A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1970-12-13 / 50. szám
A második világháború után a nukleáris fizika és technika még a tudományok lendületes fejlődését átélő század viszonylatában is páratlan fejlődésen ment keresztül. A tudomány és technika történetében elsőízben kormányok és állami szervezetek foglalkoznak az atomtudomány és technika fejlődésével. Atomkérdésekre szakosított állami bizottságok jönnek létre, az állam védnöksége alatt óriási intézményeket, valóságos „nemzeti laboratóriumokat“ szerveznek! Argonne, Brookhaven stb. az Egyesült Államokban, Dubna, Szerpuhov, Novoszibirszk a Szovjetunióban, vagy Saclay, Grenoble Franciaországban, Jülich, Karlsruhe az NSZK-ban, Trombay Indiában, s a felsorolás tetszés szerint folytatható. Ezek az intézmények a tudomány és a technika yalóságos üzemei. Mindegyikben 2000—10 000 alkalmazott dolgozik, termelőegységekkel rendelkeznek, gigantikus nukleáris berendezéseket gyártanak. És főleg sokba kerülnek, többe, mint bármely modern iparág. Az 1950-es évek a nukleáris mámor jegyében teltek el. Az ENSZ által szervezett genfi atomkongresszusok korszakot alkottak. 4— 5000 résztvevős, a meghittebb és szerényebb összejövetelekhez szokott tudósok számára szokatlan kormányképviseletekkel és diplomáciai protokollal kitüntetett mammut-kongresszusok voltak ezek. Mi több: a konferenciákat kísérő, nemzetközi vásár méretű kiállításokon egy új ipar jelentkezik; a hatékonynak és virágzónak ígérkező atomipar. Furcsa ipar, hiszen rendkívül költséges készülékeket, anyagokat, berendezéseket szállít, főleg a kormány fennhatósága alatt állő nagy intézeteknek. Tehát semmilyen gazdasági hasznot nem hoz, sőt óriási pénzösszegeket emészt fel. Ugyanakkor egy kivételesen magas műszaki szintű ipar. Hogyan magyarázható a társadalomnak ez a hatalmas erőfeszítése? Az ötvenes-hatvanas évek az atom-mítosz évei. A nukleáris energia — mondják — minden eddigi felfedezést felülmúlóan forradalmasítani fogja életünket. Korlátlanul ellát villamosenergiával. Számításokat végeznek, amelyekből kitűnik, hogy évmilliókra elégséges nukleáris üzemanyaggal rendelkezünk, nem fog kínozni többé sem hideg, sem sötétség, s az ipar sohasem látott arányokat ölt. A sugárzások gyökeresen módosítják a vegytant, új növény- és állatfajok teremtenek. A nukleáris mezőgazdaságról, mint kidolgozott technikáról beszélnek, amely már csupán széles körű alkalmazására vár. Kiállításokon fantasztikus reklámot vernek e kérdések körül: filmek, fényképek, színes füzetek, sokszínű görbékkel teletűzdelt programok — minden a tudományos fantasztikum hangulatát keltette. És különösen a nukleáris készülékek száz meg száz apró, színes égőjének villanásai, a divatot megelőző űrrepülőjelmezbe bújtatott kezelők. Bár a háború és a rombolás jegyében született, az atom-mítoszt a második világháború keserű éveit követő, jobbra áhítozó remény táplálta. Csakhogy, amint hamarosan kiderült, a vágytól a megvalósításig hosszú az út. Atomerőművek épültek, amelyek kielégítően működtek, de nem vehették fel a versenyt klasszikus, nyersolajjal üzemeltetett elődeikkel. Pedig teljes ipari kifejlesztésük közel 20 évbe tellett, ennyi időre volt szükség amíg el lehetett jutni a praktikus, olcsó és biztos megoldásokhoz. A termonukleáris reakciókból származó energiának elektromos energiává való közvetlen átalakítása még ma is nagy akadályokba ütközik, és nem látható előre, mikor találják meg a folyamat ipari alkalmazásainak lehetőségeit. A radioaktív izotópok megtalálták, ami igaz. azokat az alkalmazási területeket, amelyeken kitűnően szerepelnek, ám még mindig távol állnak attól, amire a tudósok kezdetben számítottak. A radiokémia még korántsem vált iparággá. A radiomezőgazdaság még ma is az első lépéseket teszi. Még a radioaktív nyomjelzők ipari alkalmazásai sem bírnak az ezelőtt tíz évvel remélt súllyal. Érdekes azonban, hogy mindezek ellenére a nagyobb és kisebb nukleáris kutatóintézetek megszakítás nélkül dolgoztak. Évről évre az új eredmények ezreit mutatták fel. A kiadványok száma rohamszerűen nőtt. Évente milliónál több tudományos és műszaki munka lát napvilágot az atom- és magkutatás területén. Tucatjával szervezik a kongresszusokat, előadásokat, tanácskozásokat a legkülönfélébb tematikával. Oj és új fizikai diszciplínák jelentek meg, amelyeket azonnal bevezettek a főiskolai oktatásba. Fejlett országok szánták kutatási költségvetésük 30—40 százalékát, milliókat kitevő összegeket a magfizikai kutatásra. Ilyen körülmények között elkerülhetetlenné vált az atom-mítosz szertefoszlása és a helyébe lépő mélységes válság beállása. Ehhez más, még meglepőbb eredmények, újdonságok is hozzájárultak, amelyek még az atommag meghódítására is árnyékot vetettek: a világűr meghódítása és az elektronikus számológépek. E két vívmány áll jelenleg a tudományos és műszaki divat élén. Mert — bármennyire furcsának tűnik is — a tudományban is léteznek „áramlatok“, amelyek szakasztott a női divatéhoz hasonló logika szerint követik