A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-02-05 / 5. (5a.!) szám

Virággal és jókívánságokkal... 1872. december 30-án, a Szilvesztert megelőző napon Érsekújvárott Bohus szabómester házában megszületett a család tizenegyedik gyermeke. A keresztségben a Júlia nevet kapta. Huncut, eleven eszű kislány volt, a család napsugara. Azóta Juliskából régen Juliska néni lett és most ünnepelte 98. születésnapjót. Kilencvennyolc esztendőt még ma a kitolódott élethatárok korában is kevesen érnek meg. Kilencvennyolc esztendő csaknem öt emberöltő. Juliska néninek van mire visszaemlékeznie még akkor is, ha csak amolyan „átlagos asszonyi életet" élt, nem tarkították csodálatos, kalandos események. A történelem folyama sok mindent hord össze és rak le egy kilencvennyolc esztendős élet partjain. Ebbe a gazdag múltba nyúl vissza minduntalan Juliska néni és mélázik, elidőz hosszabbon egy-egy kedves, szívet melegítő vagy borongós részletnél. Jövője szubjektív értelemben nincsen, a jelent a napnak csak rövid néhány percében érzékeli, a múlt színes, változatos tájai tartjók fogva, közöttük él. Juliska néni emlékezik. Ha egyedül van, egymagában, csendesen, ha látogató érkezik, akkor pedig szavakkal is, mesél, keresgél, kutatgat a múlt kimeríthetetlen batyujában. A kiiencvennyolcadik születésnapon nem egyedül látogattam meg, hogy tolmácsoljam mindazok jókívánságait, akik a ritka magas kornak kijáró tisztelettel néznek rá, hanem velem jött az Érsekújvári (Nővé Zámky-i) Városi nemzeti bizottság szociális ügyosztályának dolgozója, Virsik Árpád elvtárs is, hogy. a város legidősebb polgárának átnyújtsa a hivatalos megbecsülés jeleit. Égőpiros szekfűcsokor és a piros borítóban elhelyezett üdvözlő lap arról győzte meg a nénit, hogy nemcsak a közeli barátok, szomszédok gondolnak rá ezen a napon. Mert bizony meg kell mondani, ők sem feledkeztek meg Juliska néniről, erről tanúskodtak az ablakban álló különféle virágok. Pedig neki nincsenek hálás, szerető gyermekei, ragaszkodó unokái. Még sincs egyedül. Hogyan él valaki ilyen idős korban. Ki így, ki úgy, van, aki még mindig ellátja a dolgát, de ha a hosszú élet titkairól faggatják az öregeket, a titok nyitját mindegyik másban látja. Mi nem faggatjuk efelől Juliska nénit. A betegségek egyszerűen elkerülték. Ma sincs a szervezetének semmi baja, az öregség okozta lassú kopáson kívül. Mindössze több alvásra van szüksége, hogy élettevékenységéhez erőt gyűjtsön. — Tavaly még elolvasgattam az újságokat, a rádióban is sok örömem telt, de az utolsó évben bizony romlott a látásom és szólni is hangosan kell, hogy megértsem. A virágok látványa azonban még őszinte örömre fakasztja. A virág él, af élet pedig simogat, melegít, mint a napsugár. A cica is él és kellemes érzés a vékonyka öreg ujjaknak puha testét, selymes, villanyos szerzetét simogatni. A virágok látványából, a doromboló cica simulásából, a kertben a napsugár melengetésétől kapja az erőt a kilencvennyolc év elviseléséhez. Mit tud Juliska néni mondani erről a kilencvennyolc évről, mi az, ami az emlékek tengeréből most éppen fölmerül? — Az apóm nagyon jó mesterember volt, tíz évig a bécsi (Vieden) Burgban udvari szabóként dolgozott. Igy volt rá szülemnek lehetősége, hogy gyermekeiket iskoláztassák. ín óvónőnek képeztem ki magamat, Budapesten. Akkor a város még egészen másképp nézett ki, mint most. Én még a lóvasúton jártam és utaztam az omnibusz tetején. Második éve, hogy ott voltam, már járt a villamos is. Első munkahelyem Torontálban