A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1970-09-20 / 38. szám
Tersánszky J. Jenő A gyerekcsíny haszna Ma az utcákon, tereken a fiúk, lányok skiróznak, karikát forgatnak, de légióként focizik a fiatalság. Ez a focizás olyan méreteket ölt, hogy betegesnek lehetne mondani, ha nem ennek pont ellenkezőjét szolgálná, az egészséget, a fürgeséget! Szülővárosomban, gyerek- és suhancéveimben ugyanilyen méretekben dúlt az utcák, terek hatalmas zugaiban a szerencsejáték. Golyózás, gombozás folyt a falak tövében, fák törzse alján. De ezt a gyerekhad mérsékeltebb eleme űzte. Az igazi szenvedélyes játék krajcárban zajlott. Különösen két válfaja dívott ezeknek a krajcárcsatáknak. Egyiket patkózásnak hívták, a másikat zsinórnak. A zsinór volt az egyszerűbb. Egy vona’iat karcoltunk a földre, a felé kellett hajigálni a pénzt. Amelyik krajcár legközelebb esett a vonalhoz, annak tulajdonosa bezsebelte a többi krajcárt. Sem a vonalra, sem a vonalon tú’i nem szabadott esni a pénznek. A patkózáshoz egy kerek, lapos kavics kellett. A krajcárt a kavics köré kellett hajigálni. Mindegy, hogy a kavics elé vagy mögé esett a dobás. Csak a kavicsot nem volt szabad érnie a krajcárnak. Ugyancsak egyik krajcárnak a másikra esni nem szabadott. Különböző műszavakkal járt ez a folyamat. Kánénak nevezték, ha a krajcár a kőre vagy a krajcárra esett, és így ragoztuk: kikáncolta, más szóval kidobta magát a további játékból. Mert aztán bekövetkezett az igazi pénzre induló játék. Akinek a legközelebb találtatott a krajcárja a kőhöz, az összeszedte a többi krajcárját, tornyot csinált belőle, mégpedig koronával fölfelé. Akkor vette a követ, és rácsapott a torony tetejére. Amennyi krajcár a koronával esett fölül, az benne maradt a következő játékos ütésébe. Ami krajcár számmal esett fölül, azf az ütő nyerte. Hát persze, itt néha vérre menő veszekedés, püfölődés kerekedett azon, hogy kicsoda ütött szabálytalanul, kicsoda következik sorrendben. De hát jóvérű kölyköknek tiszta élvezet minden ha egy kis viszály. Nagyobb baj volt a játék tényezőjével, a krajcárral. Szükséges mindezt részletesen leírnom, mert szorosan hozzátartozik a történethez. Szóval, a felnőttek társadalma, köztük a hatósági közegek, azt még csak elnézték, hogy az ifjúság játszó csoportjai minden utcát, minden teret teleriyüzsögnek, és lábatlankodnak. Még azt is megbocsátották nekünk, ha vad csetepaték vívása közben egymás orrát betörtük, és fogát kiütöttük. De már azt el nem nézhették, hogy a patkózással olyannyira és akkora tömegben vertük laposra, nyomorékra a krajcárt, hogy minden második fuletlen gombnak iöstött. A háziasszonyok, kofák az ékesszólás minden változatával keitek ki a patkózás ellen. Nos, én már a második vagy harmadik gini náziumi osztályt hanyagoltam. A tanulmányok helyett Inkább a tornában jeleskedtem csupán, meg az énekben. De mindennél hírhedettebb volt a patkózásban, zsinórban való verhetetlen ségera. Valóban, az mór szinte a kézügyesség, egyensúly s szemmérték olyan mutatványa volt, ahogy a krajcárt dobni tudtam, hogy megérdemeltein érte azt a fizetséget, amit társaimtól nyertem a játékon. Velem és még hozzám hasonló néhány fiúval már nem is állott játékba, csak olyan társaság, amely nem volt tisztában azzal, hogy a pénzét biztos mi rakjuk zsebre. Na, de hát, mint említettem, tisztességes keresetünket fenyegetni kezdte a hatósági beavatkozás. Egy vasárnap déiután, amikor a templomtér minden alkalmas terepén hemzsegott a patkózó, zslnórozó ifjúság, én is ott működtem egy négyes vagy ötös csoportban. Egyszer csak nagy riadalom. Az összes városi rendőrök, akiket szülőhelyemen hajdúknak hívtak, több oldalról megrohantak bennünket. Persze hogy minden gyerek arra iramodott, amerre tudott. Szerencsétlenségünkre a mi csoportunkat négy vagy öt hajdú kerítette be. Amelyik gyereket közülünk elcsíphették kezénél, kabátjánál, azokat tüstént