A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1970-09-13 / 37. szám
bemutató filmszínházban a neves amerikai rendezőnek, Arthur Pennek egy filmjét néztük meg. Számomra inkább a közönség volt érdekes. Szinte kizárólag csupa tízen- és huszonéves töltötte meg a nézőteret. Megismerkedtem egy filmkritikussal is, s ha nem tudom, kivel állok szemben, esküdtem volna rá, hogy Charles Mansont látom, aki Sharon Tate halálával kapcsolatban tett szert szomorú világhírre. Közöltem is vele ezt az észrevételemet, de megnyugtatott, hogy neki van alibije. A Bio-Bio lépcsői és az előtte elterülő tér a helsinki hippik gyülekezőhelye. Szívesen nézelődtem köztük, szórakoztatott a látvány, amelyben nincs mindennap részem. Ö, hol vannak a mi lobogó hajú ifjaink és mezítlábas leányaink az „igazi" hippiktől! Az a látvány azonban, mikor ketten igyekeztek elvonszolni a nyilvánosság elől egy félig önkívületben botladozó, minden valószínűség szerint kábítószer mámortól áléit, fennakadt szemű ifjút, már nem szórakoztató volt, hanem borzadást és szánalmat keltő. Külön programszám volt a belvárosi kirakatszemle. Valóban volt min a szememet legeltetni. A hihetetlen árubőség és a különféle árak — nemcsak az áruk minősége, hanem a városrészek és az üzlet előkelősége szerint — arról győzött meg, hogy itt remekül élnek az embetek, mindenki megtalálja, amit keres, mégpedig a pénztárcája szerint. A 24 éves llpo, akinek 1500 márka a havi fizetése, a jói keresők rétegéhez tartozik. Tőle tudtam meg aztán, hogy valóban, a napi szükségletek kielégítése nem okoz különösebb problémát, annál inkább az óriási lakbérek, amelyek a fizetések egyharmadát, de néha kétharmadát is kiteszik. A vidéki parasztság és a munkásság szociális szempontból támogatásra szorul és a népi demokratikus egyesült pártok, többek között a Kansan Uutiset szócsövén át is harcol helyzetük javításáért. Amit a finnek szívesen mutatnak meg az idegennek, az mindenekelőtt Tapiola. Helsinkitől nem messze a természetbe belekomponált hipermodern város. Mintha tündérek szeszélye rakta volna az erdők fái közé a kisebb-nagyobb épületeket, mintha itt építéssel járó munkák sosem folytak volna, mintha Tapiola a fákkal együtt nőtt volna ki a földből. Ilyen egységet építészet és természet között még sehol sem láttam. Ogy tűnt, hogy nemcsak fák nem estek áldozatul építés közben, de még egy fűszál sem görbült meg. Tapiola és Helsinki között fekszik Seurasaari szigete, a városiak egyik kedvenc kiránduló-helye és szabadtéri múzeum. A szállodámban reggelinél összeismerkedtem két idős vékony német hölggyel. Az Academicában az volt a szokás, hogy héttől tízig a reggelizők rendelkezésére álló étteremben a vendég letette szobakulcsát az egyik szabad hófehéren terített asztalra, s miután így kijelölte helyét, az óriási büféasztalhoz lép és válogat sonkából, tojásból, vajból, sajtból, salátából, narancsdzsemből kedve szerint. A kancsóban melegítőkön áll a tea és a feketekávé, külön kancsókban a tejszín. Mindenki annyiszor tölti újra a csészéjét, és rakja meg újra a tányérját, mígcsak jól nem lakik. Ezt nagyszerűnek találtam, de alig hinném, hogy nálunk meghonosítanák. Egy alkalommal a két német hölgy az asztalomhoz telepedett reggelizni, mert nem találtak szabad asztalt. Beszélgetés közben megkérdezték, láttam-« már