A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1970-09-20 / 38. szám
japánok, hinduk, németek, amerikaiak. Egy angol házaspárral is összetalálkozom, akikkel Helsinkiből Jövet a vonaton Ismerkedtem meg. A finom oroszos vacsora koronát tesz a város képét mohón habzsoló egész napi gyaloglásomra. Ahogy élveztem a piros ernyőmön koppanó esőcseppeket, a nyári ég áldása alatt hajlongó fáknak, bokroknak zizegő zenéjét, úgy élvezem most a szárazra cserélt cipőt, az örmény konyakot, lazacot, sültet és pezsgőt. Szói a zene, világszámokat játszanak, majd népi dallamok csendülnek fel és stilizált orosz viseletbe öltözött fiatal nő perdül a parkettre, hajladozik, táncol, végig lebeg az asztalok között s mint egy látomás újra eltűnik. Megdobban a szivem, mikor Theodorakisz szlrtakljának ütemét, dallamát fedezem fel. Erre görög-tunikás táncosnő mutatja be számát, majd clgányos zenére cigánylány hajladozik. Emelkedik a jókedv, a parkett megtelik táncolókkal, önfeledten örülünk az estének, az életnek, amely lám miiyen szép ünnepi pillanatokat ajándékoz. Az oroszok tudnak mulatni. Magukkal ragadják a sok távoli országokból ösz-Ordódy Katalin ű L g e fl zföldön szereglett idegent, s az idegenség szétfoszlik, testvéri vidám hangulatban olvad össze az egész terem egy ritmusra lélegezve. Másnapra elállt az eső, hajókirándulásra ideállsabb időt nem is lehetett elképzelni. Szárny.ishajó röpített a Néván, ki a Finn-öbölbe, a környék egyik népszerű kirándulóhelyére, Petrovodvorecba. A tenger nyugodtan tűrte, hogy rakoncátlan szél borzolja fel, egykedvű volt, kemény, higanyosán csillogó és fenséges. Nyomát sem láttam a Földközi-tenger lágyságának, nőies, hízelkedő ringásának, csábító kékségének. Ez férfi-tenger volt. Az egyedülállóan szép kaszkád, amely a parkba érve fogadott, a mitológiai alakok, jelenetek, isméteiten a csodálat hangos kifejezésére késztettek. Arany, arany, arany és márvány és a szökőkutak záporozó szivárványosan ragyogó gyémántcseppjei. Deningrádban mindenütt muzsikál a víz. Ezt a finom, megunhatatlan, édes zenét hallom mindig, ha Leningrádra gondolok. A Téli Palotát körül kell járni, először távolról, a Palota térről kell megközelíteni, figyelmünket megosztva az épület és a tér közepét uraló Sándor-oszlop között, mely a világ legmagasabb, egy tömbből kifaragott oszlopa. Ez hirdeti Oroszországnak Napóleon feletti győzelmét. Aztán a Néva felől közelítve kell megtekinteni, hogy komplex szépségét felmérhessük. S persze, ha itt Járunk, az Ermitázst sem hagyhatjuk ki. De csak egy részét látogatjuk meg, hogy valóban kapjunk is belőle valamit. A francia impresszionistákat és Rembrandtot választottam, flpp csak, hogy futotta a délelőttből. De erről a délelőttről legalább maradandó emlékeket szereztem. A másik híres kirándulóhelyen, Carszkoje Szelőban, azaz Puskinban mindenfelé a költő van jelen. Feltekintek az ablakára, a tiszti iskolát a palotával összekötő emelet magasságban futó folyosóra, amely a velencei Sóhajok hídját juttatja eszembe, és elmerengek a pompás park egyik kedves kútja előtt, amelyen a korsóját összetört bánkódó leányka ül. A tört korsóból folyik a víz. Ez a szobor Puskint is megihlette, verset Irt róla. A Nyári Palotában azután egy időre elfeledem Puskint. Fényképeket látok mindenfelé, elrettentő fényképeket. Azt a pusztulást ábrázolják, amely a hitlerista csapatok barbársága nyomán támadt. Mert ide már betették lábukat. S azokat a restaurátorokat látjuk munka közben ábrázolva a képeken, akik ebből a romhalmazból hihetetlen szívós munkával viszszavarázsolták legalább a palota egy részét olyanná, amilyen eredetileg volt. Nagy Katalin szívesen tartózkodott itt az ő Potemkinjével és udvaréval. A park tavát csónakok szántják. fin legalább a szandálomat dobom le, leülök a partra, belelógatom lábamat a vízbe, játszom, fröcskölök és felfrissülve megyek tovább. Vannak városok, szép és nevezetes városok, melyeknek egyszeri látása kielégíti az embert. Leningrad a vágy tövisét hagyja a szívA Nagy Októberi Forradalom dicső emlékét őrzi a Ieningrédi pályaudvaron kiállított mozdony, amellyel Lenin tért vissza az emigrációból ben, a vágyét, hogy újra lássam. Gyakran gondolok Leningrádra, emlékeim kifogyhatatlanok. Hol a Piszkarjov temető jelenik meg előttem, ahol csaknem fél' millió leningrádl fekszik, meg katonák és matrózok. Valamennyien a kllencszáz napos blokád áldozatai. A gránitfai sírfelirata ezt hirdeti: „Senkit sem felejtünk el, és semmit sem felejtünk el“. Hősi volt az életük és hősi a haláluk, amely a Jövő nemzedék emlékezetéből sem veszik ki soha. Hol az Auróra jelenik meg előttem, hol Nagy Péter lovasszobra, a Szmolníj, ahol 1917-ben az októberi forradalom fegyveres vezérkara székelt, a történelmi nevezetességű aula, ahol meghirdették a szovjethatalom első dekrétumát. Lelki szemeim előtt megjelenik az újonnan épült, elragadóan szép Izmain sugárút, a nyüzsgő Nyevszkij proszpekt, de leggyakrabban látom a várost keresztfll-kasul szelő vizeket és poetikusan szép hidakat. Lassan már a leningrádl parkokban is hullni kezdenek a levelek s a nyári záport felváltja a hűvös őszi eső. A város szépségének bizonyára ez sem árt meg, s havasfehéren is gyönyörű lehet. Vivaldi. Négy évszakát hallgatom, s a zene elém hozza a várost. A nyárit, amit láttam s a többit, amiről csak álmodom. De ieménykedem benne, hogy egyszer még találkozunk. Vége 119
