A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1970-07-26 / 30. szám
Gombaszögi szőttes u A természet pazar alkotása a gombaszögi völgy. Nincs festő, aki szebbet, tökéletesebbet tudna vászonra álmodni. Ebben a festői környezetben két napon át zengett és szárnyalt a dal, táncoslábű fiatalok csizmája alatt kopogott a szabadtéri színpad padlója. Ősi hagyományaink tiszta forrásából kortyolhattuk az erő és szépség, a virtus és szilajság vért mozdító italát. Mintegy 20—25 ezer ember tapsolhatott a Szovjet Fekete-tengeri Flotilla dal- és táncegyüttesének, a „Tiszta rozmaringszál" népművészeti műsorban és a „Slágerparádé“-ban fellépő hazai- és budapesti vendégművészeknek. Akik részt vettünk e színpompás seregszemlén, szép emlékekkel és sok élménnyel térhettünk haza. Elmondhatjuk: felemelően szép ünnepség volt, méltó hazánk felszabadulásának 25. évfordulójához. Akik először jártak Gombaszögön Csinos lány ül a pádon. Mellette egy flű ábrándozik. Szépítő mosoly ül mindkettőjük arcán. — Neve? — G. Tóth Éva... Léva környékéről jöttünk — mondja a lány pirosán. — Először járok Itt. Csodálatos a táj, a műsor is nagyon tetszik. Azt sem tudom, hová nézzek, miben gyönyörködjek ... Elmondta még, hogy a surányi közgazdasági technikum hallgatója, szereti a gépírást, levelezést, s hogy a lévai textilgyárban akar elhelyezkedni véglegesen, de meg kell várnia, míg felépül a gyár. Szereti a beat-zenét, de Kodály népdalfeldogozásait sem veti meg. Szabad idejében sokat olvas. Kedvenc írói, költői: [ókai, Szabó Magda, Petőfi, Ady . .. — Mi a véleménye a miniről? — Tetszik, ha széplábú lány hordja. — És a hosszúhajú fiúkról? — Ha gondozzák a hajukat, az is tetszik ... — S a szerelemről? — Arról nem tudok mit mondani: még nem voltam szerelmes. Idős bácsi támasztja a sátor oszlopát. Kezében egy üveg bort szorongat. Meg-megbillen vele a világ, közben dűdolgat: „Két hársfa közé besütött a holdvilág .. — Az Ipoly völgyéből jöttem. Tudja hol van? — kérdi. — Először vagyok itt, hát aztán, fontos, hogy itt vagyok nem igaz? Bár a hetvenkettedik évemet taposom, de még mindig legénynek érzem magam. Eljövök máskor is. Ismeri azt a nótát, különben az a baj, hogy nemsokára indul a buszunk, mennem kell, pedig igen csak A Szovjet Fekete-tengeri Flotilla dal- és táncegyüttese ágaskodik bennem a jókedv, legszívesebben a jövő hetet is itt tölteném... — mondja nevetve, s szájára borítja az üveget. Feketeruhás néni ül pokrócon az árnyékban. — Nem bírom a tűző napon, szédülékeny vagyok. Az unokám hozott autón. Igaz, én is adtam bele néhány ezret... Gyönyörűséges itt minden. Jó, hogy eljöttem, pedig nem akartam. Félek én az autóban, hiszen tetszik tudni...? — Mire gondol a néni, -mikor nézi a táncosokat? — A fiatalságomra. Mert én is nagyon szerettem ám peregni valamikor a bálban, meg a hangom is olyan volt, mint a pacsirtáé. Most meg csak elszomorodom: miért is kellett megöregedni? ... Kimondhatatlan szívfájdalmat érzek .. . Azért jövőre is eljövök, ha megérem... Kis, magányos sziget Látom, hogy szomorú, pedig viccelődő és nevetgélő fiatalok között ül. Maga Is fiatal, 19 éves. A színpadon éppen a fülekpüspökiek ropják a táncot, zúg a taps, ő mégis szomorú. — B. Ida vagyok — mutatkozik be. — Tavaly ősszel mentem férjhez, s már 4—5 hónapja külön élünk. A szülők, a vallás, meg á férjem miatt... Három évig jártunk együtt. Akkor egészen más volt. Az bánt a legjobban, hogy ennyire félreismertem. Más is szomorú lenne a helyemben. Félresikerült az életem. Hiába szép itt minden, a környezet, a műsor... nem tudja felmelegíteni a szívemet, nekem csak félig szép, félig kedves. Ülök a barátnőim között, ha kell, kényszeredetten mosolygok, velük együtt tapsolok. Úgy érzem, hogy kis, magányos sziget vesz körül, ahol egyedüllét szorongat. Szomorú az élet... A kétéves Brezina Cecília Pelsőcről nem sokat törődik a körülötte zajló eseményekkel. Hason fekszik a kocsiban, kicsi szájában az elmaradhatatlan „dudlival“. Nyugodtan nézelődik, nem zavarja
