A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1970-10-04 / 40. szám
Brassai könyve PICASSÓRÓL Az eredetileg Párizsban megjelenő könyv világsikerré vált. A budapesti magyar kiadás a tizedik már a sorban, s a közelmúltban szlovákul is napvilágot látott századunk egyik legérdekesebb egyéniségének, Pablo Pica.->sónak afféle életrajzi kistükre. Mielőtt bármit is közzétennénk magáról a portréról, szóljunk a szerzőről, Brassairól is, aki a múlt század utolsó esztendejében született Brassóban, és Halász Gyula néven ismert festőt tiszteit benne a világ. Brassai évtizedek óta Párizsban él, ismert fényképész és — az utóbbi időben — író. Könyvét mégsem a megírás lendületessége, a stílus csiszoltsága, a tükör-tartás szokatlansága emeli a világűr magasába. Két titka van a sikernek: az egyik maga Picasso, aki olyan ellentmondásos, ködös, tétova vonalakkal megrajzolt emberként él planétánkon, hogy minden róla készült munka eleve magára vonja a figyelmet. A másik: Brassai munkamódszere, könyvének csupa dokumentumra, csupa valóságra épített mozaik-rendszere. Már a puszta tény, hogy hol, mikor és mit mondott az idős mester, érdekes. És ha mindez évtizedeken át szorgalmas jegyzethalmazként púposodik a precíz megfigyelő asztaián? Végülis érdekes és izgalmas portrét eredményez. Illyés Gyula, aki a Párizsban élő Brassai személyes ismerőse, és olyan barátság fűzi Franciaországban megtelepedett honfitársához, mint a Brassóban született képzőművész-írót Picassóhoz, remek előszóban villantja fel a párizsi művészvilág légkörét, a hazai események hangulatfoszlányait és azt is, mi várható vajon e könyvben. „Igaz, hogy Picasso előbb rajkóit, mint beszélt? S épp ezért csak későn kezdett beszélni, mert mindazt, amit megkapni kívánt, újjával a levegőbe ábrázolta, majd hamarosan papírra vetette? Hogy tízéves korában apja, a főiskolai rajztanár abbahagyta a tanítást, mert már nem volt mire megtanítania a fiát, tizenhat éves korában pedig átadta neki magápak a rajzórákat? Húsz éves korára pedig, ami akadémiai díj és kitüntetés volt, mint elnyerte?“ Már az elősző is izgaimas, és utána csupa felbecsülhetetlen értékű közlés következik Picassóról. Kommentálva alig-alig látjuk az eseményeket, a mondatokat. Az olvasó, ha van némi fantáziája és rendszerező képessége, öszszerakhatja a mester talán legreálisabb mozaik-képét, és amennyire azt -egy ember meg tudja valósítani — hiteles vonalakkal rajzolódik ki a másikról a békegalamb és a Guernica alkotójának arcéle. „Amikor először léptein át műtermének küszöbét, Picasso éppen elmúlt ötven éves. Mondanom sem kell, hogy már nem volt ismeretlen. De a neve mégiscsak ebben a fordulópontot jelentő évben kezdte beragyogni a világot. Műveinek nagy, gyűjteményes kiállítása, amely június 15-én nyílt meg a Georges Petit galéria aranyozott termeiben — ez volt a párizsi »évad« legjelentősebb eseménye — fontos mérföldkő pályáján. Először történt meg, hogy összegyűjtve állították ki kétszázharminchat vásznát, s a néző egyetlen pillantással átfoghatta kék és rózsaszínű, kubista és klasszikus korszakát, egész addigi életművét. Másrészt talán utoljára történt meg, hogy Picasso maga csoportosította műveit, és személyesen ellenőrizte, hogyan akasztják föl a képeket, amelyek messziről kerültek elő, mint megannyi tékozló fiú, aki aranyingben tér vissza.