A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1970-11-01 / 44. szám
A színjátszás magasiskolája A budapesti Vígszínház vendégjátéké Ez év áprilisában a Szlovák Nemzeti Színház drámai együttese a budapesti Vígszínházban két estén Madách örökbecsű Tragédiáját és egy alkalommal Ivan Bukovéan Mielőtt a kakas megszólal című antifasiszta drámáját mutatta be a magyar közönségnek. A kritika különösen a Tragédia előadásáról nyilatkozott nagy elismeréssel. Ezt a kivételesen nagysikerű vendégjátékot most októberben a Vígszínház viszonozta, s négy napos szereplése során legelőbb Anton Pavlovics Csehov Ványa bácsiját ját szotta. Csehov a színpadon mindig ünnepet jelent. Ünnepet a színháznak és a közönségnek különösen akkor, ha olyan színművészek keltik életre a nagy orosz drámaköltő megrázó drámájának alakjait, mint a Vígszínház európai rangú társulátá nak legkiválóbb tagjai. A századfordulónak ez a nagy szín padi varázslója ebben a színmű vében is a forradalom előtti vidéki orosz életet ábrázolja, egyfelől a tisztát és magasabbrendűt, a dől gos életer áhító alakjaival, másfelől a tunyákkal, tespedt agyúakkaí és parazitákkal, akikből kiveszett minden eszmény. A vergődő, de helyzetükbe beletörődő ember világában Jeleňa Andrejeva személyé ben megjelenik egy ragyogó szépségű asszony, szerelmes érzéseket kavar maga körül és revolverlövé sek dördülnek el. Az érzésvilágá ban megzavarodott, öregedő Ványa bácsi emeli a fegyvert pillanatnyi őrületében a családot önzőn kihasználó, öntelt rokonára, Sze rebrjakov professzorra. A golyók célt tévesztenek, nem hal meg senki, csak összetörik az az illúzió, hogy ebben a fojtogató, tespedt világban a család tagjai önzetlenül egymásért élnek. A színmű végén megtörténik a kibékülés, a boldogtalan Jeleňa távozik idős, beteges férjével, és boldogtalanul a faluban marad a jobb sorsra érdemes, munkájába, késői szerelmébe és magányába belerokkanó Ványa bácsi. Van-e kiút a boldogtalanságnak ebből a sivatagos világából? Talán az a halvány remény, hogy a jövő nemzedéke tisztábban, nemesebben és szebben fog élni. Csehov egy másik színművében, a Három nővérben, a párbajban elpusztuló Tuzenbach hadnagy mondja ki, hogy huszonöt, harminc év _ múlva eltűnnek a munkával szembeni előítéletek, a közelgő nagy vihar elsöpri a restséget és közönyt; a Ványa bácsiban a viszonzatlanul szerelmes, csúnyácska Szonya mondja a darab végén, munkába temetkező bácsikáját vigasztalva: „Élni jogunk, Ványa kácsi... dolgozni jogunk má sokért... Megpihenünk!" A csodálatos koncertként hang zó játék utolsó jelenetében úgy fénylenek és csengenek ezek a szavak, mint egy eizsongító, pihentető dallam, mely megnyugvást, vigaszt, életörömöt akar önteni a boldogtalanokba. A színmű két férfi főszerepében. Közönségünk Latinovits Zoltán és Darvas Iván remek játékában gyönyörködhetett. Minden szó és gesztus a helyén volt; alakításuknak mai színpadokon aligha van párja. Játékuk olykori groteszk elemei sem törték meg a fülledt és terhes csehovi hangulatot. Mellettük Ruttkay Éva valóságos természeti tüneményként hatott csodálatosan vonzó asszonyiságával; olyan Jeleňa volt, amilyennek Csehov, a színpadnak ez a halhatatlan Jelenet a Ványa bácsiból. Latinovits Zultán, Kutkai Éva, Darvas Iván Az Adáshiba egyik jelenete. Halász Judit, Páger Antal, Bulla Elma, Ernyei Béla lírikusa megálmodhatta. Szépségében hódító és Igéző, boldogtalanságában pedig szinte jelképe a múlt asszonyának. A Szonyát játszó Venczel Verának nagy elődje, Varsányi Irén emlékével kellett megküzdenie, és javára szól, hogy ebben a tüneményesen szép koncertben minden hangja bensőséges, minden pillanata mélyen átélt volt. A színmű többi szereplője, a gyönyörűen beszélő Péchy Blanka, dr. Tömőnek Nándor, Pethes Sándor és Sándor Iza is igen rangosán valósította meg Horvai István ötletgazdag rendezői intencióit. Mindenképpen helyeselhető, hogy a tartalmas, mély élményt adó Ványa bácsi két felejthetetlenül szép előadása után az együttes Szakonyi Károly Adáshiba című komédiájának bemutatásával bebizonyította, hogy nagyszerűen