A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1970-11-08 / 45. szám
E gyre inkább az idegeimre ment a kíváncsiskodás. Gondoltam, hogy eladom a birtokrészem és beiratkozom a főiskolára. De mindig közbejött valami... Elmehettem volna az egyetemre, de akkor ki viselte volna gondját az anyámnak? Meg lassan már a nősülésre is gondolnom kellett. „Búcsúzz, Rózsi, búcsúzz, apádtól-anyádtól, lánypajtásaidtól!“ — éneklik a legények a lányos ház előtt. S erre válaszol énekkel a leány: „Zörög a kocsi, csattog az ostora, talán értem jönnek... Kísérj ki, kísérj, édes kedves anyám, csak a kapuig ...“ És felel rá az anya: „Nem kísértelek én, édes kedves lányom, mert nem az enyém vagy .. Rózsi elbúcsúzik a szüleitől és a rokonoktól, utána énekszóval mennek a legény házához. Csakhogy ott becsukták a menyasszony előtt az ajtót. „Édes anyámasszony, nyissa ki.“ A kopogtatás után kissé megnyitják az ajtót és a menyasszony kötényébe búzát öntenek hogy sok baromfi legyen az udvarán. A második kopogtatásra szalmát gyújtanak meg a küszöbön. Ezt kell eltaposnia a menyasszonynak — így tapossa el majd a viszályt is! Most már beléphet a vendégházba és leülhet az asztalhoz. Csakhogy több a néző, mint a hely. A kíváncsiskodók az ablak alatt állnak és kórusban kiabálnak: — „Nem láttam én molnár csókot, de majd látok most! Sej-haj, ez a Rózsi — sej-haj, ez az Anti majd kiválik most!“ , Addig ismétlik ezt, amíg a fiatalok össze nem csókolódznak. Szívesen teszik: egyszer, kétszer, háromszor, többször. Most már szabad, eddig csak lehetett! Azután a menyasszony felköszönti a vőlegény anyját és apját: Ha az édesanyáin jóra nem tanított, tanítson jóra az édes anyámasszony!... Ha az édesapám jóra nem tanított, tanítson jóra az édes apámuram!... „Jó menyegzőt, esztendőre keresztelőt!“ — kiáltja a vidám vendégsereg. Fenékig isszák a poharat és dalolják: Igyunk-együnk a lagziba, gyerek van a menyasszonyba Ha gyerek lesz, apjáé lesz, ha lányka lesz, anyjáé lesz. Két-három napig tart a lagzi. Isznak, esznek, énekelnek a vendégek. Hiszen már túl vannak a nehezén. A szülők már megalkudtak egymással: ki mit hoz a házhoz. Igaz ugyan, hogy Rózsi módosabb legényt is találhatott volna. Igaz ugyan, hogy Anti minden ujjara kaphatott volna gazdagabb lányt is. De hát ha már annyira öszeédesedtek, legyen meg az Isten akaratja. „Dunna, dunna, tarka, dunna, de sok legény alábújna. — Ehol megy egy szegény ember, mit csináljunk véle? Karót dugjunk jenekébe, hogy ballagjon véle." Aztán másnap vagy harmadnap végetér a víg mulatozás. Hazamennek a vendégek, és megkezdődik a munka. Igen, ilyen volt nálunk az esküvő — mondja Anti bátyó. Hörpint a törkölyből, kettőt-hármat szív a cigarettáján és azután folytatja: — Azé, aki lányt vett el feleségül. De nem az én esküvőin! A házban volt egy fiatalasszony, a bátyám özvegye. Két gyerekkel, erős mellekkel, erős csípővel. Mintha csak inkább anyának teremtették volna, mint bármelyik fiatal leányt. Nem volt szégyenlős. Előttem mosdott, mutogatta magát pucéran. Talán számításból. Talán mert azt akarta, hogy szeressék. Egy este az ágyamba bújt és ott is maradt hajnalig. Másnap és harmadnap is ... így ment ez nagyon sokáig, és az anyám nem tudott róla semmit. Megoszlott az életem a munka és az ágy között. — Anti, azt hiszem, másállapotban vagyok. Borzasztó szégyen. Én ezt nem élem túl! — mondta egy este lámpaoltás után. — Valamit tenni kéne. Mi lenne, ha elmennél Trézsi nénéhez? Ö ért hozzá ... — Hogy elsikkasszon?! Nem Anti, ezt nem kívánhatod tőlem, ha egy kicsit szeretsz. — Hát akkor mit csináljunk? — Még kérded? Hát nem tudod? A bátyád már holttá nyilvánították... Özvegy vagyok. Így előbb-utóbb nyelvére vesz a falu. Elüldöznek innen. Másnap szóltam anyámnak. Kétségbeesetten sírt: — Megbolondultál? Az a rosszlelkű irigy asszony, aki még a kenyeret is irigyelte tőlem. Ne fiam, ezt ne tedd. Nem akarom. Nem szeretném. Hidd el, én jót akarok neked. Annyi szép fiatal lány van a faluban. Mégis elvettem! Nem várt már ránk a nászéjszaka édes izgalma. Nem új menyecske jött a házhoz. Könynyű utólag okosnak lenni. Akkor azt hittem, hogy én megszelídítem ezt a házsártos menyecskét. Aki az ágyban olyan csendes volt, mint a galamb, de ha felkelt, akkor olyan éles lett a hangja, mint a vércséé. „Szerettelek, nem tagadom, de már annak vége vagyon“ — mondja a nóta. Én is csak- ezt mondhattam. De a parasztnak nincs ideje a búslakodásra: várja a föld, s az még jobban kizsigereli, mint a legtüzesebb fiatalasszony. És jöttek a gyerekek szép sorjában ... — Erre az asszonyra csak rá kell nézni! — mosolyogtak az