A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1970-10-18 / 42. szám
Csukás István B a r t ó k A gyorsan üszkösödő nyárból didergő háta világít — hajtogatom elszomorodva. A húsz éve kihűlt magányból jó lenne felejteni valamit, ezüst fejét az öregkori fényképek dermesztő trükkjét, ahogy halántékát szelíden már kezébe fogta az öröklét; mikor bőröndnyi kottapapírral hajóra szállt. mögötte örvénylett s elsüllyedt Magyarország. S feltámad bennünk, aki volt: árva. Magára ölti önként, ami fúj, csupasz idegét húrolja a zongorára, s szikla-élű dallamot dobál. Az eszméletünknek világító véglet, a világgá kapaszkodó magány. Zenéje, mint a gerinc, belénk szűrődik: erkölccsé vált s erkölcstelenné tett mindent, mi más ütemre ordít, tingli-tangli ábrándot, tűlcukrozott nótát. Állunk előtte lehajtott fejjel, szigorú szíve meg kell, hogy áldjon. Csontos ujja kopog koponyánkon. Havonta kilenc forintot kaptam, és ez nagy pénz volt akkoriban, amikor forint húszért kaptam egy pár cipőt és két forint nyolcvanért egy, öltöny ruhát. De meg is kellett dolgoznom érte! És nemcsak a templomban. Fát fűrészeltem, szenet hordtam, de mi volt mindez ahhoz képest, amit otthon csináltam, és még csak a bendőmet sem tölthettem meg rendesen. Ügy éreztem magam, mintha egyenesen a mennyországba kerültem volna. Minek hazudnék? Miért gyaláznám az apácákat? Hozzám jók voltak. Sokkal jobbak, mint a tulajdon bátyám. Régi kommunista vagyok, nem kenyerem a hazudozás. Ha vasárnap délután kimenőm volt, megmegfordultam a lányok után. És az apácákban is éreztem a nőt, hiába öltöztek talpig feketébe . . Olyan sok fiatal volt köztük és olyan sápadt volt az arcuk. A sok imádságtól? A sok virrasztástól? Krisztus arái nagyon sápadtak voltak, a mosolygásuk is sápadtan szomorú volt. Olyan mint az őszi virág. Igen, olyanok voltak, mint az őszikék, mint a krizantémok. Még az illatuk is olyan volt. Én olyannak éreztem. Igazán nagyon kedvesek voltak hozzám. Ingyen kosztol, lakást kaptam, meg még ruhákat is. Meg sokszor mellékes pénzt. Elsején a perselyből egész marékkai adott a templomos nővérke: — Aztán nehogy haszontalanságra költsed! Ajándékozd meg az édesanyádat — mosolygott és megslmogatta az arcomat. Ilyenkor mindig nagyon elpirultam, mert Mária nővér nagyon szép volt és nagyon fiatal. És minden délután órákig foglalkozott velem. Németül tanított. Két és fél évig voltam az apácáknál. Két és fél év alatt minden szabad percemet tanulásra és olvasásra használtam fel. Már egész folyékonyan tudtam németül. A fizetésem nem vettem fel, hanem a főnöknőnél hagytam. A mellékest anyámnak adtam, ha bejött hozzám, de legtöbbször a bátyám kunyjsrászta el. Egy vasárnap nagymise után megkérdezett a főnővér: — Antal fiam, mondd' csak, nem szeretnél te pap lenni? Grácban van egy testvérházunk, ott kitanítanának papnak. Gondold meg, fiam. és keress fel, ha döntöttél. Egy álmatlan éjszaka, sok töprengés után döntöttem: Igen, pap leszek! Az apácáktól kaptam pénzt és új ruhát, a íőnővér is kiadta a megtakarított pénzemet, áldását adta rám és elbocsátott. Megcsókoltam a kezét. Hazamentem édesanyámtól elbúcsúzni. Száz forintot nyomtam a markába. Sírt a mégha tottságtól: — Hát mégis pap