A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1970-12-06 / 49. szám
Igor Vlagyimirovics Ivanov & múlt hetekben szerkesztőségünk vendége volt I. V. Ivanov leningrádl költő és műfordító, akit most bemutatunk olvasóinknak, nemcsak versein keresztül, hanem megszólaltatjuk öt magát is. — 1930-ban születtem a Krim-félszigeten. Itt gyermekeskedtem, kamaszkoromat azonban már a Kaukázusban éltem át. Apám haditengerész volt, ettől a hivatásától később elhódította a színház. Ez a tény egész életemre „megfertőzött“ a csavargás, vándorlás szenvedélyével. Apai nagyanyám perzsa származású volt — anyai vonalon azonban színtiszta orosz vagyok. Viszont talán épp a fent említett dolgok miatt sokszor úgy érzem, bennem a hűvös észak és a forró ,dél találkozott. Már ifjú koromban rádöbbentem, hogy az ember jellemét cselekedeteit gyakran a gyermekkori élmények határozzák meg. Egyszer például egészen véletlenül a kezembe került egy képeslap, a gyönyörű prágai vár látképével. Azt mondhatnám, hogy az apró élmény szabta meg későbbi műfordítói tevékenységem körét, igen, ilyesmi is előfordul. Az élet nagy dolgai gyakran apróságokban gyökereznek. Nezval, Halas, Holan, Žávada, Hrubín, Novomeský, Mihálik, Rúfus, Kostra, KováC költeményeit, Capek, Pujmanová, Figuli, Švantner prózai műveit fordítottam le orosz nyelvre. Olyan szerzőket igyekeztem kiválasztani, akiknél az intonáció líraisága, a szárnyaló fantázia és az egyéni látásmód egyaránt megtalálható. Verskötetem megjelenését várom a Szovjetszkij Pisatyelj kiadónál. A kötet leadása óta már egy újabb télkötetnyi verset írtam. Az elsőben lírai tájverseket találunk, azokról a tájakról ahol éltem: a szovjet Dél- és Távolkelet tájairól, továbbá franciaországi, csehszlovákiai élményeimből. A második kötet már inkább megállapodottságot tükröz, gondolati verseket tartalmaz, fő témája: a város a Néva partján, a lírai hős vallomása, a lírai hősé, aki több mint húsz éve él ugyanabban a káprázatos városban. Most olvasom a felszabadult színházról írt dokumentációs tanulmányom korrektúráját. V. Sikuláról is tanulmányt készülök írni. Noha jártam már Szlovákiában, mégis csak most fedeztem fel igazán önmagam számára őszinte vendégszeretetét, őszi tájainak pompáját, népének serénységét, gondjait, Bejártam a Felső-Garam és Liptó tájait, megismertem Pozsonyt, a fővárost, ahol íróbarátaim megható módon gondoskodtak rólam. Régebben ismertem ezt-azt Szlovákiából. Ma úgy tűnik nekem: érzem Szlovákiát. Itt-tartózkodásomnak ez a legfőbb haszna. A Szovjet írószövetség leningrádi szakosztályán tudtommal nincs ember, aki hivatásszerűen érdeklődnék a magyar irodalom iránt. Nem tudom, miért van ez így. Persze azt sem lehet mondani, hogy teljesen hiányoznék az érdeklődés. Egyetemünk magyar filológusokat képez ki, ám más dolog a nyelvészet, és más az irodalom. Viszont hozzá kell tennem, hogy például Petőfi, József Attila, Illyés Gyula költeményeit olyan költők tolmácsolták orosz nyelvre, mint Paszternák, Martinov és Szamoljov. S ez nem kis dolog. IGOR IVANOV TÁVOLBÓL Emlékeim — szép lepléből Szellőként suhansz te tova, Igazolva: Nehéz valakit így szeretni Még a mesés üveghegyeken is túl... „Nem régen” — de milyen régen! Decemberedre már január gyöngye hull... Az erdőn élek, bámulok ki az ablakon, Mint özönvíz előtti televízión. S az időnek emlék-torlaszán Köddé vált alakod rajza elfakul, És a borókafenyők árbóc-erdején túl, Lassan beleveszik a hóhullásba ... Fordította: N. LÁSZLÓ ENDRE Kis növésű, fürge mozgású kölyök ez a Jancsi. Életvidám, nevető szemű srác, aki már most sejti, hogy a lángoló vörös haj meg a szeplős arc is Jelenthet valamit az életben. Mindenesetre megkülönböztető figyelmet kelt az udvaron lebzselő suhancok között, hiszen a szép vörös üstök nem hétköznapi jelenség, van abban valami groteszken érdekes. Nem is szólítják öt a haverok csak úgy szinplán Jancsinak, Amióta az eszét tudja, mindig „szeplős" vagy „vörös Jancsi" volt a neve. S a ragadványneveket látható büszkeséggel viseli, esze ágában sincs haragudni érte. Jancsi itt lakik a szomszédunkban. Három fiú- és egy lánytestvére van még, így