A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1970-07-19 / 29. szám
Napok óta két szó cseng állandóan a fülemben, az a kettő, amely finn vendégeinkkel való társalgásunk alatt a leggyakrabban elhangzott, s amelyet ötéves kislányom is minden más finn szónál előbb vésett emlékezetébe: „kyytős“, ami az irodalmi „kiitos“-nak alighanem Kouvola környéki nyelvjárási alakja, s ami köszönetnyilvánítást jelez, meg a „viszontlátásra“ jelentésű „näkemiin“. A Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkara tavaly nyáron a „Kouvolan Laulu“ vendégeként járt Suomiban, s most, június közepén a kouvolai kórus viszonozta a látogatást. Finn vendégeink Svédországon és az NDK-n keresztül érkeztek Csehszlovákiába — Berlint, sajnos, el kellett kerülniök, csak Drezdát tekinthették meg —, s itt egy Prágában eltöltött nap után Bratislava, Zseliz és Komárom voltak főbb állomásaik. Két elegáns, kényelmes, mikrofonnal és hűtőszekrénnyel is ellátott kék-fehér színű autóbusz hozta és viszi őket tovább csaknem fél Európát érintő útjukon, hisz Komáromból néhány órára Budapestre is leruccantak, majd Magyarországtól és Csehszlovákiától elbúcsúzva Bécs felé vették az irányt, hogy Näkemin! Ausztriát, az NSZK-t és Dániát végigutazva ismét Svédországon és a Keleti-tengeren keresztül térjenek vissza gyönyörű hazájukba. A finnek vendégszeretetéről, irántunk tanúsított forró érzületéről sokat beszéltünk és írtunk az elmúlt év alatt. Mostani látogatásuk méginkább igazolta, milyen őszinte jóbarátaink laknak Északon. A rengeteg ajándék, amit tavaly kaptunk tőlük, s amit az idén is hoztak nekünk, csak részben fejezi ki azt a sokkalta mélyebb lelki vonzalmat, amely a két egymástól messzire taszított testvért egymáshoz köti. Az egy év alatt váltott levelek és levelezőlapok is csak gyönge vetületei ennek a vonzalomnak, hisz a két rokon nyelv az évezredek során annyi különböző hatásnak volt kitéve, hogy igazán nem csoda, ha ma már alig akad tíz-húsz közös szavunk, ha a szóbeli érintkezés komoly nehézségeket okoz, ha idegen nyelveket, szótárt, tolmácsot, nyelvkönyvet kell segítségül hívnunk, hogy a levelek, lapok szövegét meg tudjuk fejteni. Az együtt eltöltött napok is, hacsak nem volt kéznél tolmács, s ha nem segített a német, az angol, az orosz vagy az eszperantó, gyak ran burkolóztak hallgatásba, ám ez a hallgatás nem a közöny és a ridegség csöndje volt, amely nem engedi át a szív dobbanását. Ez a bársonyos hallgatás nyugtatóan hatott az idegekre, akárcsak Suomi ege, akárcsak az ezüst tóvilág, vagy a rengeteg erdő, vagy a szauna. Ahogy mi se hittük tavaly az elutazás napjáig, hogy sikerül megvalósítanunk finnországi utunkat, úgy a „Kouvolan Laulu“ tagjai és a hozzájuk csatlakozó turisták sem nagyon bíztak vállalkozásuk sikerében, egészen addig, amíg bele nem ültek a nemzeti színű autóbuszokba. — Féltünk a hosszú úttól — mondja a tolmácsként szereplő Elis Sipinen, aki bájos nagylány-unokáját, Merját is magával hozta, majd így folytatja: — De most, amikor az utunknak csaknem a fele mögöttünk van, nyugodtan elmondhatjuk: nem bántuk meg, hogy eljöttünk. Igaz, a programunk különösen itt nálatok nagyon zsúfolt, jóformán csak evésből és jövésmenésből áll, úgyhogy pihenni is alig van időnk. Pihenésünk inkább csak a buszban való ülésre korlátozódik, hisz a vacsorák, bankettek, szórakozások fél éjszakákat fölemésztenek. A finneknek, akik odahaza fölöttébb józan életmódot folytatnak, szokatlan lehetett a hajnalokig való fönnmaradás, a borozgatás, a tánc. Táncolni nemcsak a tizenhét éves Merja Sipinen, de a tizenkilenc éves Maarit Ihalainen sem szokott, s a huszonöt év körüli Ritva Martikainen is havonta csak kétszer jár el táncos szórakozóhelyre. A borivást sem szokták meg; náluk a sör járja, de méginkább a tej, a zöldség és a gyümölcs — mindaz, ami vitaminokat tartalmaz, ami erősíti a szervezetet. A fiatalos, robusztus testalkatú Yrjö Ihalainenről bárki azt hihetné, hogy Maarit férje, pedig nem így van: a kouvolai énekkar igazgatója apja a nem táncoló leánynak. Ű