A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)

1970-10-11 / 41. szám

Panek Zoltán

Piros rózsák beszélgetnek

— Délután négy óra huszonegykor megy a vonat. A vonatom. Jó vonat; nem kell átszállnt. (A nő beszél, mivel a nő kezdi; gyengébbek kedvéért: a jeleség. Ö is fogja végezni — mindig a nőké az utolsó szó, a férfiak csak: vádlottak.)

— Csak semmi dramatizálás. Hagyjuk a célzásokat. Ámbár, amit mindenki megért, arról még lehet beszélgetni. Megértettem. A vonatot megértettem. Ma tehát nem indul egyetlen vonat sem. (így a férfi; borzasztó bajban van: felesége csomagolt, el akarja hagyni, de valamely szerelmet már a kompjuter sem tudna kiszámítani. Mindenesetre: ió lesz résen lenni; mért csak a rabság résein át pillantható meg olykor a szabadság?/

— Kikísérsz?

— Nem.

— De hát jegyet kellene venni.

— Akkor kikísérlek. Ha jegyet kell venni, természetesen.

— Akarsz egy szappant?

— Nem. Milyen szappan?

— Ezt a fenyöhabot használd majd el. Rossz a csavarója, nem tudom elvinni.

— Mit mondjak az embereknek? Mondjuk: a barátainknak?

— Nem érdekel. Amit akarsz. Azt hittem, hogy fehér hollót találok, de csak karón varjú.

— Ezt fogom elmondani. Mit fütyülsz? Ezt mondjam el? Vállalod?

— Nem tudom. Csak úgy. Fütyülök az egészre. Nem tudom, mit fütyülök.

— Szeretném tudni mégis, mit fütyülsz. Nem szoktál fütyülni. Igaz, megértem: nem tudhatod, mit fütyülsz, hiszen sohasem szoktál fütyörészni. Talán gyöngédségből fütyülsz.

— Ebből a mosószerből viszek egy dobozzal. Hátha ott nem lehet kapni. Milyen jól tudod, mit szoktam és mit nem. De a beavatottság még nem műveltség. Te mondtad. Tagadd le ezt is. Megvárom, ezt még megvárom, amíg letagadod.

— Ha én mennék el, én azt mondanám: Azért megyek el, mert a végsőkig elmentem.

— Csúnya dolog, ha a koldus azonnal megnézi, mennyit kapott. De még csúnyább, ha az nézi meg, aki adja az alamizsnát.

— Ezt is én mondtam?

— Képes volnál. De nem mindent mondasz te, ami jó. Még élnek más emberek is.

— A legfontosabb dolgunk az lenne, hogy megfigyeljük, hogyan hal meg egy ember; ránk is sor kerül. A világot megváltani nem lehet.

— Még mindig jobb, ha történik valami az emberrel. Nem gondolod? Még mindig jobb, mint ha minden marad a régiben.

— Még csak két óra. Átvettem a stílusod. Helyesbítek: tizennégy óra. Így a szomszédok is megtudhatják, egészen pontosan tudhatják, hány órakor beszélgetünk. Halkítsd le a hangod. Legalább a búcsúzáskor.

— Eltelik valahogy. Ez az egész olyan váratlanul ér véget; amilyen váratlanul kezdődött. Csak a következmények.

— Ügy tudom, Nixon is így nősült annak idején. Meglátni és megszeretni: korszakalkotó volt. Ámbár az az érzésem, a vég mindig nehezebb; a véget, azt nem olyan könnyű feledni.

— Ma szólaltak meg először a balkáni gerlék. Te mondtad.

— Mondok néha ilyen köztudott dolgokat, amikor senki sem figyel föl idejében.

— Legalább tudjuk a természeti időpontot is.

— Telitalálat. Mért nem csomagolsz tovább? A csomagolást, érzelmeink összecsomagolását, senki sem fizeti, de azért munka és azért oda lehet figyelni rá. Hogy utólag ne tehessünk, legalább ezért a munkáért ne tehessünk magunknak szemrehányást. Magadnak csomagolsz.