hát népes család az övék. Az apja köhécselő, tüdőbajos ember, csak néha dolgozik, ha jobban érzi magát. Anyja takarítónő a vasútnál. A fiú tizenöt esztendős, ami nemcsak abban mutatkozik meg, hogy mutálni kezd a hangja, hanem abban is, hogy mozogni kezd az agyában valami. Nemcsak a nadrágját érzi szűknek, de megszokott környezetét meg a szülői felügyeletet is, ha egyáltalán beszélhetünk ilyesmiről. Az iskola nem szívügye. Amint hallom, nehezen bukdácsol át egyik osztályból a másikba. Annál pompásabban érzi magát a haverok társaságában. Ott cigizni és köpködni is szabad és jókat káromkodhat, ha úgy tetszik neki. Jancsi tehát olyan külvárosi kamasz, amilyenből tizenkettő van egy tucatban. Szeplős arca, vörös haja nem keltene éppen különösebb figyelmet az emberek között, ha nem szegődött volna nyomába egy csúnya jellembeli fogyatékosság ... Az egyik reggel bevásárolni voltam az önkiszolgálóban. Még kissé álmosan járkálok a polcok között, amikor egyszerre csak éktalan kiabálás törli ki szememből az álmosságot. Látom, hogy a pénztárosnő megragadja egy suhanó kabátját .és az üzletvezetőért kiáltozik. Szeplős Vajon mi történhetett? Elcsórt volna valamit a gyerek? Nem kellett találgatnom a dolgot, mert az irodából máris rohant a bolt vezetője és nyakon kapta a fiút. Miközben tapogatják, vetkőzi etik, a szidalmak áradatát zú dítják rá. A suhanó csak hápog, ijedtében egy szót sem tud kinyögnt. Ez bizony a szomszéd fia, a Jancsi. Csokoládét, kis palack pálinkát kotornak ki a zsebéből. A vezető szikrázó szemmel méltatlankodik: — Ezek miatt van nekem mankóm, kérem. Kilopnák a szememet, ha résen nem lennénk. Valaki közbeszól: — Pofozza fel, fel kell képelni az ilyet! Egy szelíd képű asszonyság meg sajnálja az ijedt kölyköt. — Ugyan ... Megtécedt ez a szegény gyerek. Talán nem is tudja egészen, mit csinált. — Mit!? Még a pártját fogjaI Méghogy nem tudja, mit csinált ... Csak sose sajnálkozzon. Ez n.ár a harmadik eset vele. Zsivány ez a lávából, hogy az ördög vinné el. — Hívják ide a szüleit! — Menjen velük! Már kétszer voltam ott veszekedni, beszéltem a tahítójával is. Na, és mit használt? Semmit. Égy ideig kerülte az üzletet ez a vörös poloska és most Jancsi újra ide tolta a képét... Tessék! Itt az eredmény ... Csaknem ötven koronával akart megkárosítani. — Hol laksz, fiú? — kérdezi egy idősebb ember. Jancsi hallgat, dacosan sútt le a szemét. — Nem hallod? Melyik utcában laksz? — Hagyja csak! — inti le a boltvezető. — Itt lakik a szomszédban ... Én már szóba sem állok az apjával. Megyek a rendőrségre ... Na, gyerünk, te jómadár, a rendőrségen majd ellátják a bajodat. A bolt vezetője megragal/a Jancsi, karját, és vonszolja kifelé. A fiú segélykérőén pislant körül és könnyes szemmel botorkál kifelé a vasmarok szorításában . . Nem tudom, mit végeztek a rendőrőrszobán, de Jancsit délután már újra ott láttam a srácok között. Ott lebzselt a ház előtt, de mintha szótalanabb lett volna, mint egyébkor. A szomszédok néhány napig beszélgettek a dologról, aztán napirendre tértek felette. Jancsi tovább élte hétköznapi életét: kergetőzött, verekedett, patronokat robbantgatott barátaival. Az egyik napon aztán nyoma veszett. — Tudják, mi történt? — újságolták a szomszédok. — A szeplős Jancsi megszökött. — Megszkött? Hová? — Nem tudják. Senki sem tudja. Az apja már já"t a rendőrségen. Körözik... Jancsi tehát nekivágott a világnak. Hívta a kaland, csábították az idegen tájak. Ötödnapra rá, hallottam, hogy megkerült. Zólyomban figyelt fel rá a rendőrség, étlen-szomjan kujtorgott az állomás környékén. Mint utóbb kiderült, magához vette otthonról a vasúti szabadjegyét és elindult világot látni. Vajon, mit forgathatott a fejében? Annyi bizonyos, hogy ez volt eddig életében a legnagyobb vállalkozás. Vajon mi következik ezután? Jancsit hazatol oncolták. Megint ott látom a srácok körött, úgy viselkedik, mintha mi sem történt volna. Haja messzire lángol, tekintetében nyugtalanság vibrál. Mi forrhat ebben a gyerekben? Milyen csábítások hálójába kerül majd újra? Helyre lehet-e még hozni, amit elmulasztottak a szülök és az iskola? Ki tudja ...