volt az első kouvolai, aki daliás termetével, pirospozsgás, szőke arcával, érces hangjávail még valahol Turkuban vagy Helsinkiben magára vonta mindanynyiunk figyelmét. Akik távolabbról hallgattuk, azt hittük, magyarul beszél, anynyira hasonló a finn nyelv hangzása a magyaréhoz. De Yrjö egy kukkot sem tud magyarul, s németül is csak nagyon keveset. Yrjö női ellenpólusa és egyben alighanem leglelkesebb szervezőtársa a csupaszív írja Vanaja. Bár ő sem tud magyarul, sem németül, a finnek levelezését nagyrészt ő bonyolította le; ő készítette elő tavalyi utunkat, az ő műve volt, hogy szálláshelyünkön külön névre szóló üdvözlőlap várt valamennyiünk ágyán, hogy kouvolai tartózkodásunk alatt külön-külön patrónus gondoskodott valamennyiünkről. Ki tudja, sikerült-e visszaadnunk Irjának itthon az ő nagy-nagy áldozatosságát? Míg a szervezés, útbaigazítás a két mozgató, írja és Yrjö, no meg a tolmács, Elis Sipinen gondja volt, a „Kouvolan Laulu“ énekkar művészi felkészítése a karnagy, Jouko Törmálá vállain nyugodott. Ez a fiatal, harminc év körüli tanító feleségével, a törékeny Helénával együtt fáradságot nem kímélve szolgálja a szép énekszó múzsáját. Az immár fél évszázados múltra visszatekintő „Kouvolan Laulu“ (magyarul Kouvolai Dal) énekkar tagsága távolról sem toborzódik olyan nagy körzetből, mint a csehszlovákiai magyar tanítóénekkaré — a huszonötezer lakosú Kouvolában és a szomszédos Kuusankoskiban több énekkar is működik —, de a tagság fegyelmezettsége, ügyszeretete végeredményben maradandó művészi élményt produkál. Nálunk érthetően a Vass Lajos földolgozta magyar népdalok aratták a legnagyobb sikert a „Kouvolan Laulu“ ajkán, annál is inkább, mert azokat finn vendégeink magyarul adták elő. Jouko és Helena elégedetten térhetnek vissza két kicsi gyermekükhöz, Timóhoz és Páivihez, hogy a nyár hátralevő részét együt töltsék el saját kis szigetükön, tóparti nyaralójukban. Amint Helena írta nem sokkal ideérkezésük előtt: „Pompás, hogy nemsokára itt a nyár. Nagyszerű, hogy hátat fordíthatunk a zajos városnak. Idegessé tesz, hogy, kicsi gyermekeinkkel a város központjában kell laknunk: állandóan rettegek, nehogy autó alatt találjam őket. Nyáron nyugodtan telik az életünk: kifekszünk a tópatra, csónakázunk, halászunk. Nyugodtak vagyunk, mert sehova nem kell sietnünk, s mert szigetünk csöndjét nem veri föl autók lármája.“ A két autóbusz utasai közt vannak olyanok, akik megjárták Európát, mint például a nyugdíjas Koskelainen-házaspár, Arttu és Lempi, akik már megfordultak Olaszországban, Konstantinápolyban és egyebütt. Hozzánk is mint turisták jöttek, nem tagjai a „Kouvolan Laulu“-nak. Magyarországon voltak már néhányan közülük, ae Csehszlovákiát alighanem mind most látták először. Aino Nikulának a lánya járt Prágában, s Aíno tavaly a kouvolai állomáson, elutazásunk előtt félénk reménnyel tolmácsoltatta, hogy egyszer talán ő is elvetődik hozzánk. Egy év sem telt bele, s Pozsonyban viszontláttuk egymást Ainóval. A finnek utolsó nálunk töltött napja diadalmenet volt a Csallóközön keresztül. A nagymegyeri iskola ebédlője tízóraival várta őket, meg az iskolai énekkarok és a tánccsoport rövid műsorával (a tízóraihoz a tejet és a vajat a nagymegyeri tejüzem ajándékozta), a dunaszerdahelyi gimnázium rózsákkal illatozó udvarán (— Nini, mennyi rózsa, és milyen nagyok! — mutogatták egymásnak a finnek) újabb diákkórus, finn és magyar dalokkal, virágcsokrokkal, Körtvélyesen ebéd és a zavarosan hömpölygő, megáradt Duna (— Miért mondják, hogy „kék Duna“, ha nem is kék? —), Somorján az ódon református templom hűvös csöndje fogadta a hoszszú, ötezer kilométernyi út vándorait, akiktől minden kényelemmel ellátott gyönyörű autóbuszaikat a tikkasztó hőségben nemigen irigyeltem. Aztán ismét Bratislava következett, a Prior, ahol elvásárolhatták maradék koronáikat — úgy vettem észre, az üvegáru vonzotta őket a leginkább —, majd a búcsúzkodás megható, tanácstalan percei, s végül ez a két szó: Kiitos! Köszönöm! ... Näkemiin! Viszontlátásra! SIMKŐ TIBOR 14
