A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)

1970-12-27 / 52. szám

Tfebechovice, egy jô kőhn jításnyira Hradec Královétól az Oreb domb lábánál fekszik. Szegényes bőrdíszmű-iparával jelentéktelen kis­város lenne, ha közbe nem szól a sors. Tfebe­­chovice egy véletlennek, helyesebben néhány polgára vesszőparipájának köszönheti hírnevét. Két fafaragó Száz esztendővel ezelőtt történt. Josef Pro­best asztalosmester és fan Kapucián fafaragó az unalmas hosszú estéket kerek negyven esz­tendőn keresztül bábuk faragásával töltötték. Minden örömüket, bánatukat belevarázsolták ezekbe az élettelen tárgyakba, nem sejtve, hogy olyasvalamit alkotnak, amire valamikor mint a cseh népművészet remekére fognak tekinteni az emberek. A műértők — és persze a falu népe — szerint ugyanis a tfebechovicei betlehemhez hasonló nincs sehol a világon. A páratlan, csodálatos mű értékét — mint mondják — az is növeli, hogy születésénél az egész falu jelen volt. A falu népe eljárt estén­ként az asztalosműhelybe, hogy szóval tartsa, szórakoztassa a népművészeket. Valóságos tár­sadalmi eseményszámba mentek akkoriban ezek az összejövetelek: énekeltek, felolvastak, folyt a terefene, ám látnivalóban sem volt hiány. Hiszen szinte égett a munka a pihenést nem ismerő, szorgos kezek alatt, amelyek időn­ként rá-rámutattak vendégeik egyikére, mási­kára. — „Ülj nyugodtan, megmintázlak“ — hangzott a felszólítás. A kiválasztottak pedig örömmel álltai kötélnek. Ezért „élnek“ ma is ott a betlehem népes lakói között. Mert ha a láthatatlan gépezetet működésbe hozzák, a több mint kétezer figura javarésze a szó szoros értelmében életre kel. Több szá­zan állandóan „úton vannak“, mások forognak vagy helyben mozogva valamilyen tevékenysé­get fejtenek ki. A pocakos karmester és a szégyenében arcát eltakaró Júdás Lenyűgöző látvány ez a rendkívüli gondos­ságot és pontosságot igénylő művészi alkotás, mellyel először a múlt télen Prágában talál­koztam. A tfebevhovicei betlehem ugyanis 35 esztendő után tavaly másodszor mutatkozott be a főváros lakosságának. Főhadiszállása a prágai vár volt. És hogy százezrek keresték fel itt-tartózkodása során, azt talán felesleges hangsúlyozni. A gyermekek tátott szájjal bá­multák a reflektorokkal ügyesen megvilágí­tott alakokat, a palotákat, templomokat, kuny­hókat, az állatokat, erdőket. Nem tudtak be­telni ezzel a mesevilággal. A felnőttek is gyer­mekekké váltak, újra annyira lekötötte őket a cseh falú múlt századbeli gazdag életének és a bibliából jól ismert mozzanatoknak a fel­idézése. így azután az újszülött kis Jézust a bölcső­jében ringató József, az angyalok és a monda­beli három király környezetében megelevened­nek Probošt és Kapucián mesterek kortársai: a szenet fejtő bányászok, az aknatorony, az iparosok, földművesek és munkások. A ková­csok a tütes vasat ütik, a favágók az erdő szé­lén fát fűrészelnek, a cipész egy pirinyó kis reKeszben lábbeliket javít, miközben a fele­sége — a fiatalok már azt sem tudják, mi fán terem az ilyesmi — vajat köpül. Az eszter­gályos és a köszörűs is munkálkodik, hi­szen a jó hangulatról a pocakos karmesterrel az élen a fúvószenekar tagjai gondoskodnak ... Csupán Júdás takarja el jobbjával az arcát, nyilván szégyenében, mintha a kíváncsi tekin­tetek, vagy talán inkább a fényképészek elől akarna menekülni. Közben pedig forog a ma­lomkő, zakatol a szövőszék, a templom ha­rangja is megkondul... Máshelyütt a pásztorok a nyájat őrzik. De ez még a kutyák segítségével sem irigylésre méltó feladat, hiszen a játékos bárányok se­hogyan sem akarnak a bőrükbe férni... És így folytathatnám, ki tudja meddig, hi­szen látványosságban nem szűkölködik a bet­lehem. A csodák összevegyülnek a hétközna­pok eseményeivel. Alkotóinak irigylésre méltó fantáziája lehetett és persze kézügyessége is. De nemcsak nekik, hiszen itt van ez a szinte varázsszóra működő, ötletes szerkezet, mely mozgásba hozza a figurákat. Le a kalappal az olyan tehetség előtt, akinek ez így sikerült. Ki ez az ember? J. Frimlnek hívták ezt a tfe­bechovicei polgárt, akivel szemben nem Is volt hálátlan a városka. A főtéren neki is, csak­úgy mint J. Proboštnak emlékművet emelt. Csupán Kapucian mesterről feledkeztek meg érthetetlen módon az illetékesek, pedig, amint mondják, a betlehem megalkotásában neki is oroszlánrésze volt. De hát ilyen az élet. A betlehem alkotói ré­gen ott alusszák már örök álmukat a kisváros temetőjében s édes-keveset törődnek a „földi örömökkel“, elismeréssel. Sőt, ez év tavasza óta František Skfivan sincs már az élők so­rában, az az ember, akinek a betlehem újjászü­letését köszönheti. Mert bizony, akár hiszik, akár nem, erre is sor került... Amikor a harmincas évek elején Skfivan tanító elfoglalta állását Tfebechovicében, fel­tűnt neki, hogy tanítványai időnként valami­lyen értékes fából készült bábukkal játszanak. Hiába érdeklődött, hiába kérdezősködött, a figurák eredetét sokáig homály fedte. Egy szép napon azonban mégis minden kiderült. Megtudta, hogy hasonló bábuk tömegesen he­vernek a Probošték csűrjében. A megadott he­lyen azután porosán, piszkosan, töredezve, sza­naszét dobálva a szalma között csakugyan megtalálta, amit keresett. Igaz, siralmas ál­lapotban voltak a figurák, ám a tanító mind­járt látta hogy a rendkívüli népművészeti em­léket a pusztulás fenyegeti. Sürgős beavatko­zásra volt tehát szükség ... Megkérdezte Probošt lányát — ő élt a ház­ban a családjával — eladók-e ezek a figu­rák? — Hogyne — hangzott a válasz —, töb­ben is érdeklődtek már irántuk. Legutóbb va­lamilyen komédiások jártak a faluban és csak azért nem vették meg őket, mert megjavításu­kat igen költségesnek tartották.“ így történt, hogy Skfivan tanító megalkudott Probošt lányával. Mivel nem volt elég pénze, egy ottani vállalkozóval közösen vette meg 15 000 koronáért a betlehemet. Nagy összeg volt ez akkoriban, egy családi házat is kifi­zethetett volna vele az ember, de a tanító mégis inkább a müértéket választotta.

Next

/
Thumbnails
Contents