A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)

1970-11-15 / 46. szám

GÁL SÁNDOR-holtam, írok VasziUj Mihejevicsnek, hogy felvi­lágosítást kérjek tőle. De valahogy nem aka­­ródzott megtennem. Mit is közölhetne még azonfelül, amit elmondott? Születési évét és helyét, a párttagsági idejét? No és még ha fényképet küldene is, az sem sokat monda­na . így aztán letettem az írásról. De egyre gyakrabban gondolok Bacsurinra. Hiszen volt idő, amikor a földnek egyazon zugában éltünk: húszban—huszonegyben Talán talál kozgattunk is olykor, gyűléseken vagy a szombati munkafelajánlásokon, ismeretlenül. Egy-két futó szót is válthattunk egymással, ci­garettára gyújtás közben. Akkor még füstölgött az Űj Ipartelep — a csecsenyecek gyújtották fel —, rút tűzfészkek pislákoltak. Bacsurin a többiekkel együtt oltotta a tüzet, romot taka­rított, javítgatott, újjáépített. De hol vol az­előtt? Nem partizánkodott-e? Nem kószált-e télen a hegyekben, Nyikolaj Gikalo csapatával, nem harcolt-e Vozdvizsenszkaja alatt, nem állt-e vadul kalapáló szívvel a domboldalon, s meresztette szemét a tavaszi éjszaka sötétjébe, lesve, hogy mikor vet lángot az Oj Ipartelep petróleumtartálya, a felkelés jelzőfáklyájaként? Azon az éjszakán nem vetett lángot, hiába lesték a gikalisták: hiába történt. Nem csap­ta-e földhöz a sapkáját haragjában e megátal­­kodottság miatt? Orosz munkás volt, északról vándorolt le ide, egyedül vagy a földijeivel, vagy talán még kisfiú korában, apjával, aki itt telepedett meg, ezen a páratlan vidéken, az orosz világ pere­mén. Évtizedek múltak, a le nem igázott Kau­kázus örök jegével ott csillogott a fejük felett, zúgatta zavaros habjait a Szunzsa, és ő, Ba­csurin, köhécselve végezte a maga lakatosmun­káját, amely millió más emberi munkával kö­zösen hivatva volt megváltoztatni majdan a vi­dék képét, a zordon sziklák körvonalait, s ta­lán még a félelmetes Kazbek csúcsát is. Sajá­tos grozniji színezetű volt itt minden, az ese­mények hasonlíthatatlan illatával telített. Ba­csurin házasodhatott egy szomszéd faluból, el­vetethetett fiával helybeli kozáklányt vagy egy máshonnan odavándorolt fehérnépet; folyt is a lagzin a kizljari szőlőlé, majd beszakadt a padló a patkós csizmák alatt... Százféle ese­tnénk zajlott le itt, Groznijban és az ipartele­pen, amelyről mi már csak nagyjában tudha­tunk meg unalmas általánosságokat. Bacsurin látta és átélte mindezt; sok-sok élményéből semmi sem maradt. Történelmi tanulmányt le­hetne írni: „Grozniji proletárok az 1905-ös év­ben". Vagy regényt a groznijiak eredményei­ről az első ötéves terv idején, egy Bacsurin­­féle embert rajzolva meg hőseként. Ha hiteles lesz is mindez, ha mégolyán valóságszerű, ak­kor is csak általánosságot kapunk, tipikusát, hasonlót; igazi Bacsurin, a lakatos, aki az Űj Ipartelepen élt, és tüdőbajban halt meg ezerki­­lencszázharmincban — nem kereskedik belőle. Az igazi, hamisítatlan Bacsurin nyoma csakis ebben a mozgást közvetítő drót- és orsó-kom­binációban rejlik, amelynek ötlete valamikor az ő agyában fogant. Ez az egyetlen hiteles em­lékünk róla. Ezek nélkül a teremtő gondolatá­ból lett orsók nélkül hírét se hallottam volna, nem is sejteném, hogy ilyen nevű ember élt a földön. Lehet, hogy elég is neki az effajta halhatat­lanság: hogy csikorogva gurigázhat ide-oda, kedvére? De már harmincegyben kiszorították az olaj­iparból a kezdetleges Oklahoma-gémeket a sokkal tökéletesebb szivattyúk: a saját motor­jukkal hajtott Wickers-félék és az „.Ideal“. S már akkor megjelent a mindenfajta szivattyút felváltó „földgáznyomású emelő“, amely a kompreszortelepről kapott gáznyomással saj­tolja ki a fúrólyukból az olajat. Az Oklajoma­­gémek, a Bacsirin-féle meghajtórendszerrel egyetemben, csaknem teljesen eltűntek az ipar­telepekről. Bacsurin ötletének, munkájának utolsó nyo­ma is odalett. Én mégsem akarom őt elfelejteni. Amikor azt olvasom az újságban, hogy Groz­nijban új városi fürdőt építettek, azt gondolom: „Hej, Bacsurin, nem csapkodja magát abban a fürdőben!“ Amikor a minap hírül adták, hogy Groznijból villamosjárat indult az ipartelepre, megint csak Bacsurinra gondoltam: „Nem utazik bizony, nélküle robognak, csilingelnek a kocsik, bi­zony, nélküle!...“ Valahogy úgy érzem, kiváló ember volt. Emlékezzenek hát, őrizzék meg emlékezetük­ben gyerekek, unokák, elvtársak, a nép! (1934) BRODSZKY ERZSÉBET fordítása állva most a fák az ötujjú eget a szép és zord semmit fölém emelik ájult kősivatag rakja egymásra a jémnehéz hallgatást lassan térdemig ér a sziklák hullámverése a csend a néma jelenlét a lepergő felhők-ködök és egy hófolt ezer év a fény hideg szikrákat lobbant sajgó merev izmaim harapdálja mázsás kőtömbök zuhognak testemben a magasság kopár boltívei nyögve felszakadnak ja/ íz is győzelem magamba számüzötten az élő borzalmak sötét füstje előtt tajtékos lovaim a szélben felhők kinyílt tenyér-világok menekülés valami felé egy korty sötétséggel hiányzik kezemnek arany-könnyeket sírnak a fák elárvult napjaim eléd viszem magányos ajtók tárulnak este mögöttük a szél pihen széttépett felhők az égen hamvas emlék arcod mosolya pedig úgy érzem csak tegnap volt hogy kinyílt szemedben az ibolya ma is hiányzik kezemnek derekad helyetted csak a csend ölel véres képeket zúdít agyamra nehézsújtású ökleivel szabadság hegyek legelnek a napsütésben távol a folyó felszáll az égre egy gyökér megoldja ujját elengedi a földet s száz fa kering már a tisztások szélén ölelkezünk ölelkezünk szerelmem nádasok ringatlak az iszapban gólya lépeget kócsag és hosszú szürkegém elvesztek a falak messzi a füst és a tetők is elmaradtak nincs sehol a csontokkal szegélyezett út a követő szemek és a kiáltások is feloldódtak a harmatos égen hajnal volt mikor elindultunk s a füvek hegyén megölte magát a huszadik század •gy a torkomban így így tajtékos lovaim hátán a fuldokló ég alatt világító tenger-látomás nagyapám mielőtt nékem mesélhetett volna gyomokat meg kókadt fejű nefelejcseket altatott el mellkasán tenyeréből görcsös akác nőtt de a szeme a gémeskút mélyéről naponta rámtekint ZIRIG ÁRPÁD

Next

/
Thumbnails
Contents