feneke’mi kezdték a derék hajdúk nádpálcájukkal. Engem egy közismerten jóságos bácsi ragadott karon. Bagossynak hívták, a fiával jó cimboraságot tartottam. Alighanem az ifjú Bagossy is a menekülők közt volt, mert szintén a patkózás szakértői közé számított. Társaim közül kettő a fenekeiés közben kirántotta magát a hajdúk markából, és kereket oldott. Csak kettő maradt vetem együtt a letartóztatásban. Bagossy bácsi nem húzott végig rajtam a nádmézze'i. Még a karomat is elengedte. Csak ennyit szólt: — Be kell hogy kísérjünk benneteket! Parancs, az őrmester úrtól! Egy szó, mint száz, orcapirító vonulatban vittek magukkal a hajdúk a városházára. Ott valamiféle homályos zugolyban ránk zárták az' ajtót. De még mellettünk is maradt egy hajdú őrizönek, hogy ki ne törjünk. Szörnyű szorongásban vártunk sorsunkra. Egy ízben benyitott ránk a hibás szemű őrmester, egy öles alak. Falreszkettető hangján lecsirkefogózott bennünket. Majd kilátásba helyezte, hogy: szüléinktől, tanárainktól külön nemulass vár ránk. Órák teltek így, de a percek is azoknak rémleltek. Egyszerre csak az ajtónk előtt halljuk az őrmester dörgő hangját. De ezúttal érezhetőén bűbájos zengzetet akar adni szavainak. Mert egy másik erélyes hanggal vált szót. Ez azt mondja: — Kérem, őrmester! Maga a maga szakállára ne intézkedjék. Maga ne nadrágpltasson, és ne börtönözzön be diákokat, ha rontják a pénzt, arra nincsen törvény, hogyha én akár százas bankóval gyújtok pipára. A pénzemmel, a tulajdonommal azt teszek, amit akarok. Ha szétkalapálom a forintomat, legföljebb nem fogadják el. Eressze csak szélnek ezeket a kölykök.et. .. Megértette? Két perc múlva az utcán vágtattunk testületileg. De hát azért aggodalmunk nem csappant. Az árulkodó, besúgó társainkkal is számot kell vetnünk, hogy mint: börtönviselt, rovott múltú egyéneket legalábbis osztáiykönyvi megrovásban részesít tanári karunk. Mi történt, mi nem? Kiszaladt már emlékemből. Ahová ugróm az eseményekkel, 1918 tél eleje. A hadseregünk összeomlásánál fogtak el az olaszok, a Monta Solarolón. Akkora tömeg hadifogolyról kellett gondoskodniok, hogyha egyben-másban nélkülöztünk, nem lehetett az olasz hadiszervezet rovására írni. Élelem, kenyér, elég tűrhető adagokban került gyomrunkba. Ellenben fázni, rémesen fáztunk a napsugaras délen. Kályhánk sem volt, míg mi magunk nem tapasztottunk egyet. Azonfölül a hűlés legjobb gyógyszere, a szesz is hiányzott. Meg aztán az édesség is, a dohány is állandó és általános sóvárgásunk tárgya volt. Mert a sovány zsoldunk kiosztása is kihagyott, össze-vissza intéztetett el, még ha a tábor kantinjában lehetett is kapni fillérekért koszorú fügét, cigarettát és bort. , Öreg, szakállt eresztett tisztek úgy majszolták a fügét, mint a gyerekek. Daliás földbirtokosok hasaltak az ágyak alá dobott cigarettavégekért. Egy szippantás egy csentézimóba került. .. * * * Didergető, de havatlan, fekete karácsony közelgett ránk. Talán öt vagy tíz csentézimóból állt egész vagyonom. A tábor udvarán napközben kisétálhatott bárki közülünk. Hát az egyik tiszt kitalálta, hogy szórakozhatnánk csentézimós zsinórral... Nosza! Akár gyermekkoromban, úgy hemzsegett a táborunk udvara, az összeverődő játék-csoportoktól. Nem is máról holnapra, de egyik óráról a másikra nagytőkés lettem a zsinór révén. Már azt is átéltem, amit siíhanc koromban: ha egy-egy csoporthoz közeledtem, inkább fölosztott, mintsem a zsebembe hajigálja a csentézimót. Ez még mind hagyján! De valamelyik játékostársam kitalálta, hogy az ünnep tiszteletére egy olyan zsinórversenyt ejtsen meg a tábor, ahol a különböző csoportok nyertesei mérik össze képességüket. Még fogadások is történtek erre. Ki nyerte meg a versenyt? Én! Az egykor börtönt szenvedett, rovott múltú zsinórjátékos! . . . Tonhalat ettem, piros bort ittam rá, fügét majszoltam karácsony ünnepén, mit tudora, hány líra erejéig mint zsinórkirály! (1960)