volt. Gyönyörű szép kastélyban helyezték el az óvodát. Talán el sem jövök onnét, ha gyermekkori pajtásom annyit nem ír, nem üzenget, nem jön utánam. Ez a gyermekkori pajtásom, Erdős Karcsi, közben postamester lett, és én aztán nemsokára hozzámentem feleségül. Csak két évig tartott a házasságunk, mert Karcsi tébécét kapott, ami elvitte őt. Akkor ez a betegség az Hej, mikor kendet még, Juliskámnak, húgomnak nevezték ... emberiségnek még szinte legyőzhetetlen ellensége volt és áldozatait leginkább a fiatalok közül szedte. Született egy kisleánykánk is, aki kétéves korában ugyanabban a betegségben és ugyanazon a napon halt meg, mint előző évben édesapja. Azóta maradtam én egyedül. Azok közé a kevesek közé tartoztam, akik nő létükre a munkájukból tudták eltartani magukat, sőt olykor még segíthettem is a rászorulókon. Időközben elvégeztem egy postakezelői tanfolyamot és aztán a férjem mesterségét folytattam. A kurzus vizsgáztató urai nagyon meg voltak elégedve a tudásommal. „Ilyen feleleteket én még sosem hallottam" — kiáltott fel az egyik. Juliska néni még most is belepirul a rég elhangzott dicséretbe és beszéd közben még többször visszatér ehhez a mozzanathoz. Azt is gyakran ismételgeti, hogy mindenütt szerették őket, és az emberek szeretete tovább kísérte őt akkor is, amikor magára maradt. Arról, hogy volt idő, mikor az államfordulat után le kellett mondania az állásáról és évekig varrásból tartotta fenn magát, holott sosem tanult varrni, A virágok és a cica kedvesek a szívének és családja elvesztése felett érzett fájdalmáról csak futólag emlékezik meg. Annál a részletnél, mikor évekre visszamenőleg megkapta a nyugdiját és így éppen a gazdasági válság idején egyik állás nélkül maradt háromgyermekes rokonának tudott hathatós segítséget nyújtani, már szívesebben elidőzik. — Milyen szerencse, hogy a múltból a kedves, a szép, az örömet jelentő emlékek élnek tovább, fényesednek, teljesednek ki, ami pedig rossz és fájdalmas volt, elmosódik, élét veszti, kihull az emlékezés rostáján. A múltból az emberek közül is csak azokra emlékezik Juliska néni, akik szerették őket, szerették őt. És a jelen, szeretik őt most is, nem feledkeznek meg róla, ápolják, gyámolítják. Elsősorban Farkas Gizike, akinél már húsz éve él, s akinek gondosságát nem győzi dicsérni. De érzi a szocialista társadalom gondoskodását is, amellyel őt a város mint legidősebb polgárát körülveszi. A virágoknak, a napsugár melegének és a hízelgő cicának, de főként az emberi szeretetnek, gondoskodásnak tudjon mindvégig örülni, Juliska néni! ORDÓDY KATALIN Apozdorja a törött, tilolt kender és len kórójának apró, fás része, hulladéka. Ezt a hulladékot 1965-ig általában még csupán fűtésre és almozásra használták a földművesszövetkezetek, négy koronáért vásárolták métermázsáját! 1965-től viszont a legértékesebb nyersanyaga lett a Nyugat-szlovákiai Len- és Kenderfeldolgozó Vállalat diószegi (Sládkoviöovo) üzemének. És elindítója egy hatalmas korszerűsítésnek. A régi egyszerű len-és kenderfeldolgozó műhelyek mellé ugyanis modern gyárrészleget építettek, drága automatagépekkel szerelték fel és elkezdték a rostlemez gyártását a hulladék pozdorjából. De milyen lemezt ám! — dicsekedett lelkesen, miközben az új üzemet mutatta Bednár Dániel termelési vezető. —- Talán még a hagyományos falemeznél is jobbat. A pozdorja-lemeznek ugyanis több jó tulajdonsága van. Nem engedi át a nedvességet. Nagyszerű hő és hangszigetelő. Nem penészedik és nem is vetemedik. S ami szintén nem jelentéktelen: