A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1970-08-02 / 31. szám
Ez év szeptemberében Azerbajdzsánban befejezik a Kura-Baku-t hatalmas vízvezeték építését. Képünkön a vezeték egyik szakaszának szerelést munkálatait látjuk, Képek a Szovjetunióból A mült évben több mint kétezer turista tekintette meg a híres kamcsatkal melegvízü forrásokat. APN felvételei Az Idén a krasznojarszki körzet erdőgazdaságai több mint nyolcmillió köbméter szálfát szállítanak a feniszej folyón a fafeldolgozó telepekre. Ivan Dusnvský felvétel« a felhő Shelley Tengert, vad esőt hosok aszú mezők virágaira; s ha alól a levél, hűs fátylat a dél tüzes álmaira. Szárnyam szőr kelteni harmatot a pici bimbóra, ha álmatag pihen anyja szivén, akit a fény táncában ringat a nap. Korbácsom a jég: a zöld vidék nyög alattam messzi fehórbon, s mint permeteg, tovább megyek s mennydörgés a nevetésem. Szörnyű hegyeket hóval temetek s a fenyők sírnak komoran; s ez az én fehér párnám, hol az Éj ringat jőg-karjaihan. Nagy tornyaimon kormányosom, a villám őrködik, pincémben örök vihar dörög és rázza láncait; és földi tájon, óceánon vezetőm simán suhan át, mert a bíbor mélységek alól vágy hívja, ezer najád: völgyek, hegyek, patak felett és tó és bérc felett akárhova száll, mindig vele jár a szellem, akit szórót; s míg rajtam az Eg kék mosolya ég, neki folyton a könnye pereg. Vad tollazata füzében a ■neteorszemú, vérszfnű Nap fedélzetem hátán terem, ha sápad a virradat; ahogy egy kígyóit sas ülhet a dúlt földrengésrázta hegyen, hol szárnya arany lángjaiban egy percre megpihen. S ha az Alkonyától tükrözve lobog szelíden az óceán, lentről meg a mély ég lila I gyászleple hull reám: mint gerle ülök fészkem fölött szárnycsukva és puhán. A fehér tűz-töltető lány, az a gömbölyű, akinek a neve Hold, padlómon, amely szélhozta pehely, éjfélkor égve bolyg; s ha lépte nyomán, melyet talán nesznek angyal se hisz, kilyukad fekete sátram szövete, benéznek a csillagok is; és én nevetek: hogy nyüzsgőnek arany méh rajaik, s továbbszakitom szélvert plafonom, mig a föld vizelt, tavait, e sok szivemet megjárt kis eget, fényükkel nem kövezik. Tűzzel kötöm át a Nap derekát s a Holdét gyöngybe fonom: vulkán feketül, csillag menekül ha vihar viszi vad lobogóm. Két fok között hfdként feszülök, tengerem leszakad, — napfényölő, biztos tető: hegyláncok tartanak. Ha a légi Hatalmak elém leborulnak, orkán, tűz s hó követ, a büszke Szivárvány ezer szino vár rám diadalkapu! — s én megyek; szférák tüze szent fényt sző odafent, lent meg a Föld nevet. Dajkám a Menny, a végtelen; Föld és Viz lánya vagyok; járok a Világ pórusain át; változom s nem halok. Mert mikor a tiszta egekről visszavonul a sötét vihar s a szél s a nap ú| kék dómba borul konvex sugaraival: az eső komor barlangjaiból én csak nevetek síromon s mint földből a lélek, a méhből új élet: kitörök s lerombolom. Szabó Lőrinci fordítása
