A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1970-12-20 / 51. szám
L O V I C S E K BELA II, rész 4. El kell süllyedni a szégyentől, ezt nem lehet kibírni Vagy derékon kell kapni és beleharapni a nyakába, abba a szép formás, fehér nyakába, vagy megfojtani, vagy... mit csináljon? A tapasztalt asszony jól látta a fiú vergődését, s okosan átsegítette a tétova bizonytalanságon. Beletúrt a hajába. Az ujjai, mint kötegnyi varázspálcika, csodálatos dallamokat és érzéseket fakasztottak a fiúban, hátulról átölelte, csókolgatta, közben fátyolos hangon suttogott valamit a fülébe, amit nem értett meg, mert a torkában dobogott a szive és olthatatlan forróságban égett a fiatal teste . .. Maga sem tudta, hogyan került a hálószobába: megsiketült, megvakult. Tény, hogy odakerült, hogy ott volt. Olyan volt az egész, mint egy lázas álom, semmi másra nem emlékszik, csak az első nagy gyönyörre, amit átélt, s ami büszkévé tette: férfi left, férfi lettl Hazafelé lépkedve a havas utcán ez az érzés és gondolat újongott benne. Táncolni szeretett volna és szétkiabálni a büszke örömét... Nem gondolt többé a halálra. Élni akart, hogy tovább szerethesse szenvedélyesen a körorvosnét, a világ legcsodálatosabb asszonyát... 1 f inta Dezső, a kisbíró köszönt rá a tornácon faricskáló Kocsis Istvánra. Hivatalos volt a hangja, mint mindig, s mint maga az egész emberke. -Mert emberke volt, vékonyka, kis mitugrász, az ülepe, mint két fok hagyma-gerezd, lobogtatta a szél a nadrágját. Bakancsot, pantallót viselt. Télen, nyáron biciklicsíptető csillogott a nadrágja alján, pedig csak tavasztól őszig járhatta a falut kerékpáron — dobolni is azzal járt. Minden reggel megborotválkozott, a csipetnyi bajszát is rendben tartotta, s ha csak tehette, többes számban beszélt: úgy döntöttünk, azt határoztuk, azért hívatjuk, nem tűrünk rendellenességet... már mint a főjegyző, a községi bíró, meg ő! — Mi szél hozott ide, Dezső? — magasodott fel Kocsis István. — Tudod, hogy nem szeretem a kisbírókatl? Mit hoztál? — Majd megtudod — mondta Finta ridegen. Papírt, ceruzát húzott ki a zsebéből. — Itt írd alá! — Mit írjak alá? A kivégzésemet? 1 — Nem mondtam még? — fontoskodott a kisbíró. — Kilenc órára jelenj meg a községházán! — Ki hívat? — Ne kérdezősködj annyit, mert hamar megvénülsz! . .. Ide írd a neved, ha egyáltalán tudsz írni — szellemeskedett. — A csendőrök hivatnak — mondta ki végűi és zsebébe csúsztatta az aláírt ívet. — Mi a nyavalyát akarnak tőlem? — Majd megtudod — mondta, mivel azonban a törvénybíró bátyjáról volt szó, bővebben is megmagyarázta. — Nemcsak téged hívatnak, másokat is: a volt kommunistákat — súgta. — De ezt nem tőlem hallottad — emelte fel az ujját figyelmeztetőn. — Hát azért mondoml.. . Isten áldjon! — István a kiskapuig kísérte a kisbirót, aki fontos emberhez méltón lépegetett előtte. — Hát csak iparkodj, István, és azt tanácsolom, ne nagyon pofázz nekik vissza. A mérges törzsőrmester van kint, lenyel,- ha megharagítod! — Péter tud róla, hogy engem is hívatnak? — A törvénybíró mindenről tud — mondta Finta és elment. A törzsőrmester az asztal mögött ült. Jobb ökle az asztal lapján nyu godott. Hegyesre pödrött, fekete bajúsz szépítette az arcát, melyből majd kicsattant a vér. Határozottan szép emberpéldány volt: szélesvállú, magas, mint a jegenye és nádegyenes. A szeme fényes volt, s szinte szúrt. — Neve? — Kocsis István. — Hangosabban! — Kocsis István. — A törvénybíró úr bátyja? — igen. — Mikor gyűléseztek utoljára? — Nem emlékszik rá? — Nem. — Tudja, milyen gyűlésezésröl beszélek? — Nem. — Érdekes ... Hány évig volt tagja a kommunista pártnak? ■ — Földem, lovam, tehenem van, törzsőrmester úr, miért lennék kommunista. Okos beszéd, Kocsis István, csak az a hézag, hogy nem volt mindig földje, lova, benn dolgozott a városban és kommunista volt. Gyűlésekre, tüntetésekre járt... Mikor meg hazajött, a maga házánál gyűléseztek. s ott szervezték meg a szőlőmunkások a sztrájkot. Ehhez mit szól? — Régen volt az, törzsőrmester úr ...-- Régen?— Azért ha szájon teríteném, másképpen beszélne, mindjárt feltámadna magában a kommunista. — Nem hinném — mondta István nyugodtan, s arra gondolt, nem is olyan vadállatok ezek, mint ahogy beszélik. — Esetleg a méreg, törzsőrmester úr, és az ember mérgében ... — Visszaütne? — Visszaütne, Kocsis István?! — Meglehet . . . A törzsőrmester fölényesen mosolygott a bajsza alatt. Rágyújtott, mennyezetre fújta a füstöt. — Téved maga, Kocsis István — mondta gőggel, magabiztosan. — Akinek én egyszer odahúzok, az nem tud visszaütni, elhiheti... — Cigarettát tartó kezére pillantott jelentőségteljesen. — Rádiója van? — Nincs. — Miért nincs? — Hát miért? Eddig még nem jutott rá pénz. — S ha lenne, mit hallgatna? — Cigányzenét ... meg ezt, meg azt... Nagyon szeretem a cigányzenét, álló nap elhallgatnám. — Csak a cigányzenét? ... Londont meg Moszkvát nem hallgatná? — Nemigen. — Azt mondom én magának, Kocsis István, dolgozzon nyugodtan és ne paktáljon a kommunistákkal, különben velem gyűlik meg a baja. Vegye tudomásul, hogy nálunk a vörös bogarakat a patkányok eszik meg a föld alatt! ... Tagja már a Magyar Nemzeti Pártnak? — Nem vagyok. — Azt tanácsolom, lépjen be mielőbb! Minden jó magyarnak ott a helye. Elmehet! Kocsis István két-három hét múlva eladta a bikaborjút, megtoldotta az árát, pedig kellett volna a pénz másra is, szekér elé fogta a lovat, s szólt Lacinak, hogy üljön fel, bemennek a városba és vesznek rádiót. — Milyet veszünk? — Oriont. — Hány lámpásosat? — Csakis négyet... Azt mondják, azon mindent lehet fogni: Londont is meg Moszkvát is. — Miért akarja maga hallgatni Londont meg Moszkvát? — Nem akarom én, de ha úgy adódik, meghallgatom. Jó, ha tudja az ember, hogy mi folyik a világbán. Laci nem szólt semmit, örült, hogy lesz rádiójuk. Sokáig ácsorogtak, nézelődtek az üzletben. Mikor kiválasztották és megvették a készüléket, beülteji egy vendéglőbe. Szalámit ettek zsemlével, bevágtak rá egy-egy korsó sört. Rágyújtottak. Laci türelmetlenkedett: ment volna haza, hogy mielőbb felszerelhessék és hallgathassák a rádiót. Az apja nem mozdult, csak ült, nézett maga elé, s rendelt még két 12
