A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-02-05 / 5. (5a.!) szám

KÉPES FILMREGÉNY 2. RÉSZ A NAGYKÖVETNŐ A svéd király stockholmi palotájának dísztermében hűvösen fogadta Jelena Kolcova szovjet nagykövetasszonyt. Szinte mozdulatlanul ült a trónján, tanácsadói pedig gúnyos és cinikus mosollyal várták a bemutatkozó diplomatát. Jelena Kolcova megállt a királyi trón előtt. Meghajolt, majd beszélni kezdett: — Engedje meg, felség, hogy átnyújtsam megbízólevelemet. — örvendek — válaszolta alig hallhatóan a király. — Felség! Hazám kormánya a megértés és a kölcsönös megbecsülés politikáját szorgalmazza — folytatta a szovjet nagykövet. — Tekintettel arra, hogy két különböző társadalmi rendszerű országról van szó, ez ideális volna — jegyezte meg a király. Jelena Kolcova folytatta: — Azt hiszem, senki sem akadályozhatja meg azt, hogy országaink együtt harcoljanak Európa békéjéért és biztonságáért. És engedje meg, felség, hogy mindjárt bemutatkozó látogatásomkor, megbízólevelem átadásakor kifejezzem kormányomnak azon óhaját, hogy rendezzük és elmélyítsük az országaink közötti kereskedelmi kapcsolatokat. — Kormányom tagjai minden bizonnyal felteszik majd nekem azt a kérdést, hogy a varázslatosan szép hölgy útitáskájában csak áruminták vagy forradalmi felhívások is lesznek? Mert nem is olyan régen erre már kísérlet történt... — Vezérünk és tanítónk, Vlagyimir Iljics Lenin egyik beszédében kijelentette — válaszolta a nagykövet —, hogy a forradalom nem exportcikk. — Ennek ellenére — vágott a nagykövet szavába a király — egyes személyek szorgalmasan terjesztik hazánkban a marxista elméletet! Jelena Kolcova nem válaszolt. Néhány másodpercnyi kínossá váló csend után a király folytatta: — Talán belőlem is marxistát akarnak faragni? — Erről szó sem lehet! Csak reális célok és feladatok megvalósításával foglalkozunk — válaszolta a nagykövet. — ön kereskedelmi kapcsolatokat ajánlott? — Igen, felség. — Ugye, ön Mexikóból jött hozzánk? Gyakran találkozott a mexikói elnökkel? — Az a megtiszteltetés ért, hogy gyakran beszélhettem vele. — Érdekes! És miről beszélgettek? — Sok minden érdekes dologról. Beszélgetésünk rendszeresen azzal kezdődött, hogy az elnök hellyel kínált. — Bocsánat, madame, tessék, foglaljon helyet! — dadogta zavarában a király, majd más témára tért át: — Európa békéjét és biztonságát megvédeni nemes, de nagyon nehéz feladat. — Nem is állítom, hogy az egyszerű dolog. — Nagyon érdekes, hogy ezzel a feladattal egy hölgyet bíztak meg. Nem lesz ez a hivatás az ön számára elviselhetetlenül nehéz? Eddig ugyanis szakkörökben az volt a vélemény, hogy nőből nem lehet jó diplomata, ez a foglalkozás, vagy nevezzük nyugodtan hivatásnak, nem illik nőhöz... — Csak nagyon ritkán találkozhat az ember olyan királlyal, aki varrni, hímezni, hogy úgy mondjam, kézimunkázni tud. Ameddig nem láttam munkáit, nem is akartam elhinni azt, hogy ön mesterien hímez. Pedig eddig mindig csak azt hallottam, hogy ez a munka nem való férfiaknak! — Valóban látta a munkáimat? — Igen, felség, a Nemzeti Múzeumban. És engedje meg, hogy megjegyezzem: elbűvölően szépek. — Minden embernek van valamilyen titka — jegyezte meg nevetve a király, majd folytatta: — Azt hiszem Machiavelli mondotta, hogy a diplomácia művészete a hímzéshez hasonlítható. Alkalmam volt Pétervárra is ellátogatni. Nagyon szép város, észak Velencéje! Nagyon szép műalkotásokat láttam ott. De most ne erről beszéljünk. Hogyan tetszik önnek a mi fővárosunk? — Nagyon szép város. — Azt hiszem és remélem — mondotta búcsúzáskor a király —, kellemes, szép napokat tölt majd nálunk. A király tanácsadói meglepetten figyelték a szívélyes beszélgetést. — Mit teszünk most? A bécsi diplomáciai egyezmény szerint a megbízólevél átadását olyan aktusnak kell tekinteni, melynek alapján a követ megkezdheti munkáját. Október végére Hitler seregei mélyen benyomultak a Szovjetunió lerületére. A németek nagy pompával ünnepelték hadisikereiket. Egyes hadosztályok már olyan közel jutottak Moszkvához, hogy távcsővel meg lehetett figyelni a város főterének életét. Brunkholm halászfalu bombázása az egész világsajtóban nagy port vert fel. A stockholmi szovjet nagykövetség szakértői és a nagykövet is azonnal a halászfaluba utaztak, ahol elbeszélgettek az emberekkel, olyan tények, adatok után kutatva, amelyekkel bizonyítani lehetett, hogy nem szovjet gépek bombázták a falut, hanem aljas provokáció történt. — A repülőgépeken nem láttak jelzést? — kérdezte Morozov katonai attasé az őket körülálló halászoktól. — Nem! De annyira fontos ez önöknek? — kérdezte az egyik halász. — Igen, részünkre ez nagyon fontos, mert biztosak vagyunk abban, hogy nem a mi gépeink bombázták a falut! A halászok nem válaszoltak. Kérdőn néztek egymásra. — Önök talán mégis azt hiszik, hogy szovjet gépekről dobták a falura a bombákat? — kérdezte Jelena Kolcova nagykövet, majd kérdéséhez hozzáfűzte: — Miért bombáznánk mi a békeszerető halászokat, hiszen minden töltényre szükségünk van a fronton, hazánkat védjük! A szovjet nagykövetség diplomatái eredménytelenül tértek vissza Brunkholmból. Semmi olyan bizonyítékra nem akadtak, amivel bizonyítani tudták volna igazukat. (Folytatjuk)