ért a mulattatáshoz is. Szakonyi komédiája telitalálat. Abszurdnak is mondható a játék, hiszen nem mindennapi dolgok, csodák történnek benne: a kispolgári család Emberfi nevű Krisztusszakállas albérlője borrá változtatja a vizet, a tolókocsis szomszédnak visszaadja járóképességét, a tévékészülékét elhallgattatja, majd újabb intésére visszaadja hangját. Ám nem a természetfeletti a lényeg, s nem az abszurdon van a hangsúly, hanem a nagyon vidám és mégis keserű komédia tényén, hogy a kicsinyesség és a közöny igézetében élő család tagjait semmiféle csoda nem tudja kiragadni beszűkült, kispolgári világukból. Órákig ülnek a képernyő előtt, de jóformán nem is látják, amit néznek, szinte jelképes az adáshiba is, amely nem a készülékben, hanem bennük, a fejükben, az életmódjukban van. Bár kedveskednek egymásnak, és a szeretet szavait mondogatják, valójában nincs mélyebb, belső kapcsolatuk: nem élnek egymással, hanem egymás mellett, önzőn begubódzva kicsinyes önmagukba, mit sem tudva a többiek igazi énjéről, benső világáról. A komédia csattanója éles: Imrus, a család legfiatalabbja, Emberfiben, varázsló barátjában is csalódva, kimenekül a közönybe tompult családból,, s a különös az, hogy a szerető család meg sem ütközik távozásán. Csak a gyerekei testi jólétével törődő anya sopánkodik, hogy a sálját otthon hagyta, pedig igen kényes a torka, azonnal bedagad, ha nem vigyáz magára. Imrus menekülése Szakonyi szatirikus színezetű komédiájának mélyebb értelmet ad; példázatot jelent aról, hogy ezeken az eszmények nélkül élő kispolgárokon még a csoda sem segíthet. Egyedül Imre az, aki csodák nélkül is megtalálja önmagát, és egy lépést tesz előre, amikor otthagyja a tompaságnak és tespedésnek, a közönynek ezt a híg világát. A komédia budapesti ősbemutatója idején Létay Vera az Élet és Irodalomban megjelent kritikáját igen találóan azzal kezdte, hogy „Szakonyi Károly Adáshiba című darabjában nincs egyetlen eredeti mondat sem. Minden gondolat, minden kifejezés lehangolóan elcsépelt. Az agy nyugodtan lustálkodhat, a túlságosan szolgálatkész szavak versenyt nyüzsögnek a levegőben, hogy a szólásra nyitott szájba sült galambként belerepüljenek. Ennyi ócska közhelyet, áporodott butaságot művészet összehordani. Es ezt most kivételesen nem elmarasztalással, hanem elismeréssel kell megjegyeznünk. Mert az ártatlan komolyságot mímelő komédia a megfigyelések hétköznapi látszata hitelességével, a kísértetiesen ismerős párbeszédek ál-naturalizmusával könyörtelen szatíráját adja a befelé forduló, s önálló véleményre renyhe kispolgári életformának." Nincs mit hozzátennem ezekhez a találó megállapításokhoz: egyformán jól jellemzik mind Szakonyi irói módszerét, mint a komédiát magát. Az előadás remek. A kivételes tehetségű, sokoldalú Várkonyi Zoltán az utolsó esztendők legmulatságosabb vígjátéki előadásával lep meg bennünket, a komédia értékeit ötleteivel szinte megtízszerezi, elfelédtetve a nézővel, hogy sovány a komédia cselekménye. Nincs itt üresjárat, a banalitások özönében egyetlen zökkenő, kisiklás. A gyakran robbanóan hangossá váló derű abból fakad, hogy Várkonyi nem játszatja színészeit a komédiázás oltson mulattató stílusában, hanem nagyon komolyan, mintha Pirandellót vagy éppeir Shaw-t interpretálná, amikor történetesen arról van szó, hogy a moly megrágott egy ócska szmokingot vagy az apa nem tudja, hogy Imre fia a tizennyolcadik vagy tizenkilencedik születésnapját ünnepli. Remekelnek a színészek is, élükön Páger Antallal a banalitásokat örökérvényű igazságként emlegető apa szerepében és Bulla Limával, aki az érzelmes, ostobácska kotlósmamát játszotta életszerű hűséggel. Mellettük Béres Ilona tűnt fel ideges kelletésével és fanyar öniróniájával. De kiemelkedő alakítást nyújtottak a többiek: Halász Judit, Ernyei Béla, Kozák László és Tahi Tóth László is. A Vígszínház együttese csatát nyert, a színjátszás magasiskoláját nyújtotta. Kívánatos volna, hogy ez a hídverő cserejáték minden esztendőben megismétlődjék, és kölcsönösen tovább arathassa megérdemelt gyümölcseit. EGRI VIKTOR 14