olcsóbb a hagyományos falemeznél. Népgazdasági jelentősége ezenkívül még az, hogy mivel szegény az ország fában, sok fát meg lehet takarítani a pozdorja lemezzel. — Mit számít a bútorkészítésnél a hangszigetelés? — Magánál a bútorkészítésnél természetesen semmit sem számít — válaszolta mosolyogva Bednár elvtárs. — Alkalmazhatjuk azonban a rostlemezt falburkolásra, ahol sokat jelent a hangszigetelő tulajdonság. És mert nedvességszigetelő is, valósággal kincse a nedves lakásnak! Látott már ugye faburkolatos szobát? Nos, az ilyesmi nagy luxus völt eddig. A pozdorjalemez azonban az egyszerű ember pénztárcáját Pozdorja, szobabútor, k sem meríti ki túlságosan, mindössze 1300 koronába kerül köbmétere. Beszélgetés közben hozzánk csatlakozott a kender- és lenfeldolgozó részleg termelési vezetője, Bognár János is. Talán azért, hátha két ember jobban meg tudja értetni velem a pozdorjalemez gyártás technológiáját. Nem tagadom, alaposan meg is bámultam az automatikusan működő keverőgépet, a hatalmas sajtókat és a köszörülő-csiszoló gépeket. Hiába magyarázta azonban a két jóember a termelési folyamatokat, annyit értek én bizony ma is a pozdorjalemez gyártásához, mint hajdú a harangöntéshez. Legfeljebb a raktárban vághattam értelmes ábrázatot, hiszen itt már meg is tapogathattam ezeket a világosszürke színű hatalmas lemezeket. — Ezek exportra mennek — mutatott egy nagy halom lemezre két kísérőm. — Mintegy tucatnyi kapitalista ország tartozik megrendelőink közé. Az angolok például koporsókészítés céljából veszik. Mosolyogtunk is, amikor szakértőjük ellenőrizgetni kezdte a lemez teherbírását. Koporsót készíttettek, abba belefektettek egy jó kövér embert és úgy hordozták fel s alá a gyérban! — És kifizetődött ez a rengeteg befektetés? — vetettem közbe. — Hiszen egy teljesen új üzemet építettek s azonkívül a nyugatnémet meg a belga automatagépek sem voltak olcsók! — Hogy kifizetődött-e? — Mosolygott Bednár Dániel. — Annyira kifizetődött, hogy tovább folytatjuk a beruházást. Űj üzemrészleget építünk s ezt is új gépekkel szereljük fel. Ugyanis még tökéletesebbé kívánjuk tenni a gyártást. p orsó A pozdorja-lemez egyik oldalát mahagoniutánzatú egy színű szintetikus gyantával vonjuk be, s így azután a jövőben már csak éppen össze kell szerelni az új bútort. Nem probléma ugyanis olyan szabványméretű pozdorjalemezt gyártani, hogy a lapok bútorrá való szerelése ne okozzon gondot. — De még itt sem állunk meg — folytatta Bednár elvtárs. — Üj terveink vannak. Ha nem is a közeljövőben, de távlatilag konyhabútorok készítéséhez is fogunk pozdorja-lemezt gyártani. Főképp a beépített konyhabútorokra gondolunk. Ha távlati tervünket meg tudjuk valósítani, nagyot lendül előre a konyhabútorgyártás! — És az üzem dolgozói elsajátították kellőképpen az új technológiát? — Csak dicséret illetheti őket — mondotta majdnem egyszerre a két termelésvezető. — Annak ellenére, hogy többségük a környékről jár be, lelkesen és nagy szorgalommal dolgoznak. Nagyszerű bizonyíték erre a következő eset. Az üzem tavalyi rekonstruálásakor a nyugatnémet és belga szakemberek egy teljes hónapot késtek. Emiatt aztán veszélybe került az évi tervteljesítés. Mit tettek azonban gyárunk munkásai? Megígérték, hogy a felszabadulás huszonötödik évfordulójának tiszteletére behozzák a lemaradást. S állták is a szavukat, teljesítették — mindegyikük egy-egy ingyen műszakot dolgozott le az egyik szabad szombaton. Hát igy törték pozdorjává a mások hanyagsága okozta béklyót! NEUMANN JÁNOS