leszel, fiacskám? Nagy legény voltam már akkor, tizennyolc éves, de azért nekem is potyogtak a könnyeim. Először indultam messzi-messzi útra. Grácban igazán jó dolgom volt. Hajnali négy kor ébresztő, egy óráig imádkoztunk, utána reggeli. Azután munka a templomban, a pékségben és a szabóságban. Mindenütt kipróbáltak, de hát nem voltam én az egyedüli. Fél év múlva megkezdődött az oktatás. Két évet kellett elvégeznem a városi gimnáziumban, azután négyet bent a papneveldében. S utána még kettőt a teológián. Nagyon hosszú idő. Kibírom-e ilyen sokáig a négy fal börtönében és a papi lelkíismeret bordaközi rabságában? Hiszen olyan fiatal vagyok, és nem nyugtatnak meg a lelkigyakorlatok, nem nyugtat meg az ima sem. Kényelmetlen fekvőhelyemen egyre többet gondolok a lányokra. Egy lányra, akit a vonat ablakából láttam csak. A vasúti sorompó mellett állt és az utasokat nézte. Csak úgy, unalomból. Szép szőke haja volt. Olyan színű, amilyen az érett kalász. Vagy olyan, mint a méz. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Négy kék virág, négy csepp víz a tengerben. A leány szeme mosolygott. Olyan kék szeme volt, mint a Mária-szobornak. Mint Mária nővérnek. Talán azért jártam a Mária-oltárhoz imádkozni. S közben rajtakaptam magam, hogy nem imádkozom, hanem arra a leányra fcf)nd*»lok, akinek a nevét sem tudom. Akinek álmomban először csak a haját simogattam meg, azután a kezét. Később benyúltam a blúza ala ... és hirtelen felébredtem... Olyan vadul vert a szívem, mintha valóban megtettem volna. Egysaer le is vetkőztettem, és akkor izzadtan, riadtan ébredtem fel az éjszaka kellős közepén. Milyen pap lesz belőlem? Most még nem késő, meggondolhatom! Ha almát vettem, a kezembe vagy meleg kenyérszegélyt, csak a szemem kellett lehunynom, s úgy éreztem, mintha gömbölyű leánymellett tartottam volna a tenyeremben. Riadt kis madarat. 1914-ben kitört a háború. Ügy éreztem, hogy ütött a szabadulásom órája akkor, amikor már kispap-ruhában jártam. 1915 márciusban besoroztak, és októberben mér be kellett vonulnom. Egy reverendás férfi ezt mondta: — Ha keze-lába meglesz, visszajöhet. Ha nem, akkor ne jöjjön vissza . .. Igaza is van. Ki látott már félkezü vagy íéllábú papot? Az Istent csak épkézláb ember szolgálhatja. 1915 októberében vonultunk be a komáromi öregvárba. Német vezényszavak, kemény katonaélet. Az elkényeztetett fiúk takarodó után csendesen sírtak a szalmazsákon. Talán az édesanyjukra gondoltak, talán otthon hagyott kedvesükre. Engem megedzett az élet. Fel sem vettem a korai kelést és a gyakorlatozást. Csak a koszt volt rossz. Grácban öthatfogásos ebédeket ettünk ünnepeken. Komáromból Veszprémbe vittek bennünket, és egy hónap múlva indultunk a harctérre. Galíciában egy hónapos tábori gyakorlat, azután ki a hadállásokba. Éjszaka csináltuk a fedezékeket, nappal pihentünk. Hallottuk a detonációkat, a lövöldözést, de mi egyszer sem sütöttük el a puskánkat. 1916 júniusában az oroszok áttörték a frontot, megkezdtük a visszavonulást. Nem kaptuk meg az élelmiszer-fejadagunkat, hát rekviráltunk. Kitűnő állásaink voltak, és a tisztek arról beszéltek, hogy innét már nem hátrálunk! „Nincs olyan isten, aki innét kiverjen bennünket!" ■ Folytatjuk
