A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1970-12-13 / 50. szám
áll mögötte. Mert ugye, a betonozáshoz minden tanító ért, a villany- és vízvezetékszereléshez szintén, a hegesztőpisztolyhoz is, a gyümölcsfákhoz, rózsatőkhöz és a díszbokrokhoz is jónéhány. Sokszor gondoltam és mondtam is már, hogy minden faluban szobrot állítanék egy-egy arra érdemes tanítónak, vagy aranybetűkkel vésném be nevüket az iskolák falába. Sosem volt lehetőségem és hatalmam arra, hogy megtehettem volna. Most azonban papíron örökítem meg az egész tantestület nevét, mert érzésem szerint megérdemlik, ez a legkevesebb, amit elismerésül nyújthatok: Cseri Antal, Sebény Sándor, Pöihös Imre, Illés József, Cseri Emília, Rég Ilona, Krasznica Ferenc, Krasznica Ferencné, Török Gábor, Török Gáborné, Pásztori Jánosné, Mézes László, KÖZÖTT Molnár Barnabás, Cseri Károlyné, Lánczos József, Lánczos Józsefné, Varga Lajos, Varga Lajosné, Bodonyi András. Gondolhatja és mondhatná valaki, hogy nem lehet ítélkezni csak a külsőségek alapján, megvonni .a tanulságot, dicshimnuszokat zengeni, hiszen a legcsodálatosabb szivárványszínek is eltakarhatnak valamit. Lehet, talán így igaz. Én a tények vizsgálatát vállaltam, a tények mögötti tartalmat kutattam. Az utat s az eszközöket figyeltem meg, melyek a végcélhoz vezetnek: hogyan teljesíti ez az iskola a küldetését, mennyire és miként készíti fel a tanulókat az életre. Ha az iskola környezetét nézem, arra gondolok, hogy az innen kikerült tanulók esztétikai érzéke minden bizonnyal fejlett. Megtanulták széppé, ízlésessé tenni környezetüket, belekóstoltak a munka gyönyörébe, értékébe, „hasznába“, magukkal viszik, mint egy embert nemesítő és szépítő tartalmú tarisznyát, s nyilván a magánéletükben is hasznosítani fogják, hiszen szellemüket gazdagította, a vérükké vált. Következhet az iskolaépület belseje, tartalma. Ahogy belép a látogató, nyomban meghökken. Az előcsarnokban, tágas folyosón rend és tisztaság, rengeteg dísznövény, virág, akvárium, és az óraközi szünetben a jól ismert zsongás fogadja. A tornaterem tágas, jól felszerelt. A szertára — bár zsúfolt — rendezett, minden a helyén. A rengeteg felszerelés közül csak egyet említek: százszemélyes turistafelszerelésük van. Nemcsak megvan, rendszeresen használják is. Mellette fürdő és zuhanyozó áll a tanulók rendelkezésére. A mennyezetig érő szekrény polcain helyezik el a tanulók tornaruháikat. Dicséretre méltó a jól felszerelt iskolaorvosi rendelő is, ahol a körzeti orvos és a fogász végezheti zavartalanul a munkáját. (Csak az iskolások számára). A folyosó túlsó végén nyílik az ajtó a hangszertárba. Mintegy százezer korona értékű hangszer álmodozik most édesbús dallamokról a polcokon. Félő, hogy valamelyik hangszer nevetve kigúnyolja a csodálkozásomat... Egy sötétszínű hegedű incselkedőn kínálgatja magát, fogjam kézbe, hadd dicsekedhessék fülbemászó hangjával. Elhesegetem magamtól a kísértést, mert máris a műhely ajtaja nyílik ki előttem. Itt folyik a politechnikai oktatás. Tágas, világos, sok munkapaddal, szerszámmal, a raktárban pedig a polcokon rengeteg alkatrész, anyag várja az ügyeskezfl „munkásokat“, hogy engedelmeskedhessenek akaratuknak. Következő állomás a ruhatár. Mi ez? Színházi kelléktár? Könnyen annak nézhetné az ember, ha nem tudná, hogy a csizmákat, rózsás szoknyákat, buggyosujjú blúzokat az iskolai tánccsoport és énekkar tagjai használják — nem kis eredménnyel. A vitrinekben a sok elismerő és dicsérő oklevél jó munkájuk eredményeiről tanúskodik. A tíz közül négy szaktanteremben folyik az oktatás, azonkívül öt-hat szakkörben az ískolánkívüli munka. A rajzkört Varga Lajos vezeti. Tizennégy tanulóval foglalkozik rendszeresen. — Szorgalmasak, ügyesek a gyerekek mondja Varga Lajos. — Akad köztük néhány igen tehetséges is, mint például: Krasznica Magdi, Bálint Kati és Cseri Emília, akik tavaly megnyerték és Balogra hozták a járási verseny dijait. Korszerűen felszerelt konyhája is van az iskolának, nem beszélve a könyvtárról és olvasóteremről. Az ipolybalogí diákok megtanulták szeretni a betűt, az olvasást, erről tanúskodik a sok könyvkölcsönzés. Befejezésül talán az összegezés következhetne. Az iskola fennállása óta, az innen kikerült 611 tanuló közül 26-an szereztek egyetemi, főiskolai diplomát, 177-en érettségi bizonyítványt. Sokan különböző technikumokban és ipariskolákban gyarapították tudásukat, szaképzettségüket. Például Cseri Györgyné, Klinkó Veronika ezt mondja: — Egyike vagyok azoknak, akik az új iskolában