ismerőseim. Én nem mosolyogtam, túlságosan sok volt a gondom. És nemcsak otthon. Kilátásban volt kétszázötven hold parcellázása, és minden szegény szeretett volna belőle. A nagybérlő viszont csak ígért, s ha kellett, le is kenyerezett egyeseket. Ekkor választottak meg a Slovenská domovina párt elnökévé a faluban. Ténykedésemet azzal kezdtem, hogy bepereltem az uraságot a kétévi elmaradt gabo najáradékért. Be is idéztek a bíróságra. A nagybérlő az ügyvédjét küldte, s ez meg nagyon okosnak kép zelhette magát, vagy pedig engem tartott sült bolondnak, mert németül odaszólt a bírónak: — Nagy összegről van sző: hatvanezer koro náról. Ebből juthat magának is, bíró úr! A pert megnyertem. Az ítélet szerint nyolc napon belül le kellett fizetni ezt az összeget ügyvédünk, dr. Zoltán kezébe. Egy hét sem telt el, mehettem a pénzért. Összehívtam a gyűlést: — Sikerült, emberek. Itt a pénz! Két nap, két éjszaka számoltam, aztán az udvarra tettem az asztalt, három embert ültettem mellé. Az asztalon volt a bankóhegy. Már megkezdtük a pénz osztását, amikor valaki kiabálni kezdett: — Tűz van! Tűz van! Mindenki elrohant, de az asztalnál ülő három ember nem mozdult a pénz mellől, s a végén háromszáz korona hiányzott. így én hatszáz helyett csak hármat kaptam. Ez volt az első tanulság. A sok szaladgálás miatt az én' munkám maradt, viszont az adóhivatal nem lehetett tekintettel emberbarát! tevékenységemre, és én eladósodtam. S közben észrevettem, hogy lopiák a kukoricám meg a krumplim is. Amikor kérdezősködni kezdtem, a csősz csak ennyit mondott: — Kérdezze meg a feleségétől, kik a tolvajok. Megtudtam, hogy az ő rokonsága hordja el a termésem java részét. S amikor szóltam, még neki állt feljebb: — Azért adósodtól el, mert belebolondultál a politikába. Bolond ember vagy te, Anti! Ahelyett, hogy magaddal törődnél, a rongyosok ügyeit intézed. — Én is rongyos vagyok! És még rongyosabb leszek, ha a pereputtyod mindenemet szétlopkodja. Kezdtem kukoricát és búzát termeszteni, mert eddig Gerencséren csak árpa és rozs volt. De a földemre külön csőszt kellett volna fogadnom, hogy nekem is maradjon valami. Más gazdáknak is kellett már a vetőmag, amikor látták, hogy nekem bevált — és ezért loptak meg. 1938-ban valaki a templomban énekelni kezdte a magyar himnuszt. Valaki a tanácsház előtti fára felhúzta a nemzeti lobogót. De nem a magyarok jöttek, hanem a hlinkások! Sokan sírtak akkor Gerencséren és sokan — ujjongtak. A gerencsér! szlovákok közül sokan már a következő vasárnap egyenruhában voltak. Éppen hazafelé jöttem, amikor elém állt egy gárdista: — Te piszkos kommunista, ha ezután nem fogod be a pofád, hát én majd elintézlek De örökre! jEz az ember mindmáig Gerencséren van. j Közben teltek múltak a keserves háborús esztendők, s a német dicsőségnek egyre jobban befellegzett. Tankcsapdákat ásattak velünk a falu‘határában. Naponta háromszáznyolcvan ember gyűlt a kocsma elé. Engem mint tolmácsot használtak a németek, s én ezt kihasználva, naponta több embernek szereztem orvosi felmentést. Pár hét múlva a háromszáznyolcvanból már csak százhuszan maradtak. A helybeli német parancsnok tombolt dühében: — Mit csinál itt?! Ha ez így folytatódik, pár nap múlva nem lesz egyetlen munkásunk sem. Én magát főbelövetem! Érti, Herr Vencel?! Segítségemre sietett a véletlen... Éppen egy olyan embert hoztam be, akinek hatalmas sérve volt... Odaugrottam hozzá és lerántottam a nadrágját: — Talán Ilyen emberrel akarják a háborút megnyerni, kapitány úr? S közben a gárdisták egyre többet kegyetlenkedtek. Nyitrán halálra kínozták dr. Fekete ügyvédet, Zacher kereskedőt és Kender raktárost! __ Egyik nap azt hallottam, hogy éjféli tizenkettőkor a németek felrobbantják mindkét gerencséri hidat. Azonnal sorrajártam a hidak melletti házakat és figyelmeztettem az ottlakókat... A házak összeomlanak, hacsak.., Hacsak a tervem nem sikerül! A némej kapitány három őrmesterre bízta a hidak felrobbantását, én mindhármat meghívtam „búcsúlakomára“. Este kilencre igazi német pontossággal be is állítottak. A jó vacsora "után szilvórium, bor és borba kevert szilvórium ... Egyik a másik után aludt el. — Csak egy egész kicsi alvás... Egészen kicsi — dünnyögte az utolsó is. Már csak pár perc hiányzott éjfélhez, amikor tank dübörgését hallottam Nyitra felől. Két katona szállt ki belőle és dörömbölni kezdtek a kocsma ajtaján. Lassan sétálva indultam meg a tank felé, az egyik katona azonnal felismert: — Maga a tolmácsunk, ugye? — Igen! — Hol vannak az őrmesterek? Itt van nálam a robbanószer, nekik kell átadnoml Folytatjuk Nagy László Endre Egy ember élete 4.