— Köszönöm, hogy a jégszekrényt rendben hagytad; rendbetett jégszekrénnyel fogadtál. Szép kis társaság. A jégszekrény belsejébe, a

jégszekrény ajtajának belsejére írják föl: „Itt jártunk: Ibi, Anikó, Gerü, Anti."

— Látom, már betéve tudod.

— Lemostam.

— Mondtam már: nem tudom, mikor került oda a felírás.

— Mondtad. Nem voltál itthon. Csak úgy bejutottak a jégszekrénybe. Kicsi a lakás. Ha kinyitjuk a jégszekrényt, mindjárt tágasabb. Fogadás — a jégszekrényt is beleszámítva — a lakás összes termeiben.

— Ne légy már olyan modern. Még megelőzöd a vonatod, ami korodat megelőzve indul. Amikor pedig, érzésem szerint, ma nem indul eqyetlen vonat sem. Nem mondtam ezt még neked?

— Mindenki őrizze meg a közönyét. Ha már eddig megőrizte. Most ezt akartad mondani.

— A macska harap. Ettől már lehet sírni, ha ezt látod majd valahol kiírva; ez már elég ok a sírásra.

— Abbahagyhatnád az ivást.

— Bánatomban iszom. Ami csak távozásoddal lesz majd teljes. Ha elmégy, hozzál nekem vásárfiát. Egészségedre.

— Ma szólaltak meg először a nálunk is „honos" balkáni gerlék. Kár, hogy már nem tudom meghallgatni őket.

— Bámulom azt a buzgalmat, amellyel csomagolsz. Ti nők csodálatos hűséggel tudtok a tárgyakhoz ragaszkodni. Talán egyesegyedül a tárgyakhoz tudtok igazán ragaszkodni. Egy kávét még főzhetek neked?

— Igen.

— Végtelenül megtiszteled mindkettőnkben az embert, hogy nem fokozod a sértegetést d búcsúzkodás várt hatványára. Az elválásban is lehet gyöngédség, ha a megismerkedésben van; mert volt, ugye? Volt, csak kimerült. De hagyjuk, hagyjuk a dramatizálást másokra. Emlékszel, amikor megjátszottak, hogyan fogunk majd szétválni? Bocsáss meg a kifejezésért, de akkor éppen bolondul szerettük egymást; anynyira bolondul, hogy már azt is el mertük játszani, milyen lesz a válásunk. A könyvespolcnak. A nagyoknak, ahogy mondtuk. Lássanak ilyet is. Akik annyi mindent megírtak. De ilyet még nem láttak. Igen, a szerelem merész, vakmerő, kihívó, pimasz, orcátlan — mindent el lehet mondani a szerelemről. De csak kevesen tudnak aztán — a búcsúzáskor is — kávét főzni hosszú útra induló legkedvesebb kedvesüknek. Mindig az a legkedvesebb kedves, aki elmegy. Akkor kellett volna elválnunk, amikor megjálszottuk. Nem lehet a szavakkal játszani; később nem sikerül úgy, elszáll a mindig, a végül mindig szükséges válás hangulata. Bocsáss meg ezért a kitérőért. Nemsokára indul a vonatod; de a kávédat még idd meg nyugodtan.

— Késik az óránk.

— Tudom. Te akartad így. Hogy mindig néhány perccel a valóságos idő előtt járjunk. Rávettél erre is. Most már mindegy. Most már ne vidd előre. Ne vigyük előre.

— Csak tíz percet késik. De lehet, hogy kevesebbet.

— Nehogy lekésd a vonatod.

— Akkor vidd előre; kérlek.

— Nem fontos. Elég, ha tudjuk. Van-e még valami mondanivalód?

— Nincs.

—■ Nekem sincs. Nekem azért nincs, mert én nem tudom arra az időre hagyni, amikor esetleg majd megkérdik tőlem: Van-e még valami mondanivalóm. Nekem azért nincs. Kész a kávé. Nekem csakugyan nincs több mondanivalóm.

