állt meg, kezében virágcsokrot tartott. Nézte, nézte Lacit, végül rászólt.— Laci! Laci, ugye te vagy a Kocsis Laci?— Igen, én, kezét csókolom, Erzsiké néni!— Hadd lássalak, micsoda nagy legény nőtt belőled! — csodálkozott Deák Gáborné. A körorvosné félrehúzódott a járdán. Kissé bosszantotta ez a váratlanul közbejött találkozás, s a markában szorongatott kulcsot a járdára ejtette, hogy felhívja magára Laci figyelmét. Deákné könnyes szemét törölgette, s panaszkodott.— Meghalt a kisebbik fiam — mondta szomorú keserűséggel. Megöregedett. Megtört. A régi vidámságnak és büszkeségnek a nyoma sem látszott rajta. Kocsis Laci sajnálta is, gyűlölte is Deáknét. Tudott a leveléről, amit apjának írt, s körülbelül azt is sejti, mi történt kettőjük között, miért hívta a beteg gyerekhez. A levél következményeit meg a saját bőrén érezte, hiszen elhagyta őket az anyja. Nem tudott mit mondani az asszonynak. Tanácstalanul állt előtte, s a doktornéra nézett, mintha tőle várna segítséget.— Nincs időd? — kérdezte Deákné. — Eljöhetnél velem a temetőbe. Elmondanék néhány dolgot... — Nem érek rá, Erzsiké néni — mondta Laci mentegetőzve. — Különben is tudok mindent.— Mindent? — lepődött meg Deákné. — Kitől?... Apádtól?— Anyámtól.— Az más — mondta Deákné szemlesütve. Mintha szégyenkezés égett volna az arcán. — Kár, hogy nem jöhetsz velem. Apád hogy él, mit csinál?— Megvan ..dolgozik ... sokat dolgozik. Nagy vagyont akar szerezni. — És te? ... Nem tanultál tovább? — Nem. Én is dolgozok.— Mesterséget sem tanulsz? — Még nem ... egyelőre otthon Vagyok. Azt hiszem, nem sokáig — mondta Laci kicsit nyeglén, fölényesen, mintha a sorsát saját maga irányítaná. (Folytatjuk)
