A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1970-09-27 / 39. szám
Szép magyar komédia 2. rész 7. A süket csend átolvadt az erdő csendjébe. Bálint lova csendesen vesztegelt ogy horgosban, lovasa pedig véresen nyakába borult. Az élő csend viszont magához térítette, körülnézett, hallgatózott és kocogva megindult az ösvényen. A mezőn sebesült lovak és véres, meztelen tetemek hevertek. A túloldalon a francia hintó és kísérete állt sértetlenül. Bálint odalovagolt és kimerültén csúszott le lováról. A hintó mellett egy nemes úrfl feküdt, egy másik ápolta. A kis Sándorffy voit, de élettelen teste többet már nem mozdult. Bálint a diplomata felé fordult, aki hideg tekintettel nézett rá, és így szólt: — Nous avons un laisszez-passer de par Haut-Porte. — Bálint egy pillanatra hitetlenkedve nézett rá, majd elfordult. A diplomata Ingerülten folytatta: — Mais pourquoí fait. Monsieur?! — Bálint arcán csak a kérdés látszott: Pourquoi?... (Miért?) B. Az egri várban vagyunk, ahol a mulatozás, a tánc már a tetőfokán áll. A nagy kavargásból váratlanul előbukkant a táncba feledkezett Bálint arca. A hölgyek legyezői közül szintén egy ismerős arc bukkant elő, Annáé, akinek kíváncsi, figyelő szemei valakit kihalásztak a tömegből. Anna szobájának ablakánál Bálint várakozik, akinek a szépasszony egy kehe'iy bort küldött a komornájával. Aztán ő is köszöntésre biccentette kelyhét és halkan megszólalt: — Én ismerem kegyelmedet — és lassan Bálint felé indult, aki a váratlan találkozástól zavarba Jött. — Poéta?! — kérdezte Anna. De mielőtt Bálint szóihatott volna, tovább folytatta: — Morghay Kata nevére, Bebek Judit nevére, Csák Borbála nevére . . . — és kelyhét a költőre emelte. 9. Anna tovább folytatta: — Sommerné — Bálint arca e szóra megfeszült — Sommerné nevére nincs versezet? Az özvegy hentesné nevére? Bálint zavartan nyögte: — A legényeim ... — Periret van Sommerné ügyében — mondta Anna —, de abban nem legényeit említik ... Kegyelmedet! Megtámadta özvegy Sommernőt. Az országúton? ... vagy az erdőben? — Bálim mondana valamit, de Anna rögtön elé vág: — Periratok. Városi szolgákat ütlegel. — Bálint végre önérzetes lett: — Az pimasz volt. 10 Anna kíméletlenül folytatta: — Mindenki pimasz volt... Teméntelen perlrat. Perirat meg kérvény ... A kérvényeket kegyelmed írja?i... Az uram mondta, hogy kapitányságot kért az udvartól... Rossz híre van ... A sógorom Bécsben intézte, hogy hadnagyságot kapjon ..........Itt szem előtt van ... — Bálint szégyenkező dühvei, homlokán kídagadt erekkel és megfeszült, vérbenforgó szemekkel figyelte az asszonyt, aki még hozzátette: — Az én szemem előtt Is. 11. Az erdő hajnali Idilli zajaiban közelgő lódobogás hallatszott. A szűk csapáson csakhamar feltűnt Anna, aki a tisztáson kényelmesen lelassított és óvatosan körülnézett. Egy öreg fa odvából csapzottan, gémberedetten és álmosan hunyorgó szemekkel Bálint kecmergett elő. — Lovagi... Estétől Itt gubbaszt? — kérdezte kacagva Anna, és a magával hozott kulacsot odanyüjtotta Bálintnak. — Maga miatt... — dünnyögte Bálint és húzott egyet az italból. — És iiyenkor mindig így összegémberedik? ... Érdekes — aztán jókedvűen, csalógatóan körbetáncolta Bálintot és énekelni kezdett: —■ Vitézek ml lehet ez széles föld felett szebb dolog a végeknél? Holott kikeletkor az sok madár szól, kivel ember ugyan él. Mező jő Illatot, az ég szép harmatot ád, ki kedves mindennél. 12. Anna dúdolva, Ingerkedve forgott, mire Bálint is felfrissült a játékban és váratlanul durván tört rá az éppen hátat fordító Annára. Rövid, fojtott dulakodás után Anna megfordult és felszabadult kezével arconvágta Bálintot, majd szinte megvadulva ütötte, ahol érte. A lovag csak nézte a bősz asszonyt és ellenállás nélkül tűrte az ütéseket. Anna tovább ütött volna, de keze már belefáradt a verésbe, s egyébként Is megzavarta valami mert váratlanul közelről emberek raja hallatszott. Kezét még felemelte, de ekkor meglátta, hogy Bálint homlokán vékony vércsík folydogál lefelé. (Folytatjuk) 12