A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)

1970-09-27 / 39. szám

Szép magyar komédia 2. rész 7. A süket csend átolvadt az erdő csendjébe. Bálint lova csendesen vesztegelt ogy horgos­ban, lovasa pedig véresen nyakába borult. Az élő csend viszont magához térítette, körülné­zett, hallgatózott és kocogva megindult az ös­vényen. A mezőn sebesült lovak és véres, mez­telen tetemek hevertek. A túloldalon a francia hintó és kísérete állt sértetlenül. Bálint oda­­lovagolt és kimerültén csúszott le lováról. A hintó mellett egy nemes úrfl feküdt, egy má­sik ápolta. A kis Sándorffy voit, de élettelen teste többet már nem mozdult. Bálint a diplo­mata felé fordult, aki hideg tekintettel nézett rá, és így szólt: — Nous avons un laisszez-pas­­ser de par Haut-Porte. — Bálint egy pillanatra hitetlenkedve nézett rá, majd elfordult. A dip­lomata Ingerülten folytatta: — Mais pourquoí fait. Monsieur?! — Bálint arcán csak a kérdés látszott: Pourquoi?... (Miért?) B. Az egri várban vagyunk, ahol a mulatozás, a tánc már a tetőfokán áll. A nagy kavargásból váratlanul előbukkant a táncba feledkezett Bálint arca. A hölgyek legyezői közül szintén egy ismerős arc bukkant elő, Annáé, akinek kíváncsi, figyelő szemei valakit kihalásztak a tömegből. Anna szobájának ablakánál Bálint várakozik, akinek a szépasszony egy kehe'iy bort küldött a komornájával. Aztán ő is kö­szöntésre biccentette kelyhét és halkan meg­szólalt: — Én ismerem kegyelmedet — és las­san Bálint felé indult, aki a váratlan találko­zástól zavarba Jött. — Poéta?! — kérdezte An­na. De mielőtt Bálint szóihatott volna, to­vább folytatta: — Morghay Kata nevére, Be­­bek Judit nevére, Csák Borbála nevére . . . — és kelyhét a költőre emelte. 9. Anna tovább folytatta: — Sommerné — Bá­lint arca e szóra megfeszült — Sommerné ne­vére nincs versezet? Az özvegy hentesné ne­vére? Bálint zavartan nyögte: — A legénye­im ... — Periret van Sommerné ügyében — mondta Anna —, de abban nem legényeit em­lítik ... Kegyelmedet! Megtámadta özvegy Som­­mernőt. Az országúton? ... vagy az erdőben? — Bálim mondana valamit, de Anna rögtön elé vág: — Periratok. Városi szolgákat ütlegel. — Bálint végre önérzetes lett: — Az pimasz volt. 10 Anna kíméletlenül folytatta: — Mindenki pimasz volt... Teméntelen perlrat. Perirat meg kérvény ... A kérvényeket kegyelmed ír­­ja?i... Az uram mondta, hogy kapitányságot kért az udvartól... Rossz híre van ... A sógo­rom Bécsben intézte, hogy hadnagyságot kap­jon ..........Itt szem előtt van ... — Bálint szé­gyenkező dühvei, homlokán kídagadt erekkel és megfeszült, vérbenforgó szemekkel figyelte az asszonyt, aki még hozzátette: — Az én sze­mem előtt Is. 11. Az erdő hajnali Idilli zajaiban közelgő ló­dobogás hallatszott. A szűk csapáson csakha­mar feltűnt Anna, aki a tisztáson kényelme­sen lelassított és óvatosan körülnézett. Egy öreg fa odvából csapzottan, gémberedetten és álmosan hunyorgó szemekkel Bálint kecmer­­gett elő. — Lovagi... Estétől Itt gubbaszt? — kérdezte kacagva Anna, és a magával hozott kulacsot odanyüjtotta Bálintnak. — Maga miatt... — dünnyögte Bálint és húzott egyet az italból. — És iiyenkor mindig így összegém­­beredik? ... Érdekes — aztán jókedvűen, csa­­lógatóan körbetáncolta Bálintot és énekelni kezdett: —■ Vitézek ml lehet ez széles föld felett szebb dolog a végeknél? Holott kike­letkor az sok madár szól, kivel ember ugyan él. Mező jő Illatot, az ég szép harmatot ád, ki kedves mindennél. 12. Anna dúdolva, Ingerkedve forgott, mire Bá­lint is felfrissült a játékban és váratlanul dur­ván tört rá az éppen hátat fordító Annára. Rövid, fojtott dulakodás után Anna megfor­dult és felszabadult kezével arconvágta Bá­lintot, majd szinte megvadulva ütötte, ahol ér­te. A lovag csak nézte a bősz asszonyt és el­lenállás nélkül tűrte az ütéseket. Anna to­vább ütött volna, de keze már belefáradt a verésbe, s egyébként Is megzavarta valami mert váratlanul közelről emberek raja hallat­szott. Kezét még felemelte, de ekkor meglátta, hogy Bálint homlokán vékony vércsík folydo­­gál lefelé. (Folytatjuk) 12

Next

/
Thumbnails
Contents