egymást. Úgyhogy manapság a világűr és az elektronikus agy mítoszát éljük, ezektől várjuk a legizgalmasabb csodákat. Az atom és az atpmmag számára pedig ütött a valóság órája. Az eszmélés a lehető legprózaibb volt. A kormányfőrumok rájöttek, hogy a nukleáris kutatás nagyon költséges. Figyelmesen megszámolták a nagy kutatóintézetek által felemésztett milliárdokat, és megkísérelték visszaszerezni azokat hatványozottan a szóbanforgó intézetek kapuin kikerülő gazdasági termékekből. E nagyon egyszerű számítások eredményei a legtöbbször teljességgel e'lbátortaianítóak voltak. Franciaországban két évtizednyi munka után az atomerőművek egy sajátos típusát dolgozták ki: a gázgrafit vonalat. Francia atomtudósok építették, akik nagyon büszkék voltak munkájukra. Csakhogy az új erőmüvek nem bizonyultak versenyképesnek. A bennük előállított áram túlságosan sokba került. Franciaország villamosenergia társasága, az EDF, ezek után egy másik, az Egyesült Államokból importált nukleáris erőműtípus bevezetését kérte. Évekig tartottak a szenvedélyes viták, míg végül győzött az anyagi szempont. Félretették a büszkeséget és — a francia erőmű megbukott. A nukleáris intézetek válságba jutottak. A kormány elrendelte pár ezer kutató elbocsátását. Sztrájkokra került sor, heves tiltakozásra és a többi. Hasonló jelenségek mennek végbe Olaszországban is. Az isprai nagy kutatóintézetet részleges felfüggesztés fenyegeti. Az Egyesült Államokban a brookhaveni nagy nemzeti laboratórium gyakorlatilag már az idén megszűnik, takarékossági okokból. Az Euratom, a nyugat-európai országok kutatószervezete hosszú válságban vergődik a benevezett országok abbeli teljes érdektelensége miatt, hogy egy kétes rentabilitású vállalkozást pénzeljenek. A 60-as éveknek az emberiség atom-jövőjébe vetett lelkendező bizalmát óvatos kétkedés, sőt olykor pesszimizmus váltotta fel. Vajon tényleg ennyire hamar és ennyire dicstelenül ért volna véget az atomkorszak? A tények szerint: nem. A krízises időszak elteltével a kutatóintézetek nagyrésze újra dolgozik, sőt bővül. Az ipar egyre érdekeltebbé válik nukleáris téren. A nagy külföldi konszernek: AEG, Siemens, Sulzer, General Motors, General Electric nukleáris szakosztályokat, tagozatokat stb. alakítanak ki maguknak. Ez egy pillanatig sem megy a haladás rovására, mivel a helyzet alaposan megváltozott. A nukleáris kutatás kezdeti időszakában szinte öncélú volt. Az államok költségvetései táplálták, szakosított ipar látta el. Ma a helyzet homlokegyenest ellenkező: a nukleáris kutatástól várják a deficites költségvetések helyrehozását, azt kérik tőle, hogy az ipari haladás szolgálatába álljon. Látványos változás ez. A kormányok főfontosságú programokat írnak elő a kutatóknak, „előnyben részesítendő irányokat“, nukleáris energetikai terveket, pontos célkitűzéssel, a pontos határidő megjelölésével. A kutatók nagy seregét mozgósítják átfogó munkálatokra. Kérlelhetetlen harc folyik a kutatásba fektetett erőfeszítés szétszóródása ellen, a kutatás egybehangolását és szabályozását biztosítani hivatott bizottságok és tanácsok alakulnak. Az ipar maga is igényli a tudományos kutatással való hatékonyabb együttműködését. Gyakorlatilag a világon mindenütt meghonosodik a kutatási szerződések rendszere, ezekben a szerződésekben a kutatók kötelezik magukat, hogy egyes gyakorlati kérdések megoldását határidőre szállítják. A kutató erőfeszítéseit az ipar fizeti. A tudományos és műszaki kutatást áruként kezelik: létezik gazdaságilag kifizetődő és nem kifizetődő tudományos termék. E mély mutációból adódó helyzetben nem egy kutató áll tanácstalanul. Az atom tudományának jövedelmezővé tétele nem egyszerű folyamat eredménye. Olykor a mereven alkalmazott gazdasági megfontolások szervezetlenséget és visszamaradást okozhatnak, máskor olyan kilátásokat vetélnek el, melyek utóbb mégis ígéretesnek bizonyulnak. Ennek ellenére az atom és a gazdaság kölcsönös közeledése vissza nem téríthető és el nem kerülhető folyamat. Az atom—ipar frigy szilárd és valószínűleg végleges — s az egész világot átfogja. Végső fokon a tudomány és a gazdaság közeledése nem újkeletű. Több mint egy évszázaddal ezelőtt gyakorlatilag elismerték az elektromosság összes törvényeit. Az egyetemi laboratóriumokban — „kabineteknek“ nevezték akkor ezeket — látványos kísérletekkel mutatták be az elektromos áram hatásait: szikrákat, gázkisülések fényét, eletkromos hullámokat, a fémvezetők felmelegedését, az elektromágnességet. Mai tapasztalataink alapján mégis meg tudjuk Ítélni, milyen" hosszú • út, hány ezer találmány választja el az elektromosságtant — az egyetemi fizika fejezetét — napjaink ipari elektromosságától. Valószínű, hogy ' ez történik majd, más fokon, az atommal, valamint a világűr meghódításával és az elektronikus agyakkal is. Az atom és az atommag tudománya még nagyon fiatal. Érettségéről akkor beszélhetünk majd, amikor véglegesen az emberi társadalom gazdaságának szerves részévé válik. Dr. VICTOR MERCEA Atomkorszak és gazdaság