A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1970-09-20 / 38. szám
B a rtó k B é la Huszonöt évvel ezelőtt a New York-i rádió magyar adásának munkatársa (gy számolt be hallgatóinak Bartók Béla ravataláról: „ ... úgy éreztem, mintha ezer mérföldes lépésekkel a Duna—Tisza tájára érkeztem volna. Bartók Béla koporsója nyitva áll. A nagy zeneszerző profilja élesen rajzólódik ki a kissé tompított világításban ... Éles vágású orra alatt lezárt ajkai mintha mosolyognának. Valami mégis hiány,zik arcából: lázasan izzó szeme lezárva, a tűz kialudt!" Igen, a tűz, gesztenyebarna szemének szuggesztlv ragyogása a West Side Hospital betegágyán 1945. szeptember 26-án tényleg örökre kialudt. Az ember — az a fajta, amilyet Diogenész keresett lámpásával — aki 04 évre méretezett életében oly sokat szenvedett a meg nem értés, mellőzés, emberi magatartásának és művészi hitvallásának sokszor rosszakaratú félremagyarázásától, elment, hamvai ott nyugszanak a messzi Idegenben, de a szellemóriás, aki széttörte koporsóját, műveiben él, közöttünk van és lesz Is, míg valahol a világon a bartóki muzsika megszólal. Nagyszentmlklóstöl, ahol született, New Yorkig bizony bosszú és kacskaringós a göröngyös út, mely már gyermekkorában az, mert éve klg tartó bőrbetegségétől sokat szenved, s alig hétéves, mikor már apját is elveszti. Nehéz bolyongó évek következnek, melyek csak Itt, Pozsonyiján jutnak átmenetileg nyugvópontra. Itt, a Klarissza utca! gimnáziumban tölt hét évet s még azután Is gyakran jár vissza édesanyjához, barátaihoz, majd pedig a hangversenytermek dobogójára, hogy a klasszikusok mellett saját szerezményelt Is előadja és apostolként terjessze. Bratlslavában formálódik zenei műveltsége, Itt alapozódik meg Erkel László vezetésével zongoraművészi karrierje, és Itt ötvöződik egy életre szóló barátsága pozsonyi művésztársaival. Gimnáziumi évelnek és ennek a barátság-láncolatnak egyik epizódját és Időrendi sorrendjét néhai Albrecht Sándor — városunk halhatatlan „Sanyi bácsija" így írja le: „A vasárnapi diákmisén mindig orgonái valaki. Bartók Béla volt az egyik orgonista, elődle Dolmányt Ernő, utódja pedig én, s az én utódom pedig Németh Ptsta." Négy név, melyre ugyancsak büszke lehet minden pozsonyi. Pozsony után a budapesti Zeneakadémián folytatódnak a művésszé érés évei. Azután koncertezés Európa különböző pódiuma In, majd az Akadémia zongoratanáraként a budapesti letelepedés. De közben bűvkörébe ejti a nép ajkán megszólaló dallamok kristálytiszta világának mágikus ereje. Gyűjti hát a dallamokat, mintegy nyolcezret, legyen az török arab, román, magyar vagy szlovák. Ezzel egy új, ismeretlen, de kristálytiszta világ tárul fel előtte, melynek törvényeit magáévá teszi, majd alkotó fantáziáján átszűrve szerzeményeiben is alkalmazza, hogy formába öntse a bartóki stílust, egy* zseniálisan új hangzásvilágot, mely, bizony a kortárs publikum fülének nehezen emészthető táplálék volt. Ezzel és a korabeli más avantgárd muzsikával kapcsolatban szóljon ismét Albrecht Sándor. „... és még egy különbség van: Bartók Béla legmerészebb muzsikájában is mindig géniusz, azok közül viszont (utalás más kortárs szerzőkre) a legtöbben csak merészek". Hogy ez a szinte látnoki meglátás menyire igaz, mi sein bizonyítja fényesebben, mint például a háborús évek legzseniálisabb három színpadi müve: a Kékszakállú herceg vára, a Fából faragott királyfi és a Csodálatos mandarin. A húszas-harmincas évek kibontják és a virágzó mezők pompájába öltöztetik a zongoraművész karrierjét, de annál több gyötrelmet, meg nem értést és visszautasítást tartogatnak a zeneszerző és tudós számára. Így teljesen logikus, hogy a komponista Is külföldi Irányba orientálódik és elfogadja a bázeli kamarazenekar dirigensének, Paul Sachernek megbízását, melynek egyenesen három mű: a Zene húroshangszerekre, ütőkre és celestára, a Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre, valamint a Divertimento vonószenekarra köszönheti születését. Nem csoda hát, ha ebben a légkörben amugyis zárkózott természete még Jobban önmagába fordul, s így az sem csoda, hogy, szerzeményei is egyre el vontabbak és a korabeli hallgatóság széles rétegének egyre nehezebben lesznek élvezhetők. Végezetül pedig az sem csoda, hogy búcsút mond a kontinensnek és — bár akkor ezt még nem tudja és azt sem, hogy vérében már a gyilkos kór csíráit hordozza — végleg letelepszik Amerikában. Oj, utolsó és nagyon szomorú fejezete ez életének. Honvágy, egzisztenciális gondok és betegség a fő témái ennek az utolsó felvonásnak. Éveken keresztül csak a tudós dolgozik, de aztán — zenészbarátalnak, Kusszevickl] karmesternek és Yehudi Menuhin hegedűművésznek ösztönzésére és támogatásával fellángol a szunynyadó alkotó vágy és erő, hogy megszülje új stílusban, új színben pompázó utolsó művelt, a Concertót, a Szonátát szóló hegedűre és hattyúdalát, a III. zongoraversenyt. Ma, halálának negyedszázados évfordulóján, amikor alig akad hangversenyterme a világnak, ahoi fel ne csendülne Bartók muzsikája, megemlékezésünket nem zárhatjuk méltóbb szavakkal mint amit a hű barát, Albrecht Sándor mondott Bartókról: „Beethoven azt írta a Missa Solemnis partitúrá/ára: szívből jött, hatoljon is a szívekbe. Azt mondom én mindnyájatoknak Béla barátom emlékéről: necsak csodáljátok bt, hanem szeressétek is, és ha /ön hozzátok muzsikájával, nyissátok ki előtte lelketeket." VARGA JÖZSEF 17