“ Belepilanthatunk a párizsi művészvilág színes forgatagába, a zajlásba, amely örökösen körülveszi a művészeket és mecénásaikat, s azt a maréknyi közönséget, amely aztán hovatovább duzzad, hogy végülis közvéleményformáló erővel bírjon. Anélkül, hogy Brassai tudatosan erkölcsi vagy esztétikai kérdéseket boncolgatna, s anélkül, hogy hyen fényben ragyogtatná Picassót, kicsillan a sorokból ez is. Egy beszélgetés részletét idézném: Picasso: „Ha az embernek van mondanivalója, ha ki akar fejezni valamit, előbb-utóbb mindenféle aiázat elviselhetetlenné válik. Az ember legyen elég bátor, vállalja a hivatását és abból éljen. Ne beszéljen „mellékfoglalkozásról“, az csak maszlag! Sokszor én is le voltam égve, de azért mindig ellenálltam a kísértésnek, hogy másból éljek, ne pedig a festészetből. Én is csinálhattam volna rajzokat szatirikus lapoknak, mint Juan Gris, Van Dongen vagy Jacques Villon. A ĽAssiette au beurre nyolcszáz frankot kínált rajzonként, de én ragaszkodtam hozzá, hogy festészettel keressem meg kenyeremet. Eleinte olcsón adtam a munkáimat, de eladtam őket. Lassanként elkeltek a képeim, a rajzaim. Ez a fontos . .“ Minden portré-könyv, életrajzregény vagy monográfia egy kissé gyanús vállalkozásnak tűnik. Az ember sokszor saját mélységeit sem tudja megbízhatóan és precízen föltárni, és akkor másnak sikerülne? Az így készült kép eleve azzal riaszt el, hogy hamisnak látszik. Brassai legnagyobb erénye, és a könyv legnagyobb pozitívuma, az érdeklődés, a siker mozgató rugója az, hogy meg sem kísérli az ilyesmit. Ű csak szorgalmas barátként, a Picasso-féle „udvar" törzstagjaként megfigyel, és nemcsak remek fényképezőgépével, hanem leikével és agyával is megörökít.' Nem véletlen, hogy a könyv újabb országokba jut el a közeljövőben, éppen ezért, és azért is, mert tetemes fényképanyag színesíti. Csupa nem hivatalos, óvatlan pillanatban, szinte „házi használatra“ készített föivétel. A könyv 1962 novemberéig a Picassóval öszszefüggő történéseket rögzíti, de minden bizonnyal kiegészül még a jövőben, mert az Idő azóta is telik, és az idős mester elképesztő kitartással alkot és él, a szó szoros értelmében: gondoljunk csak feleségeire ... Befejezőként még egy idézet Brassai könyvéből. Picasso egyik ismerőse mondja: „Amióta csak ismerem, mindig úgy hagyta a könyvet, föltornyozva. Aztán időnként ládákba dugta őket, hogy megszabaduljon tőlük. Mindenütt vannak könyvesládái, Párizsban, Cannes-ban, Vauvenargues-ban ... Picasso azt állítja, hogy pontosan tudja, mit tartalmaznak a ládái, és könnyűszerrel megtalálja a keresett könyvet vagy tárgyat. Amíg szélütés nem érte, Sebartés volt ennek a birodalomnak a kormányzója. Most mi vagyunk megbízva, ketten. Már nem is tudom, hány teherautóval meg furgonnal küldtük utána Dél-Franciaországba a Párizsban hagyott holmiját. A Grands-Augustins utcában nem sok maradhatott belőle, de hiába minden: Picasso listái, csodálatos emlékezőtehetsége és távirányítása ellenére is vannak dolgok, amelyeket nem lehet megtalálni. Például sehogy sem sikerült előkerítenünk egy színes metszetsorozatot, amely 1930 táján készült és Picasso szerint valamelyik ládájában rejtőzik ...“ A könyvet a budapesti Corvina jelentette meg. BATTA GYÖRGY t