— Akkor telefonálj taxiért.

— Telefonálhatok taxiért, föjjön a taxi. fó volna olyan világban meghalni, hogy az ember csak telefonál taxiért, és a taxi jön.

— Ezt miért mondtad?

— Nem is mondtam. Nem mondtam. Csak meghallottad egy gondolatom. Többé nem fog előfordulni. Tükröm. Ez sem fog többé előfordulni, hogy így szólítsalak. Ha nem akarod. Vagy esetleg egyenesen megtiltod.

— Hozzád írt leveleimet összetéptem, a tieidet viszem magammal.

— Igazságosan osztottad el. Csak arra kérnélek meg, ha még lehet, hogy ne mind tépdesd azokat, a kezedbe vett papír szelet kéket még apróbb darabokra, mivel; meglátásom szerint, már nem lehet apróbb ' darabokra tépdesni. Egy szerelem mértékét (értékét?/ nem az szabja meg, hogy ki szenved jobban. Tudsz-e szenvedni benne. Akkor elhiszem.

— £n kimegyek belőle.

— Bn viszont figyelmeztettelek, hogy ma nem indul egyetlen vonat sem.

— Nézd, én összecsomagoltam. A kávé nagyon jó volt.

— Mint rendesen. Tedd hozzá.

— Igen. Mint rendesen. De mondd azt, hogy ne menjek el.

— Maradj.

— Nem maradok.

— Nem maradsz. Nem, elmenni nehéz. Megérkezni valahová. Az a nehéz. Te még nem érkeztél meg sehová. Csak elindultál velem.

— Hová lehet veled megérkezni.

— Köszönöm, hogy ezt nem kérdő hangsúlylyal mondtad. Ne sírj. Jó, hogy összecsomagoltál. Néha össze kell csomagolni, mintha készülődne az ember. Ne sírj. Már mondtam neked: lefeküdni, az is megoldás; a halál nem más, mint az élet halogatása. Ismertem egy embert, aki ezt mondta nekem. Ezt még nem mondtam neked: „Amikor én boldog akarok lenni, veszek egy kiló flekkennek valót, hozzá agy üveg bort, elmegyek a város másik végébe, milyen szerencse, hogy a szeretőm a város másik végében lakik, Piriké mindig úgy vár engem, mint első találkozásunkkor, odateszi a flekként, bepácolva jobb lenne, de hát ez a helyzet, megsül a hús, megesszük, bort iszunk hozzá, azután Piriké leül a zongorához, játszani kezd, azt játszsza: Piros rózsák beszélgetnek, énekel is hozzá, csodaszép hangja van, én csak hallgatom, aztán megkérdem tőle: Mondja, Piriké, honnan veszi maga ezt a hangot?“ Ne sírj.

— Nem sírok. Aljas vagy. Ha még senki nem mondta volna neked: aljas vagy.

— Nem mondta. Te mondthatod. Te akármit mondhatsz. De ne sírj.

Hány óra?

— Nem tudom. Az óránk elébemegy az életnek. Elébejár. Nem lehet hinni neki. Késik.

— Nem hívod a taxit?

— Minek hívjam? Csak nem kell már egymásig is taxival mennünk?

— Ne igyál többet.

— Többé vagy többet?

— Most.

— Jó. Utoljára így látlak: én egy kapualjban, te az utcán mentél. Te nem láttál engem, csak én téged. Derékszög. Derékszög, de olyan derékszög, amelynek kilencven fokossága csak egyetlen másodpercig tartott. El tudod képzelni? Már nem látlak. Lábad arrébb tetted, körülöttem kihűlt a föld. A világot megváltani nem lehet; de azért a megváltás ellen mindenki tesz valamit. Ezért ember az ember. Ne sírj. Síró szerelmet nem tudok megölelni.

— Lekésem a vonatot.

— Milyen vonatot?

— A vonatomat.

(Mondtam, hogy a nőé lesz az utols ószó.j Sem Vele, sem nélkülük.