végeztem. Innen Újvárba kerültem a közgazdasági technikumba. Most könyvelő vagyok a szövetkezetben. A férjem szintén itt végezte el az általános iskolát. Most sebészorvos a nagykürtösi kórházban. Jelenleg — sajnos kaTSüa. A régi iskolaépületben négy tanterem volt. Azonkívül vagy hét különböző épületben — szerte a faluban — folyt a tanítás. A felszerelés értéke alig haladta meg a tízezer koronát. Ma az iskolában 19 tanító működik, 296 a tanulók száma. A leltári érték -— beleszámítva az épületeket is' — hatmillió korona. De felbecsülhetetlen az a szellemi érték, amit az iskola nap mint nap kisugároz magából és szétoszt a tanulóifjúság között. A krónikás leírhatja az utolsó mondatot is: ez történt Ipolybalogon két csengetés között — az elmúlt húsz évben. LOVICSEK BÉLA Prandl Sándor felvételei A régi iskolaépület BORI NÉNI Az ipolysági körzet legidősebb asszonya Lapunk 44. számában felhívással fordultunk az olvasókhoz, a Csemadok helyi szervezeteinek vezetőihez, hogy közöljék szerkesztőségünkkel a falujukban, városukban, környezetükben élé legidősebb emberek elmét és pontos születési adatait. Erre a felhívásunkra érkezett az alábbi Írás a Tesmagon élő Zséka Borbáláról, aki 97 éves. Reméljük, hogy cikkünk megjelenése után további értesítéseket kapunk a legidősebb csehszlovákiai magyarokról, életükről, problémáikról. Kevés embernek sikerül nálunk megélni, ilyen magas életkort. A tesmagí Zsóka Borbála, három év múlva látja meg a századik tavaszt. Az Ipolysági körzeti hivatalhoz tartozó tizenkét községben ő a legidősebb. Egy kicsit meglepődött, amikor bekopogtattam, Idegen látogatókhoz nincs szokva, s egy tesmagl fiatalemberrel tévesztett össze. Tavasz óta már nem kelt tel az ágyból, egyetlen lánya, Tamásnő Zsóka Etel gondozza. Tavaszig még ô maga etette a baromfit, tett-vett a ház körül; a lánya eljárhatott a szövetkezetbe dolgozni. Most kötelességének tartja, hogy gondozza Idős édesanyját. 0 maga is már hatvanegy éves. Borbála néni elmondja, hogy Tesmagon született és a faluján meg Ipolyságon kívül nem járt még soha sehol. Egy hold földön gazdálkodott megboldogult férjével, aki erdőőr volt. Nyolcán voltak testvérek, közülük már csak a 82 éves Nagy Rozália él Ipolyságon, a többi meghalt. Lánykorában egy Ipolyság), hentesnél dolgozott mint cseléd. A húst sem akkor, sem később nem tudta megszeretni. Tizenhét öves korában ment férjhez s azóta egészen a második világháború végéig élt a tértével, egyszoba-konyhás lakúsban. Boldog családi élete volt, több mint hatvan évet éltek együtt; a férje 84 éves volt, amikor meghalt. Az erdőőri loglalkozás mellett gyümölcskertészettel és rpéhészkedéssel foglalkoztak. A cseresznyén barackon, szilván, almán, körtén és szőlőn kívül rengeteg baromfit hordott az Ipolysági piacra. A kenyérrel mindig takarékoskodni kellett, mert sohasem volt belőle elég. 1920-ra emlékszik vissza a lánya. 19 éves volt és markot szedett. Nagyon szerette a porhanyóé kenyeret. Édesapja, amikor látta lányát mohón falatozni, így szólt rá: — Kislányom ne egyél annyi, kenyeret, tudod, nehéz hozzéjutnll A baromfit a piacra hordták, Borbála néni meg a gyerekei sok mézet ettek. Talán ennek köszönheti, hogy Ilyen hosszú kort ért meg. A húst azt szerette, de sohasem rajongott a borért, pedig évente 5—8 hektó megtermett. Pénzelt Is belőle, éspedig úgy, hogy amikor a férje bort hozott haza a pincéből, néhány palackkal mindig eldugott s aztán eladta. A pénzen ruhát vett a két gyereknek. A férje mindig azt tartotta, nem kell pénzt adni flancra, fel kell élni mindent, elvégre azért dolgozunk. Ezért kellett Bori néninek félrevezetnie a férjét, mert ő bizony akkor volt boldog, ha új ruhát, csizmát tudott venni lányának meg a fiának. Az első háborúban részt vett a férje. Míg a fronton harcolt, addig Borbála néni gondozta a szőlőt — férfi módra. A második világháború végén az ő házukban működött egy. titkos szovjet katonai adó. Borbála néni 1949-óta kap állami segélyt. Legújabban 500 korona öregségit, a lánya pedig 250 korona gondozási dijat. — A világ sorsa mindig érdekelte őt, a rádiót még most is meghallgatja, de a televíziót már öt éve nem nézi — meséli a lánya, Etel néni. — Szinte hihetetlen szemfényvesztésnek találta a televíziót, és ezt a technikai vívmányt mär nem Is tudta felfogni. Három unokája és öt dédunokája van. A dédunokák jövőjétől nem fél, de sehogy se tudja elképzelni, hogy elég a nyolcórős munkaidő. A fiatalokat csak azért szidja, hogy munka után nem akarnak Itthon dolgozni. BELANYf JANOS
