A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1970-09-13 / 37. szám
Monostorszeg szálas legényei karjukba kapták a gyerekasszonyokat, és viharos, fékevesztett, vad ölelésükben reszkettek a tizenöt éves kis menyasszonyok. Félénk remegésük még hevesebb lángra lobbantotta a szilaj hegyi legények vérét, és még szorosabban vonták nlagukhoz az ifjú testeket, mintha utolsó csöppig akarnák üríteni az illatozó, üde életet. A késő ősz gazdagságától, illatától megrészegültek a szilaj szeretők, és minél vadabbul süvöltött a déli szél, jeges, kövér esőcseppekkel korbácsolva az alacsony háztetőket. Drágában annál tüzesebben csókolták a vőlegények C& pirospozsgás, zsenge lánykákat. 1 És amire végül a mámoros férfiak tüzes csókjaitól a még ifjú, de egészséges, bővérű leánylestekben is [öllobogott a szerelem láza, az erős monostorszegi legények még forróbban csókoltak a viharos őszi éjszakában. Amikor a tizenöt éves menyasszonyok megadóan lehajtották fejecskéjüket, és ölbe tett, összekulcsolt kézzel az uruk mellére bújtak, szelíden, mint a megfáradt gyermekek, az egészséges, izmos legényekben is szelídült a szerelem. Itták a bort, míg tartott, daloltak a berekedésig; harsogott, harsogott a völgy, de lecsündesedett, csak a Sitnica áradt meg és zúgott hangosabban, s mind gyakoribb hóviharok szántottak keresztül a völgyön. Fehér és dermedt most a völgy, nem izzik sárgás zöld fényben az alkonyat, lombjuk fosztottak a fák, nincsenek rezgő árnyak és fehér, illatos nárciszok. Kavarog, kavarog a hó, és Drágát ismét lárma, csengőszó, dal veri föl: karácsony van! Itták a bort,, míg tartott, daloltak a berekedéslg, harsogott, harsogott a völgy, de lecsöndesedett. A völgybe futó lejtőkön fák odvaiba bújtak a madarak, csak egy-egy varjú mert olykor szembeszállni a viharral, és belepislogott a sziklarepedésekben megfagyott, zavaros színű tócsákba. A monostorszegi házikókban vidám tiizecskék lobogtak, és sorra kerültek a mesék, kővé vált királykisasszonyok, a sötét tóba fulladtak történetei és a vitézi énekek, vérről, viadalról zengők, és elrablóit hajadonok menyegzőiről. Petras kocsmájában csak nappal állt a vigalom, tánc; estére elnémultak a mesék és a dalok. Elűzte őket Ilijica sölét pillantása, a kocsmáros fia szótlanul, leszegett fejjel — mint aki bűnös — sétált föl-alá a sötét kocsmában. A Viaszbaba már egy hónapja az ágyat nyomja, nem panaszkodik, nem fáj semmije, de az ágyból nem tud mozdulni, s csak olykor kér egy, korty forrásvizet. Elhívták Musát is, de ő csak sebekhez ért, amiket kő, hegyes karó vagy kés ütött, a Viaszbaba bajára nem tud orvosságot. Már mindenki unta, csak Ilijica sírt néha titokban, az öreg Petras meg azt mondta erre: — Ne félj, nem. hal meg a menyétkéd, így fekszik, míg meg nem vénülsz, de dolgozni, azt nem fog! De nem így történt. Mindössze két borús téli nap telt el, a harmadik csöndes, derült időre virradt, ferdén tűztek a hideg napsugarak a fehér csúcsokra meg a zúzmarás völgyre. E sugarak tűztek a kocsma mögötti homályos szobába Boja keskeny ágyára is, amelyen ott feküdt a lány, vékonyka kezét összekulcsolva, fehéren és hidegen, mint a nárcisz szirma. Másnap elvitték Bóját a kis liget mellett, ahová apró virágait rejtette a rét a monostorszegiek elől, az öreg templom mögött betették a sírba, amit neki ástak a monostorszegiek a fagyos földbe. Az édesanyja, a tenger mellől ideszakadt szerzetes testvérnénje mellé temették. Alighogy fölpúposodoti az új sír, az örömtelen szürke égbői hópelyhek kezdtek rá szállingózni csöndesen. És hullott, hullott halkan a hó, még akkor is, amikor már leszállt az éj. Már hamuba roskadt a parázs a tűzhelyeken, és a' hó belepte az öreg malmot, ahol Boja fölserdült, és az új sírt a templom mögött, a bükkfa alatt. Csak az öreg Joviša jár kinn, a malom körül, nem tud megmaradni a házban, ahol minden Bóját idézi. Libegnek a hópelyhek a csöndes éjszakában, és megragadnak a molnár haján, bajuszán, ő meg egyre járkál a régi, puszta malom körül a puha hóban! — Boja, kislányom, bocsáss meg! — hallatszik a Sitnica csobogásában, a vízbe merült malomkerék zúgásában. — Kicsi báránykám, Boja! — szólongatja halkan Joviša a sűrűsödő hóesésben, és a víz zúg, kotyog az öreg, kihalt malom alatt, amelyet csúcsáig belepett a sötétzöld moha. Végh Kataliu fordítása Csontos Vilmos Válasz Abel Gábornak A szó, mit kimondíam, tlgy lesz érthető, ha Tovább te adod. Forrás-tiszta ízét Ha úgy fogadják, mint Száj a zamatot. Úgy lehet csak erő, Porból felemelő, Ha ki nem köpik. Ha a terítésnél, Szépen kínálásnál, Szemed őrködik. — Mert bölcs szó az öreg Nyelvéről ha röppen, Visszhang talanül Veszhet el a csöndben . .. De zenghet örökké, Ha az ifjú szív Tőle lángra gyűl. Ha nem lett volna álmom Ha nem lett volna álmom, Bátran csattogó szárnyon Sohasem szálltam volna, — Vesztem volna a porba, — Ha nem lett volna álmom. De ha csak álmom volna, Nem szállanék dalolva, Parasztok, fehér házak, Hy szépnek sose látlak, Ha csak álmom lett volna. Kellett a szív és lélek: Erezzem, ahol élek, Tenyerek kérgesednek, Azért, hogy fényesedjek', S beragyogjalak — Élet! Bodzsár Gyula Fájdalom A fűszálak megszeppenve bújnak a kérges földhöz. Reggelenként könnyezve siratják az éjszaka csöndjét. Béke poraikra Csupasz csontvázak üres szemgödrökkel merednek az égre. Villámlik. Mennydörög. Behorpadnak a sírok. — A holtakról jót, vagy semmit! — Alusznak a holtak, örökségül ránkhagyva a múltat, melyből az élők történelmet faragnaR a holtak dicsőségére. Béke poraikra!