az Academlca Night Clubjának sztriptíz műsorát. Nem — feleltem, de azt már elhallgattam, hogy nem merek ilyen bizonyára költséges szórakozást megkockáztatni, csak a plakáton tekintettem meg a folytonossági hiányban szenvedő párduc kacagányba öltözött Wild Game néven szereplő íélvér hölgyet, aki olyan pózban feküdt, mint ahogy a párhónapos bébiket szokta megörökíteni a fényképész, persze párducbőr-cafatok nélkül. Két asztalszomszédomat azonban a frissiben érkezett Numjev herceg érdekelte főleg, aki mint tudvalévő közeli barátságban állt Lee Radziwill hercegnével, Jackie Onassis húgával. Az emigráns orosz herceg Natasha von Starlingrad nevű partnernőjével lép fel. Én különösen Natasha ötletes művésznevétől voltam elragadtatva. Azt, hogy „von“ természetesnek tartottam. De a Starlingrad ez már döfi. Meg kell nézni a műsort. A recepción megérdeklődtem, hogy mennyi a „beugró". Semmi, felelték. Beléptidíj nincs, a vendég csak a fogyasztást fizeti. Követésre méltó példa (ajánlom a mi Perugiánk figyelmébe). Így tehát este tizenegykor ott ültem a mulatóban. Finnországi tartózkodásom utolsó napján sor került egy rövid, de nagyon kedves találkozásra. A Finn—Magyar Baráti Társaság székházában beszélgettem Anneli Aarikával, a budapesti Operaház volt ünnepelt művésznőjével, aki ma a baráti társaság országos titkára. Igazi jó magyaros fekete mellett elmondta, hogy a társaságnak 1500 tagja van és a helsinki csoporton kívül még 11 vidéki csoporttal rendelkezik. Mikor még csak telefonból ismertem Annelit, rendkívül kellemesen zengő hangja árulkodott énekesnő voltáról. Kilenc éve hagyta el második hazáját, Magyarországot és tért vissza Helsinkibe, de még ma is nagyon szépen, szinte akcentus nélkül beszél magyarul. A társaság gyakori magyar látogatóin kívül odahaza is alkalma van gyakorolni a magyar szót, hiszen a férje magyar és a fia is jól beszél magyarul. Anneli mint fiatal finn énekesnő 1949-ben a budapesti VIT-en tűnt fel, -ahol megnyerte a harmadik díjat. Ösztöndíjat ajánlottak fel neki és így végre énektanulmányaínak szentelhette minden idejét, mert odahaza Helsinkiben a munkája mellett tanult. ŰJságíróskodott. Ma is énekel még, vendégszerepelni jár — 1954-ben a Prágai Tavaszon Melis Györggyel együtt első díjat nyert — a Finn Rádióban hallani néha, de a körülmények végetszakltottak töretlen Ívelésű operai pályafutásának. A családján kívül a baráti társaság foglalja le idejét, ahol a sok adminisztrációs munkán kívül a vendégek gondoskodó, szerető háziasszonya. Aki azonban hallotta An-A Kansan Uutlset Lenin-centenáriura alkalmából kiadott nyomtatványának fedőlapja. Anneli Aarlka malit énekelni, elsősorban mindig mint nagyszerű tehetséggel, gyönyörű hanggal megáldott énekesnőre gondol. A meghitt beszélgetésben eltöltött óra után búcsúzom tőle -és néhány órával később Helsinkitől is. Éjjel futunk be Vainkkallába, a határállomásra, aztán Vainkkala is eltűnik. Isten veled fenyőszagú, ragyogó, tiszta szép ország, barátságos, testvéri, kicsi és mégis nagy finn nép. A vonat ringatása elaltat, tudom, hogy holnap Lentngrádban ébredek. Folytatása következik Tapiola madártávlatból Suomen Lipna erődítményének egy része, ahol Ehrensvörd finn flottaparancsnok kikiáltotta a finn önéllósógot, a svéd uralomtól való elszakadőst. m í|wa m
