A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)

1970-09-06 / 36. szám

re lobogó örök fáklyától alig egy órán belül a Mauzóleum bejáratához kerültünk.

És a tömeg fáradhatatlanul és elfogyhatatlanul vándorol tovább végig a Kreml fala mentén, ahol a forradalom hősei pihennek igazi nemzetköziségben. Sokféle nép fialnak emlékét őrzik a táblák, sírok, nem egy magyar is található közöttük. Elvonulunk a szovjet közélet nagy halottal előtt Is. Elgondolkoztató ez a temető, de érdekes mód csöppet sem szomorú. Nem az elmúlás hangulata árad belőle, Inkább az erőé és jövőé.

Legszebb moszkvai estém a Bolsoj Tyeaterhez fűződik. Nem mertem volna remélni, hogy szállodám Office Bureaujának sikerül jegyet, mégpedig jó jegyet biztosítania számomra. Izgatottan készülődtem, hiszen egy színházi est mindig

élményt jelent, hátha még Maja Pliszeckáját láthatom a Hattyúk tavában. Eddig csak hallottam a balett-táncosnőről, képeit láttam, hírét ismertem, nem csoda hát, hogy felcsigázott várakozással szegeztem szemem a színpadra, mikor felment a függöny. Szeretem a balettet, a mozgás, a tánc szépsége épp úgy áthatol bőrömön, szívódik idegeimbe, mint a muzsika. Hogy tud Pliszeckája a tánc nyelvén beszélni) Kérdez, sikoltozik, könyörög, kacag, nincs semmi, amit ne tudna elmondani, a 'legtökéletesebben kifejezni. Partnereivel együtt magával ragadja a nézőt és bár a tánckar is méltó volt hozzá, jóformán mégiscsak őt láttam, az ő lebbenését, remegését, artisztlkus mozdulatait, testét, mely maga a tánc. Varázslatos este volt.

Arra, hogy több képtárat tekintsek meg, nem volt időm, bár vonzottak a nagy külföldi művészek, szép számmal található képei, de mivel választanom kellett, az oroszok mellett döntöttem. Egy egész délután barangoltam a Tretyakovban, ültem Rjepin remekei előtt, gyönyörködtem Szurkov és Verescsagin monumentális alkotásaiban, Lebegyev elragadó szürke rajnaiban, Száriján örmény arcaiban, Grabár csodálatos fáiban, a XII. és XV. század ikonfestészetben és mozaikokban, amelyek egyedülállók a világon ... Dehát a két teljes oldalt megtöltő feljegyzéseimből nem is tudok mit kiragadni, csak egyet még. Egy festőhöz tértem újra meg újra viszsza, megbabonázva, Mihail Alexandrovics Vrubelhoz, aki eleddig ellentétben a többi orosz klasszikussal, ismeretlen volt előttem. A képtárlátogatás legértékesebb mozzanata volt Vrubei felfedezése. Amit ez a festő kékben és lilában álmodni tudott, ahhoz hasonlót azt hiszem sehol sem találnék.

De nemcsak a képekre, színházra, terekre való visszaemlékezés melegít fel, hanem az emberekkel; való találkozások is. Ivan Vaszilljevlcs Szalimon két röpke beszélgetés után oly közel áll hozzám, mintha régi barátság fűzne össze vele. Mikor munkahelyén a moszkvai írószövetségben találkoztunk és Ízes magyar kiejtéssel szólt hozzám, nehéz volt elhinni, hogy a Dnyeper vidék szülötte. A moszkvai írószövetség különben egy szép, tágas vidéki jellegű orosz kastélyban székel, amelyet Tolsztoj a Háború és béke című regényében is lefest és mint Rosztok grófék otthonát szerepelteti.

Teltek a napok, végeszakadt a Moszkvával és a moszkvai emberekkel való ismerkedésemnek is, eljött a búcsú ideje. Mégegyszer megfürödtem a Vörös-tér emberáradatában, amely a világ minden tájáról sereglett össze. Idős, de főleg fiatal arcok, csillogó szemek, szakállas és csupasz, fehér, fekete, sárga, barna arcok hemzsegnek körülöttem, s mikor erre a hullámzó élő áradatra gondolok, önkéntelenül is az az égbeszökő felirat jut eszembe, amelyet az egyik palota oromzatán betűzgettem: A kommunizmus a világ ifjúsága.

Isten veled hársfailiatú, nyári napfényben fürdő Moszkva, Seremetyovón már útrakészen áll a gépmadár, hogy északibb tájak felé repítsen.

Folytatása következik